Megalázottak ​és megszomorítottak / Feljegyzések a holtak házából 87% 27 csillagozás

Ez a kötet két művet tartalmaz.

A Megalázottak és megszomorítottak az író első regénye. Borzasztó! Ami olcsó, könnyfacsaró melodráma, romantikus hatásvadászat, egzaltált deklamáció és holdvilágtól meg orgonaillattól megrészegült szerelmi idiotizmus csak létezik, azt az író ebbe a művébe mind beletette; még a másodvonalbeli 'titok' kibogozása sem hiányzik. A lényeg: két félbolond, gyerekagyú hajadon lángol egyszerre egy teszetosza, infantilis puhapöcsért (ez utóbbi kifejezést a nemrég olvasott Csernus dokitól kölcsönzöm). E szinte teljesen hihetetlen szereplők mellé felvonul az intrikus 'főgonosz', a puhapöcs apja, továbbá a narrátor, egy, a későbbi Miskin herceghez hasonló, reménytelenül önzetlen írópalánta.

„Ne hibáztasd, Ványa – szólt közbe Natasa –, ne nevesd ki! Őt nem szabad úgy megítélni, mint másokat. Légy igazságos. Hiszen ő nem olyan, mint mi. Gyerek; másképp is nevelték. Nem érti, mit tesz. Az első élmény, az első idegen hatás el tudja vonni attól, amire egy perccel előbb még esküdött. Nincs jelleme. Megesküszik neked, s még ugyanazon a napon éppoly igazán és őszintén máshoz pártol; s még ő maga mondja el elsőnek az esetet. Talán rosszat is tesz majd; de ezért a rosszért nem lehet elítélni, legfeljebb sajnálni. Önfeláldozásra is képes, tudod, mennyire! De csak az első új élményig: akkor megfeledkezik mindenről; Engem is elfelejt, ha nem leszek állandóan mellette. Hát ilyen!”

A fenti idézet a regény elejéről való, az egyik holdviláglelkű hajadon jellemzi így a puhapöcsöt. Nos, aki ilyennel kezd, az magára vessen… a büntetés nem is marad el. Ebben az értelemben – el kell ismernem – Dosztojevszkij legalább konzekvens.

Egyetlen emlékezetes alakja van a regénynek, aki megmenti ezt az irományt a 'lószar' kategóriától: Nelli, a kis árvalány, aki egyesíti magában a gyermekkorból épp hogy csak kilépő kamaszlány szemérmes szerelmét és az elszánt gyűlölet következetességét.

Mindezzel együtt ez a munka így is az író legpocsékabb regénye; és csak a teljes életművet szőröstül-bőröstül megemésztőknek, meg az érzelmesen szipogni vágyóknak tudom ajánlani.

Ugyanakkor ebbe a kötetbe került az író szibériai száműzetését felidéző, regényformába öntött fegyencnaplója (Feljegyzések a holtak házából) is. Ez sokkal jobb munka mint az előző; szikár, tárgyilagos, mentes az önsajnálattól, csupán a tények felsorolása révén hatásos. Egyetlen hibája a cselekmény hiánya: tulajdonképpen szociográfia, csak kissé regényesítve. Dosztojevszkij fegyencként kapta meg azt a leckét az életből, amit aztán nem felejtett el, és ami nélkül – valószínűleg – nem is vált volna azzá a mélyen etikus, s az élet sötét oldalát oly hitelesen ábrázoló íróvá, mint akivé lett. Érdekes megfigyelni, hogy az általa leírt lágerélet a cári fegyenctelepen – bár sanyarú, mégis – mennyivel emberségesebb, mint a Szolzsenyicin és Salamov írásaiból megismert Gulag…

Megalázottak… : két csillag, Feljegyzések… : négy, az átlag három. De a Feljegyzések… bevezető a nagy regények világához; megismerni – főleg a szociográfiák kedvelőinek – érdemes.

A Megalázottak és megszomorítottak az egyik legtragikusabb történet, amit olvastam, ugyanakkor fájdalmasan szép; gyermekien tiszta érzések, krisztusi jóság, de hiú önzés és értelmetlen makacsság, megbocsátani nem tudás is. Szegénység, éhezés, betegség, a másik oldalon viszont a dőzsölés, ivászatok, estélyek. E kettősségből bontakozik ki nem egy tragédia. Nagyon meggyötört, az árva kislány, Nelli sorsa…és a befejezése is nagyon szomorú… mélyebben érintett, mint a Feljegyzések a holtak házából…. pedig ez sem semmi. Ez inkább elbeszélő jellegű, valóban feljegyzéseknek lehet tekinteni: egy szibériai fegyenctelep *lakóiról*, őreikről írott nagyon alapos feljegyzések. Már a kötet első regényében is kitűnt Dosztojevszkij kitűnő emberismerete, jellemábrázolása, de a fegyencek életét bemutató írás semmi kétséget nem hagy afelől, hogy mestere az emberi lélek ismerőjének. Szinte a barak minden fegyencét nagyító alá vette, s megmutatta nekünk; szinte magunk előtt látjuk a mogorva, borostás arcokat, érezzük indulataikat, meggyötörtségüket, kiszolgáltatottságukat. Ebből a feljegyzésekből számomra a legmegrázóbb leírás a kórházban haldokló tüdővészes fegyencről szólt… ez is annyira felkavart, hogy le kellett tennem a könyvet….szinte magam előtt láttam……..
Nagyon szomorú könyv. De nincs kétségem felőle, hogy nagyon igaz.
Szerettem Ivan Petrovicsot, ahogy minden igyekezetével azon volt (hogy saját érzéseit félretéve), szerelmét boldognak tudhassa, hogy az árva kislányt megmenthesse, nevelőszüleit lányukkal kibékítse. Valahol egy kicsit Miskin herceg volt már ő. De szerettem Alekszandr Petrovicsot is, aki a fegyenctelepen is megőrizte emberi méltóságát, sőt a rabok szenvedésénél (korbácsolás, betegség) olyan nagy könyörületességről tett tanúbizonyságot.
Újabb kedvencet avattam Dosztojevszkij e könyve kapcsán.

Csak Dosztojevszkij iránti tiszteletből szenvedtem végig. Nem, nem a Megalázottak és megszomorítottak-at. A Megalázottak egy melodráma, persze. Oldalhosszúságú monológokkal, kevés helyszínnel, sok szócsépléssel, béna – főhősnek nemigen nevezhető– karakterekkel. Elrendezhető lett volna az egész cirkusz egy százoldalas drámával. Ennek ellenére könnyebben végigrágtam magam rajta, mint a Feljegyzések-en. Szinte ott lépkedtem a pétervári utcán az íróval, és a korabeli emberekkel. Így kapott is tőlem egy 4-est.
A Feljegyzések-kel már erősen meggyült a bajom. A sokadik oldalnál sem értettem, hogy hová tart a történet, aztán kiderült, hogy nincs is történet. Kapunk egy rahedli fegyencet, akiket különböző dolgokért csuktak le, és ötletszerűen bukkannak fel a könyv lapjain, éppen, amikor a szerzőnek eszébe jutnak. Nem volt átélhető, nem tudott behúzni, teljesen érdektelenségbe fulladt. Az utolsó 150 oldalt óriási szenvedések árán tudtam csak elolvasni. Ezekhez jött még a rengeteg ellentmondás – akár oldalon belül is. Dosztojevszkij feljegyzései alapján jóval humánusabb kép bontakozódik ki a cári fegyenctelepekről, mint a Gulag-ról. Bárhogy is, de a fegyenctelepen meg lehetett maradni embernek, ellentétben a Gulag-gal, ahol mindent ki akartak irtani az elítéltekből. Kicsit a latinamerikai börtönök jutottak eszembe, ahol nyugodtan lehet seftelni, meg járni-kelni az intézményen belül.
Akár az is lehetséges, hogy Dosztolyevszkij kozmetikázott egy kicsit a dolgokon, és –tanulva korábbi hibájából, amiért a fegyenctelepre került- nem írt le mindent olyan szörnyűnek, mint, amilyen volt.
Ez csak egy 3-asra volt elég nálam.
Így jött össze végül a 3,5 csillag

Dosztojevszkíj kamaszkorom óta nagy kedvencem, de látnom kell, hogy szerencsém volt, hogy a legjobb könyveivel találkoztam először (Bűn és bűnhődés, A félkegyelmű, Karamazov). A jelen könyvben található két regényt külön érdemes kezelni, nem tudom mi alapján vannak egy kötetben. Az első (Megalázottak és megszomorítottak) helyenként werteheri alacsony színvonalú, mesterkélt szenvelgős részeket tartalmaz, de a történet szövése azért itt is lekötött. A feljegyzések a holtak házából kifejezetten tetszett, mintegy bevezetője a későbbi börtönregényeknek (pl: Ottlik: Iskola a határon), amik mindig felidézik a sorkatonai szolgálatom alatt megélteket, a külső erőszak keretében szerveződő férfi közösségek meglepően hasonló pszicho-szociológiai jelenségeit.