Családi ​értékek (Sin City 5.) 83% 46 csillagozás

Első rész értékelése: https://moly.hu/ertekelesek/3071465

Harmadik rész értékelése: https://moly.hu/ertekelesek/3071512

Negyedik rész értékelése: https://moly.hu/ertekelesek/3073219

És ezzel bevégeztetett. Minden birtokomba levő kötetet elolvastam. Fura érzés. Ez a két napos maraton úgy beitta magát a lelkembe, hogy sose fogom lemosni, Sin City fekete tintája örökre megfogta egyik csücskét. LE akarom mosni? Dehogy, feltetováltatom a szívem fölé, hogy majd a koporsómban is hirdessem: „Sin City örök.” Ahogy a világ mocska is.

Ez Sin City legfontosabb üzenete a számomra. A világ ilyen. Mocskos, igazságtalan, tele nyomorral és szenvedéssel. Ahogy az eltúlzott halálugrások és férfitestek, ahogy a különös kegyetlenség lefordítódik a valós világunkra, a lényeg nem vesztődik el. Vas tyúk is talál szöget, a tömegsíron is nő rózsa. Bármennyire is sötét egy világ, a sok küzdő ember élni próbál. Élni és szeretni, ha kell ölni szeretteiért. A világot bármilyen színűvé mázoljuk, a kontrasztok ugyanazok maradnak.

Hogy is ne lenne? Nem volt szerelem háború idején? Önzetlenség a nincstelenségben? Egy őszinte pillanat a hazugságok tengerében? Természetesen Sin City egy parabola, ám ez mit sem változtat az igazságon. Mit mutat, igaz, még ha nehezebb is észrevenni a valóságban, mert kisebb. Pedig aki a kicsit nem becsüli…

Érzéketlenek vagyunk a mindennapok apró csodáira, ezért várunk a könyvek nagy illúzióira. Áh, de ebbe ne menjünk bele, hosszú lenne és nem tartozik ide.

Szóval a záró kötetről. Nem mondhatok róla rosszat, mert a világ olyan erős, hogy bármit megtart. Ezt is megtartja. Az első és negyedik kötethez képest elmarad, mi több a harmadik is leelőzi, mégis a csodálatos világ, Sin City megtartja. Mert a világon sok féle család létezik.
A rajzok továbbra is elképesztőek, a dinamika, a hangulat varázslatos. Ennem is az a legnagyobb hibája, hogy nagyobbat szóltak elődei és elnémították a nem kevésbé kemény durranását, de azért csak fel kell vázolnom egy nagy hibáját.
El van fuserálva. Miller mi a fenét csinált? Kellett neki spórolni a pöpec tintával? Kaptunk egy in medias res kezdést és a történet megállja a helyét. A dolgok a helyére kerülnek, megértjük mi történik. Ám nem volt időm. Hogy szeressek, hogy gyűlöljek, hogy megértsem őket. Csak a halálos Mihó és Dwight teszik, amit szoktak. És azt baromin jól csinálják. Mégis, tán egy harminc oldal az elejére és még egy annyira a végére és…de nincs. Az élet olykor megrövidíti az embereket, ahogy a halálos kis Miho.

Végezetül, mint sorozatzáró értékelés: utálom a sorozatokat. Utálom ha berekesztenek egy világba, amiből nem szabadulhatok mert még nem láttam a végét. Sin City nem ilyen. Különálló történetei hívogatóbbak Óváros legdögösebb nőinél, lapjai feketébbek lelkemnél és hangulatuk erősebb a reggeli kávémnál. Ez pedig, egy kib****tt csoda.

Ha most adta volna ki ezeket, Miller mesternek lecsapnám az ujjait. Megalkotta, amiért világra jött. Nincs több dolga itt. Menjen a kátrányosba. De nem ma kezdte az ipart. Sin City öreg. Ahogy én is. Ahogy Frank Miller is.
Lehetséges, hogy még nem végeztetett be? Még várat magára a nagy mű?
Ha a Mester ennél nagyobbat lő, én meghalok. De egy ilyen halálért? Ölni tudnék érte.

Sokszor mondtam, legutóbb tán valamelyik (vagy több) The Walkind Dead-képregény értékelésénél, hogy soha életemben nem szerettem sem a horrort, sem az öncélú kaszabolós krimiket, thrillereket. Frank Miller Sin City-jét is sokáig csípőből utasítottam el. Amíg egyszercsak úgy nem jártam vele, hogy sokadszorra összefutva vele, csak belelapoztam a könyvtárban valamelyik kötetbe, akkor volt már négy, és benne ragadtam.

Egyfelől, ugye ott van ez a közhelyes Raymond Chandler-féle noire-hangulat, amikor a macsó, de legbelül azért persze érzelmes főhős, jobbára zsaru meséli dörömögve a történetet, mintegy egykedvűn, szkeptikusan, mintegy csak kommentálva az eseményeket, még akkor is, ha őt lövik/verik/szivatják fekáliává. És ez olyan kis jó. Másfelől meg, persze, a Miller-féle rajztechnika, az árnyalatok teljes hiánya, a totális fekete-fehér rajzok, a perspektívák, ugye.

A Sin City-képregények mondanivalójával a mai napig nem tudok azonosulni. A mondanivaló nagyjából annyi, hogy a rongyembereket, a pszichopata barmokat óvatosan kell kezelni, hogy az ember az összes akatrészét nagyjából működőképesen megőrizze, de a legcélravezetőbb az, ha száznyolcvan fokos cselekményváltoztatással ő maga vegye kezelésbe a fentieket, s ha lehet, végleg kiiktassa a kétdimenziós létezésből. Ha egy mód van rá, akkor még a „szemet szemért, fogat fogért”-elv első lépcsőjének a megvalósulása előtt: csak a rohadékok pusztuljanak. Vagyis előbb lőj, aztán beszélgess. Nem mondom, eredményes, azt meg végleg nem mondom, hogy minden esetben, minden helyzetben totálisan erkölcstelen, még az is hazugság lenne, hogy a pacifizmusom tiltakozna ez ellen, mert mára simán el tudom képzelni, hogy nem lennék minden éles helyzetben sápadtan lelkizős, puskacsőbe virágot dugdosó megszállott, de valahogy csak ezt továbbvinni egy-egy Sin City-képregény után édeskevésnek tartom.

Ám a Sin City ennek ellenére zseniális alkotás! Jobbára. Ez a jelenlegi viszont töprengésre késztet. Technikailag az égvilágon semmi baj nincsen vele, úton-útfélen lehet csudálkozni, elképedni, elismerőn cöccögni Miller fantasztikus megoldásáain, látásmódján, naná, a perspektíváin, ezzel semmi, de semmi baj nincsen. Hogyan is lenne?

A baj másütt van. Csak nem tudom igazán megfogni, hol is. Vékony kis könyvecske ez. Valahogy úgy vékony, ahogy történet az. Meghal egy lány, a szálak a maffiához vezetnek, főhősünk, persze, a szokásos nagydarab, macsó, nyomoz, üldöz, kaszabol és segítségére van a csendes, szamurájkardos Miho, aki mindig jókor van jó helyen, mint egy kísértet. És a történet jól végződik, még egy kis csavarintás is van benne. Csak valahogy nem tudtam mégsem csettinteni. Meg nem mondom, miért. Előszőr azt hittem, hogy egyszserűen meguntam Miller bevált receptjét. D rögtön ezután olvastam újra A sárga rohadék-ot*, és attól meg lepadlóztam. Pedig a recept a velejéig azonos: a nagydarab főhős monologizál, nyomoz, hol ő ver, hol őt verik, nagyon, hol szivat, hol nagyon megszívja, befolyásosok az ellenfelek, de nem kicsit, szóval ugyanaz pepitában, mégis valamiért ég és föld.

Ami konkrétan megfogalmazódott bennem, azt itt olvashatod:
https://mohabacsi-olvas.blog.hu/9999/12/31/fran_miller_…

* https://mohabacsi-olvas.blog.hu/2019/01/19/frank_miller…

Hát ez kicsit rövid volt kérem. De nem is ez a baj. Hanem, hogy az utolsó.
Fel nem fogom, hogy az utolsó két részt miért nem adták ki már.
Amúgy nagyon tetszett a sztori vége, csak kicsit kevesebb volt a velős monológ.

Ez tetszett a legkevésbé a Sin city képregények közül. Bár keményen pontoztam, nem azt jelenti,hogy rossz lett volna ez a rész. Szimplán gyenge volt, és megint Dwight McCarthy karaktere tűnt fel a színen (aki számomra nem akkora kedvenc). Miho jelenléte feldobta a sztorit, továbbá a maffia vonalról is többet megtudhattunk.

Még nem volt a kezemben más Sinc City képregény, csak a belőle készült filmet láttam.
Tetszett a történet és a szöveg. A rajzolása kicsit nyers, de sajátos hangulata van, és kifejezetten szerettem, hogy fekete-fehér. Mondjuk néha kicsit zavart, hogy egy-egy szövegbuborékba túl sok szöveget préseltek be, de ettől függetlenül jó volt olvasni. :)

Nekem ez a kötet tetszett a legkevésbé eddig, mindentől függetlenül sajnálom, hogy az utolsó két rész nem jelent meg magyarul, valamint, hogy a másodikat is lehetetlen beszeretni. (Nem is értem, hogy miért nem próbálkozik újból a Fumax, hiszen az első részt is kiadták újból, és már az is elfogyott – persze, ez simán lehet többtényezős dolog.)