Osszián ​küldetése 79% 30 csillagozás

Úgy sejtem, hogy Fred Hoyle nem irodalmi munkássága, inkább tudományos eredményei miatt érdemelte ki, hogy minden idők második Kozmosz könyvének szerzője legyen. Ezt támasztja alá az is, hogy a könyv utószavában is csak utóbbiról esik szó, a XX. század végének egyik legnagyszerűbb magyar fizikusa, Marx György tollából.

A regény maga nagyon száraz és tárgyilagos stílusban íródott, nem egyszer pedig még a cselekmény fordulatait is előrejelzi, így igazi meglepetést sem tud okozni. A nagy titkot – az ír tudományos fejlődés mozgatórugóját – pedig minden logikus előzmény nélkül tálalja az olvasó elé. Ennyi erővel azt is elárulhatná, hogy hány éves a kapitány. A megoldásnak ugyanis semmi köze nincs ahhoz, ami az előző kétszáz oldalon elhangzott. Egyébként egy jó tudományos ötletről van szó, amelyből lehetett volna egy érdekes SF regényt írni. Csak fel kellett volna építeni egy olyan ívet, amiről tényleg hihető, hogy ehhez a végkifejlethez vezet.

Érdekes egy könyv volt, egy igazi kémregény, amiben végig az foglalkoztatott, hogy kerül ez egy sci-fi sorozatba (ráadást második könyvnek). A végén egy egyszerű magyarázattal sikerült beültetni a sci-fi zsánerbe, de talán mondhatjuk, ez ma már kevés egy jó sci-fi-hez.
A főhős végig idegesített, mintha James Bond lett volna, akinek mindig szerencséje van, már túlzás is volt, nagyon hiteltelen lett ettől a karakter. Az írással nem volt gondom, Hoyle-tól már olvastam, jó mesélő.
Összességében nem bántam meg, de csak egynek jó.

– erős tudományos háttér
– E/1 előadásmód – erre tökéletesen megfelel az az írásos anyag, jelentés, amit a felügyelő átad, a társának tanulmányozásra, ezt olvassuk mi
– nyomokban saját magára utaló részek is fellelhetők a főhőst illetően
– A „Big Bang teória” kifejezés atyja figyelemre méltó kémregényt írt, aztán a végén kapunk az egész Í.I.T. rejtélyre egy sci-fi magyarázatot, ami elég reális, kivitelezhető
– Jó a címadás! :) Osszián egy nem létező vak kelta bárd „volt”. James Macpherson „őt” használta fel, hogy megteremtse – a görög Homéroszhoz hasonlóan – saját népe, vagyis a kelták hősi eposzát. A történetek magva, a mítoszok léteztek, ezeket Macpherson gyűjtötte össze, majd adta ki költemény formájában. Az Osszián küldetése történet is hasonló háttérrel született: akár lehetnének benne igaz elemek is… ;)

Pörgős kémtörténet, melynek egyetlen hibája, hogy KFK-könyvként alig tartalmaz sci-fi elemeket. Meglehetősen merész ötlet volt a Halhatatlanság halála után másodikként ezzel a kötettel előrukkolni, mivel angolszász-ír környezetben játszódó kémsztoriként az akkori politikai közegben furcsán hathatott. Ennek ellenére ajánlom, mert fordulatos, izgalmas, de inkább James Bond-rajongóknak fog tetszeni, mint a sci-fi fanoknak.

A főszereplő Thomas Sherwood ugyanis egyetemista létére zseniálisan vágja ki magát a legnehezebb helyzetekből is. Három titkosszolgálatból csinál folyamatosan hülyét (jó, a végén kiderül, hogy csak kettőből), egy ütéssel padlóztat nálánál sokkal erősebb és képzettebb embereket, és természetesen minden nő fejét elcsavarja. Kiválóan úszik, hegymászói képességei Erőss Zsoltéval vetekednek, matematikai zseni és folytathatnám. Ez így rosszul hangzik, de a regény attól még tényleg jó.

Sokáig kerestem ebben a könyvben a tudományos-fantasztikumot, mert elég kémregényesen indult. Jó, hát gondoltam, hogy valahol biztos lesz benne egy pufók ufo, de csak nem akartak megjelenni. Kicsit olyan légből kapott volt a megoldás az utolsó pár oldalon. A főszereplő, Sherwood azért néha vicceskedett, de olyan sokat sétált, hogy az olvasása közben elfáradtam :) Egyébként is kicsit unalmas volt, de miután megtudtam, hogy az író igazából matematikus-csillagász, már nem is csodálkoztam annyira nagyon ezen.

Még annak idején képregényként olvastam a Füles évkönyvben, és mivel tetszett, később szerettem volna regényként is elolvasni. Sajnos a képregény címe (A titkos övezet rejtélye) alapján akkor nem sikerült megtalálnom a könyvet, főleg, hogy a szerző nevére sem emlékeztem. Most azonban a fülszöveg alapján sikerült beazonosítanom, gyorsan el is olvastam hát.

Ha nem a Kozmosz Könyvek sorozatban jelent volna meg, egészen a legvégéig biztos lettem volna benne, hogy egy kémtörténetet olvasok. Egy izgalmas, jó kémtörténetet. A legvégén aztán bekúszik a sci-fi szál, ami megadja a választ a rejtélyre, aminek a nyitját olyan kitartóan kereste a fél világ titkosszolgálata.
Alapvetően tetszett a könyv, két fő bajom volt:
– A főhős rendkívül pökhendi és beképzelt, nehezen tudtam azonosulni vele.
– A vége nagyon összecsapott, mintha Hoyle szerette volna minél előbb letudni a befejezést.
Ha az író kicsit jobban kidolgozza a végét, akár még az öt ponton is elgondolkodtam volna – így maradt a négy.

Valahol teljesen megértem, hogy miért ezt választották második Kozmosz Könyvnek, ugyanis A halhatatlanság halála után ez egy igen pihentető, laza, kalandos és nem utolsó sorban humoros mű, érintve egy érdekes sci-fi témát, ami valóban nem lengi át a kötetet, de remekül tudja ellensúlyozni a krimi-kémregény-paródia komolytalanságát. Földi lépték, túlstilizált figurák és ebben a műfaji keveredésben a kezdeti kommersz cselekmény lassan, de éles fordulatokkal próbálgat át-átformálódni. Egyik ilyen (kedvenc) pont, amikor egy szerelmi szálat sejtető karakter faképnél hagyja a főszereplőt, aki ettől affektáló módon kiborul: „Könnyes szemmel kiáltoztam a nevét, és futottam abba az irányba, amerre eltűnt előlem.” – itt érződik a legjobban a parodisztikus szándék. És tulajdonképpen egyik szereplő se úgy viselkedik, ahogy kéne, erre tényleg a legjobb példa a „kőház” lakói, akik abszurd módot választanak Thomas határainak feszegetésére. „De nem volt az komoly dolog.” De feltűnik majd egy halottnak hitt szereplő is, akiről kiderül, hogy valójában nem is kellett volna halottnak hinni; és ennek a fordítottja: halott marad egy személy, akiről feltételezhető lett volna, hogy visszatér. Végül a fő csavar, ami nem megnevettetni, hanem elgondolkodtatni akarja az olvasót. Ekkor lesz világos, hogy Sherwood egy olyan dologba csöppen, amit egész végig nem akart, de kénytelen szembenézni vele. Meg kell változtatnia a világszemléletét, ahhoz, hogy új léthelyzetben folytatni tudja a megkezdett útját, és ehhez ossziáni útat kell/kellett követnie, még akkor is, ha az kívül esik a realizmuson, közelebb levén a fantáziához.