Bűn és bűnhődés 90% 922 csillagozás

Nem bírok elszakadni tőle. Vele vagyok éjjel-nappal, ágyban párnák közt, a suliban a pad alatt, a menzán kaja mellett, kimegyek vele a parkba is. Ha rá gondolok felgyorsul a szívverésem és érzem, ahogy az ereimben dübörögve száguldozik a vér. Már kiugranék miatta az ablakból. Lassan harmadik hete együtt vagyunk és most már ki merem mondani: teljes szívemből szeretlek és utállak Rogyion Romanovics Raszkolnyikov, te ambivalens ruszki lekvár.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Amilyen egyszerűnek tűnt ez a regény a tartalma alapján, pont annyira bizonyult sokrétű és élvezetes olvasmánynak. (Sőt. Ha lehet, még inkább.) Dosztojevszkij karakterábrázolása lenyűgözött, nem csupán Raszkolnyikov tekintetében, de rajongtam például Lebezjatnyikov és Pjotr Petrovics kettősét, Porfirij Petrovics alakját, módszereit, ahogyan a regény végén elment Raszkolnyikovhoz…
Ott volt aztán Rogya és Szonya kapcsolata, volt egy beszélgetésük – emlékszem egy esti vonatút során olvastam –, amiről Jekyll és Hyde jutott eszembe, és az ő musicalbéli hölgypartnereikkel való megnyilvánulásaik.
Ó, és Szvidrigajlov! Az ő figurája olyan ördögi volt, és mégis, urambocsá' szinte szimpatizáltam vele.
Egyáltalán, attól tartok Raszkolnyikov karaktere sem váltott ki belőlem kellő mértékű ellenszenvet, ami nem azt jelenti, hogy egyetértettem volna a módszereivel, de érdeklődve figyeltem az elgondolásait, motivációit, korholtam a körülötte lévőkkel szemben tanúsított bánásmód miatt, aztán pedig hálásan gondoltam rá a jótetteiért.
Igazi bőr alá bújós, gondolatokba férkőzős történet ez, rendkívül emlékezetes és az oroszabbnál is oroszabb.

Ej, ej, Fjodor Mihajlovics, ezt öléggé oda tetszett tenni.

Furcsa, hogy mennyire ijesztegettek ezzel a könyvvel, egy unalmas és ráadásul nehéz olvasmányra számítottam, ehhez képest igencsak meglepődtem, hogy milyen könnyen csúszott. Egy pillanatra sem éreztem unalmasnak, sem feleslegesnek akár egyetlen oldalt is. Ez pedig nagy erősség egy olyan mű esetében különösen, ahol a cím még azt is elárulja, hogy komolyabb meglepetés sem fog érni minket. De hát az élettől sem megy el a kedvünk, csak mert tudjuk mi lesz a vége. (Legalábbis nem kéne.)
Kevés könyv volt rám ekkora hatással eddig, azt hiszem már nem költözik vissza a polcomról a nappaliba.

Ahogy Anthony Burgess mondaná: az oroszok emberiek – Az emberek oroszok.

Első könyvem a mestertől és mindenkinek ajánlom, akit eddig ijesztgettek az olyan szavak, mint realizmus és orosz írók. Na meg azoknak is, akiket nem.

Annak ellenére, hogy első könyvem volt Dosztojevszkijtől, minden benne volt, amit a cím és az író életútja (amit a könyv megírása előtt járt be) sejteni engedett. Stílusában viszont száraz és nagyon nehéz műre számítottam. Hát száraz az nagyon nem volt, hanem nagyon is emberközeli. Csupán az orosz nevek miatt volt eleinte gondom, hogy ki kicsoda is (három neve van mindenkinek, te jó ég). A karakterek ábrázolása valami mesteri, annyira aprólékosan belelátunk mindenki lelki világába, hogy ehhez foghatót nem nagyon olvastam még. Néha talán sok is volt egyszerre. A kedvencem természetesen a főhős, Raszkolnyikov lelki állapotainak a váltakozása volt. Örökös zárkózottsága sokszor a háborodottság ezernyi színével volt megfestve, de olykor az a bizonyos hajtóerő (talán a „nekem már minden mindegy” alapú) csodálatos dolgokat hozott ki belőle, és ezekben a helyzetekben emberibb nem is lehetett volna.

A könyv tele van tragikus eseményekkel és különben is nehéz olvasmány. Nehéz könyv ez. De olyan nehéz könyv, amit nagyon jó olvasni és az életben egyszer talán mindenkinek meg is kellene tennie ezt.

Tolsztoj szerint Dosztojevszkij alakjai és a párbeszédei mesterkéltek. Hát kedves Tolsztoj Úr, nem értünk egyet, de sebaj. Elkezdem hamarosan az Anna Karenina-t és meglátjuk, melyik tetszik majd jobban a két könyv közül :)

Na hoppáré, ezt sokkal korábban olvasnom kellett volna.
Persze hülyeség hasonlítgatni, de Dosztojevszkij magasan kiemelkedik a mezőnyből, akár a realizmust vesszük, akár az egész 19. századi irodalmat. Stendhalnál meg Balzacnál fogtam a fejem, hogy na, fiúk, mégis kit érdekeltek? hiszen azután, hogy tök jól lefirkantottátok a társadalmat, ültem és mondogattam magamnak, süsd meg, meglettem volna nélkületek. És akkor jött Dosztojevszkij, és kenterbe vert minden korábbi regényírói módszert. Csak így, miközben a hitelezői folyton a sarkában voltak. Mondtam már korábban, hogy tőle aztán lehet tanulni. Jöhetnek a Karamazovok, és előre borítékolható az öt csillag.

Először tizenhat évesen olvastam, akkor nagyon tetszett. Néhány éve már érik bennem az újraolvasás, valahol sejtettem, hogy most más lesz. Most is nagyon tetszett, de megdöbbentően más volt. Akkor leginkább a Rogya lelkivilágába merültem bele, átéreztem minden gondolatát, jött, hogy sírjak és átkozódjak vele együtt. Most inkább kívülről szemléltem őt, és nagyobb figyelmet kaptak a női szereplők, Szonya és Dunya. És amire első olvasáskor szinte fel se figyeltem, most pedig nagyon élveztem: az apró jellemzések, az orosz lelkivilág bemutatása egy, a történet szempontjéból jelentéktelen párbeszéden keresztül, vagy akár egy asztalon levő tárgyak leírása által. Talán ebben rejlik Dosztojevszkij zsenialitása, hogy egy néhány mondattal képes az ember legfontosabb jellemzőit megrajzolni.
Mikor befejeztem a könyvet, nagyon sok gondolat kavargott bennem. A bűnhődés nincs mindig arányban a bűnnel. A bűn igazából relatív, saját lelkiismeretünk teszi azzá. És talán a legfontosabb üzenete számomra: saját természete elől senki sem menekülhet.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Egy könyv, amit többször elkezdtem olvasni, életem különböző szakaszaiban, de egyszer sem fejeztem be. Egy könyv, ami miatt évek óta szégyenkeztem saját magam előtt, mégsem vitt rá a lélek, hogy újra a kezembe vegyem. Egy könyv, amit most @Lobo várólistacsökkentő játéka kapcsán belevettem a tizenkettőbe, és nem voltam biztos benne, hogy nem ez lesz az, mi miatt diszkvalifikálódom. Egy könyv, amit ezúttal letenni nem tudtam, és abszolút kedvenc lett. Nem történik benne semmi, olvasom az egyik értékelésben. Szerintem viszont nagyon sokminden történik. Szívesen olvasnám egy pszichológus szemével is. Csak faltam az oldalakat, és fogalmam sem volt róla, vajon mi lesz a vége. Mi Raszkolnyikov számára a bünhődés? Hát nem a szibériai börtön.
Vajon élete során hány gyilkossal találkozik az ember? Mit tennék én Dunya, Razumihin vagy Szonja helyében, ha a testvéremről, a barátomról vagy a szerelmemről derülne ki ilyen szörnyüség? Fogalmam sincs.
Miért tette Raszkolnyikov? Önmagát Napóleon szintjére emeli, de pontosan nem ismerhetjük meg azokat az okokat, amelyek a gyilkosságra késztetik, pedig engem nagyon érdekelne.
Nem tudom, csak én éreztem-e így, de néhol kifejezetten komikus jelenetek is voltak (pl. Raszkolnyikov és Luzsin első találkozása).
Nagyon szívesen olvasnék egy kis szakirodalmat is a müről, ha valakinek van elektronikus formában, szívesen venném.

Nem tudom szavakkal kifejezni, mennyire tetszik.
Nem hagy nyugodni. Felkavaró-felkavarodom… . Biztos, hogy nem (első és) utolsó alkalom volt, hogy a kezembe vettem. Kedvenc, egyértelmű.