A Karamazov testvérek 93% 192 csillagozás

A Biblia után a legnagyobb könyv, a legtöbb, amit valaha az emberről írtak. Talán Kuncz Aladár írta.
Innen számítják a modern pszichológiát.
Úgy szeretném elmondani, h. mit jelent nekem ez a könyv, de csak dadogni tudok.
A négy testvér, az ember ilélek megtestesülései. Dmitrij: az ösztön lény. Ivan: az okos, számító, a ráció, Aljosa: a tisztaság, aza lényünk, amilyenné szeretnénk lenni. Szmergyakov: a rossz énünk.
Dosztojevszkij zsenialitása, h. meg tudja mutatni: Ilyen vagy, melyiket engeded, h. irányítsa az életed?

Előttem már mindent leírtak, amit a könyvről gondolok, jobb hát, ha nem szaporítom a szót. Röviden csak annyit mondok, hogy igazán örülök, hogy saját példányomat olvashattam, mert ez egy olyan könyv, amit többször el kell olvasni, meg szemezgetni kell belőle, csak úgy elővenni pár percre, mert Ivan fejtegetései, a sztarec életének leírása, a vád- és védőbeszéd igazi gyöngyszemek. Különösen tetszettek a fejezetcímek és az, hogy az író néha ki-kiszól a regényből. Egy kicsit hiányoltam, hogy a végén nem tudjuk meg, hogyan alakul a testvérek további sorsa, persze tudom, hogy Dosztojevszkij szándékosan hagyta nyitva ezt a kérdést, hadd legyen eggyel több ok arra, hogy napokig törjük a fejünket az olvasottakon.
A kedvesem, azt látva, hogy folyton a könyvet bújom, szintén kedvet kapott az olvasáshoz, már be is szereztük az Ő Saját Példányát, amely fülszövegét egyébként nem kevesebb, mint maga Freud írta – szerinte A Karramazov testvérek a valaha írt legnagyobb regény, A nagy inkvizítor -ról szóló részt pedig egyenesen a világirodalom csúcspontjának tartja. Nincs mit tenni, muszáj most megint, újra, sokadjára elolvasnom azt a részt.

Egy vallomással kell kezdenem. Van egy nagy hibám: nem tudom megérteni, hogy lehet erre a könyvre 5 csillagnál kevesebbet adni. Nem mintha a csillag számítana, sokkat inkább az, amit ide leírunk, a könyvek, ahogy az emberi lelkek, ugyanúgy nem matematizálhatók (bocsánat, magyar szót nem találtam erre).

De hát basszus, csak hebegni meg habogni tudok: eddig a Mester és Margaritát tartottam a legjobb regénynek (persze azok közül, amiket olvastam), most lett egy vetélytársa. Valamit tudnak ezek a ruszkik: két orosz könyv versenyez az első helyért. Különben nem is lehet rangsorolni a könyveket, ahogy az emberi lelkeket sem, úgyhogy legyenek holtversenyben az első helyen.

És most végre a könyvről. No itt aztán minden és mindenki megvan, a „tágas orosz lélek”, a szűk orosz lélek, stb. Azt oroszt nyugodtan behelyettesíthetjük „emberi”-vel. Nézzük a családot: Fjodor Pavlovics, az önző és ravasz „kéjenc”, akinek sok az esze, de a rossz úton indult el. Viszont gonoszsággal nem vádolhatjuk; csak fejletlen a lelke: íme, ezt teszi az emberrel, ha csak az eszének és a testének él. Különben mindegyiküknél megtalálható az emberi hármasság: test, szellem (ész), lélek… Nézzük a gyerekeket: Dmitrij Fjodorovics az „érző szörnyeteg”, akinek nagy a lelke, de gyönge: „holnap okvetlenül megjavulok, rendes ember leszek”, aztán holnap folytatja a dorbézolást, és újabb és újabb bajokba keveredik és bajokat okoz. De nem lehet rá haragudni: olyan, mint egy nagy gyerek, aki nem tudja, mit csinál. Szeretni kell, ennyi az egész. Ott van Ivan Fjodorovics, a három testvér közül a legtehetségesebb (én még a legjobb-képűnek is képzelem), akit viszont tönkretett az „élet”: az apja, aki nem nevezhető apának, a tudományt istenítő világ, az Isten álszent papjai (bizony, a legtöbb egyházi ember gazember), így aztán olyan szerencsétlen emberré vált, mint mondjuk Ady Endre: „hiszek hitetlenül Istenben”, olyan emberré, aki az emberben csak a rosszat látja (hiába, mindannyian vagyunk így ezzel néha, olyan nehéz a jót meglátni bennük, mintha nem is lenne, vagy mintha a gonoszság és ostobaság nagyobb fajsúlyú lenne), és akinek A nagy inkvizítor című poémájában az a legszörnyűbb, hogy bizony igaza van. Nem ateista, nem, csak egyházellenes. Persze istentagadónak mutatja magát, ó, milyen fontos ez neki! Akinek ennyire fontos az Isten, akinek a létezésében nem hisz, az valahogyan mégiscsak hisz benne. Az egészben az a legnagyobb baj, hogy a kereszténység és az iszlám egy olyan istent mutat be, akiben logikusan gondolkozó ember nem hihet. Hiszen olyan, mint egy ember. Gondolatai vannak, érzései, szabad akarata… Nem, én ebben nem tudok hinni. Sőt, inkább azt kell mondjam, hogy szerintem az Istennek nincs szabad akarata. Nekünk van, „neki” (vagy inkább "annak") nincs. Persze mit értünk Isten alatt. Én se tudom pontosan körülhatárolni: maga a világmindenség az, a Nagy Bumm előtt és a Nagy Reccs után is, vagy az, ami ezt az egészet egybetartja (ez már majdnem a fizikai alaptételek vallása, úgyhogy vigyázzunk), mindenesetre valami, ami tényleg létezik, és nem csak mesebeli lény. Ez téveszti meg az embert, hiszen a vallások szerintem eredetileg mind erről az istenről beszélnek, de mivel nehezen felfogható és megmagyarázható egyszerű embereknek, ezért elvonttá kellett tenni, szimbólumokat kellett használni: Mózes öt könyve egy nagy allegória, hiszen minden név beszélő. De a fordítások, már az ókori latinfordítások is ferdítenek: hiszen pl. Ádámot Ádámnak fordítják és nem Embernek. (A legismertebb félrefordításból alakult ki Lucifer alakja, aki eredetileg Jézus volt, mert a szó eredetileg fényhozót jelent, amit a buta fordító nem tudott. A műfordító nagy és szent kötelessége ez, feleim.) De vissza a könyvhöz: Kimaradt az én személyes kedvencem, a harmadik testvér, a legkisebb (mint a mesékben!), a legkülönb, nem a képességei, hanem a tettei által: Alekszej Fjodorovics Karamazov, Aljosa, aki egész egyszerűen egy angyal. Földre szállt, persze. Többet nem is tudok mondani, csak azt, hogy ne féljünk hinni ezekben az angyalokban. Léteznek. Nem, nem Isten küldöttei, nincs szárnyuk, ez is csak egy metafora volt. De ezt tudjátok.

De ha most minden főbb szereplőt elsorolnék és kielemeznék, olyan hosszúra nyúlna ez az értékelés, hogy nem olvasná el senki. De mindegyikükről tudnék mondani pár szót, ha kellene. Hiába, ezt a könyvet nem lehetett rövidebben megírni. És az ember végigszalad a nagyjából ezer oldalon, és néha nem állja meg a kőszívű ember sem, hogy sírjon, néha meg a legnagyobb fapofa sem bírja ki nevetés nélkül, a lélek legnagyobb mélységeibe és szépségeibe is belemerülünk, de még izgulhatunk is, még krimi is van benne… Az Ulyssesről szeretik azt mondani, hogy „minden” megvan benne, de hát azt ki tudja végigolvasni kínszenvedés nélkül? Én ezt a könyvet ajánlom, 1881-ből, amely sokkal modernebb rengetegeg azóta írt könyvnél, még a mi irodalmunk nagyjainál is. Nem fogtok idegen világba csöppenni, nem fogtok idegen emberekkel találkozni, csupa ismerős van itt, akiket vágytok majd megismerni, és mire a végére értek, sajnáljátok, hogy Dosztojevszkij (aki maga is feltűnik szereplőként a tárgyaláson!) meghalt, mielőtt megírhatta volna a regény tervezett folytatását, amely 13 évvel később játszódik, és amelyiknek Aljosa lett volna a főhőse. Fjodor Mihajlovics, köszönjük szépen ezt az örök élményt.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

(majd később értékelem. Ülepedjen)
————————————————————————————————————————-
2012.05.28.
Elolvastam ugyan már két hete a könyvet, de a csillagozást egyre halasztgattam, mert azon dilemmáztam, hogy adhatok-e maximális csillagot akkor is, ha mondjuk sok élményt nyújtó rész mellett, egy csomót bosszankodtam is. Nem is a több mint ezer oldalba fáradtam bele, inkább ezekbe az örökös felszökő- lezuhanó hangulatingadozásaimba. Néha túl sok volt számomra a kirakatba rakott féktelen szenvedély, ami már -már a gyerekessel volt rokon. Nem mintha mindig vitattam volna ennek szükségességét, de néhány kevésbé fontosnak érzett résznél tőlem nyugodtan kimaradhatott volna a nagyjelenet, a hisztéria, a bohóckodás. Nyilván célja volt mindent a végletekig ábrázolni, de például nekem direkt idegesítő volt, amit Fjodor Pavlovics a Zoszima sztarecnél való látogatása alkalmával művelt. Liza és az anyja kotyogása, valamint Kátya hisztériái szintén. Ezeket túlírtnak éreztem. Az Iljusenka szál meg sajnos picit untatott. Viszont nagyjából ennyi negatívumot ellensúlyozott, sőt feledtetett néhány olyan rész, ami egészen a katarzisig lenyűgözött. Magasan a legjobban A Nagy Inkvizítor poémája tetszett nekem , tényleg leesett állal olvastam. Meg Iván eszmefuttatásai is lekötöttek, főleg amikor az „ördöggel” diskurált. A vád és védőbeszédeknek is minden mondatát élveztem,az pazar.
De igazából Dosztojevszkij jellemábrázolásai nagyon jók. Elég tanulságos, ahogy az emberben normális esetben egyszerre meglevő többféle tulajdonságokat szétosztja, Mitya a szenvedélyt, érzelmet képviseli, Ivan a hideg észt, Aljosa az erkölcsöt, Szmergyakov az ördögit.. Háát, tiszta sor, hogy ennek jó vége nem lehet. De azért az meglepett, hogy ilyen gazdag regényben nem találtam egyértelműen szimpatikus szereplőt. Még a majdnem tökéletes Aljosától is sokkal jobban kedveltem annakidején A félkegyelmű Miskin hercegét. Most így első olvasásra főleg a kíváncsiság hajtott, mi lesz a vége, nem igazán tudtam elmerülni a részletekben, talán majd egyszer. De mindenképpen örülök, hogy elolvastam, és most már valahogy szívesebben adom meg az öt csillagot.
Jöhet a Bűn és bűnhődés, még az idén feltétlenül.

Igaz,hogy ha a Bűn és bűnhődés 5csillag akkor a Karamazov 6-ot érdemel!!!

Monumentális mű, de ott volt, úgyhogy meg kellett mászni. Az ilyen könyvek miatt szeretem az oroszokat. Az olyan írókat szeretem, akik képesek lekötni a figyelmem a könyv végéig, és ez nem mindenkinek sikerül. Dosztojevszkijnek sikerült több, mint ezer oldalon át. És a lélekrajzok, ó! Nagyon tetszettek még az elmélkedések hitről, istenről, emberről, valamint az akkori Oroszhon szeretetteljes kritikája.Öt csillagot tudok adni, de ha lehetne adnék többet is.

egy vonnegut könyv (az 5. sz. vágóhíd) fülszövegén olvastam: amit a világról tudni lehet, az benne van F.M. Dosztojevszkij a Karamazovok c. könyvében.

és ezzel annyira mélységesen egyetértettem, h azonnal megvettem a vonnegutot, ami egyébként a legjobbjának bizonyult.

a karamazovok nekem egy abszolút sorsfordító könyv volt. egy nehezen múló szerelmi válság végét jelentte. kb 3 nap alatt olvastam el.
nehéz róla dicséretet írni, totál közhely bármi. nincs az emberi léleknek olyan vonatkozása, ami ne jelenne meg valamilyen formában a regényben.
az igazat írja, nem csak a valódit.

olvasd el.

Újabb kedvenc. Nálam még a Bűn és bűnhődést is verte, ami nagy szó. Nehezen vettem rá magam, hogy belekezdjek a hossza miatt, de annyira lebilincselő, hogy csak úgy olvastatta magát. Továbbra is hihetetlen Dosztojevszkij lélekábrázolása, ahogy ezt sok szereplőt mind apránként kidolgozta. És persze a végkimenetel várható volt, de azt hiszem, ez szinte érdektelen a történet szempontjából, maga bűn-bűntudat kapcsolata a fontos itt is. 5/5, újraolvasandó.

ezt a regényt úgyis csak az olvassa el, aki szereti – őket minek bántsam meg?
(azért ne tegyétek kötelezővé :) )

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Zseniális remekmű. Annyira borús a hangulata, és mégsem éreztem nyomasztónak. Az elejét lassan tudtam csak olvasni, emiatt volt néhány részlet, amire később nem emlékeztem tisztán. A tárgyalást viszont már ha akartam volna, akkor sem tudtam volna letenni.
Még biztosan sokáig fogok azon gondolkozni, hogy ki döntött romba kit, hogy mi történhetett a későbbiekben a szereplőkkel, leginkább Aljosával, hogy mi a bűn és mi az igazi bűnhődés.
Szmergyakovról valahogy mindig a Gyűrűk Ura Smeagoljára asszociáltam. :O
Kedvenc nem lehet a könyv, mert a Bűn és bűnhődés sokkal jobban megérintett, de a maximális csillagot mindenképpen megérdemli.