A ​hasonmás 105 csillagozás

Pétervári történet
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: A hasonmás Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: A hasonmás Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: A hasonmás

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

A XIX. században, amikor szinte divattá vált a hasonmás-téma, a fiatal Dosztojevszkij fantáziáját is megragadja, és Chamissóhoz, Hoffmannhoz, Gogolhoz hasonlóan ő is megalkotja a maga kettévált életű, megkettőződött tudatú hősét, a tragikus és egyben humoros sorsú Goljadkin urat. A szerencsétlen, balsikerekkel és megaláztatásokkal terhes életű kishivatalnok harca a „másikkal”, a sikerekben gazdag, pénzzel, életkedvvel, beteljesült szerelemmel, kitüntetésekkel rendelkező fiatalabb önmagával, törvényszerűen kudarcba, tragédiába torkollik. Az író a drámát szinte teljesen belülről ábrázolja, realizmusa úgy villog, hogy irónia és belső megjelenítés szövődik teljesen egymásba.Az emberi lélek legnagyobb ellenfelével – önmagával: ez a tárgya Goljadkin címzetes tanácsnok út történetének. A lélektani ihletésű epika remeklése csak látszólag fantasztikus történet – valójában, mint az igazi lángelmének minden alkotása, mindnyájunk mindennapi története.

A kétéltű Goljadkin és Golyadkin úr hasonmása címmel is megjelent.

Eredeti cím: Двойник

Eredeti megjelenés éve: 1846

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Aranyág Édesvíz

>!
Lazi, Szeged, 2003
196 oldal · ISBN: 9639416541 · Fordította: Grigássy Éva
>!
Édesvíz, Budapest, 1997
190 oldal · ISBN: 9635281838 · Fordította: Grigássy Éva
>!
Magyar Helikon, Budapest, 1974
196 oldal · Fordította: Grigássy Éva

Kedvencelte 10

Most olvassa 3

Várólistára tette 64

Kívánságlistára tette 43

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

eme>!
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: A hasonmás

Piszkoszöld és mocskosszürke, homályos és ördögi csinovnyikvilágból nő ki A hasonmás borzongató története.

Goljadkin úr egy reggel felébred, tükrébe néz, és saját képmásán első pillantásra szinte keresztülsiklik a szeme. Goljadkin úr ennyire jelentéktelen. Becsületes, őszinte, megvet minden kerülő utat, dolgos, nyugalmat és csendet szerető hivatalnok. Kisember. Kisember, aki járatlan a társasági élet fortélyaiban, akitől távol áll szellemesség, finom bók, ékesszólás és intrika, kétszínűség és pletyka. Goljadkin úr (egyelőre) nem zavarja a vizeket. Bátran beszél ugyan, de majd minden szava szólás-mondás, közmondás és közhely. Komikus-szánalmasan igyekszik védeni önmagát, „függetlenségét”, magánélethez való jogát. Goljadkin úr attól fél, nehogy valami megróvásra méltó történjen vele, valami, ami szigorra adhatna okot, ami szolgálati vonatkozásait érintené. Goljadkin úr szünet nélkül szorong. Csupa félelem, rémület és nyugtalanság. Nyomában érzi ellenségeit, akik erkölcsileg akarják megölni őt. Aztán egyszer csak megtörténik a végzetes találkozás. Találkozás azzal, aki Goljadkin úr soha nem volt, aki valahol mindig lenni szeretett volna, és aki ellen most élet-halálharcot kell vívnia. Azzal, aki álom és valóság határait összemosva kilép a lélek homályából. Az álom pedig átélt rémállommá változik át, melyből nincs ébredés. Goljadkin úr meghasonlottan ismételgeti: Én – én vagyok, és kész, senkihez semmi közöm, s ártatlanságom tudatában megvetem ellenségeimet. De ki az az én és hol az az ártatlanság? Hiszen a tükör csalóka. Sőt, már nem is tükör, ahogy elborzadva veszi észre, hanem ajtó, melyen már régen belépett az a másik. Lehet ezt már tisztázni, lehet tisztának maradni? Goljadkin úr, az idősebb lassan köddé válik és szertefoszlik a Nyevszkij Proszpekten.
Az olvasó meg közben nem tudja, sírjon vagy nevessen furcsa történetén, főként, mert tükörbe nézve maga sem tudja mit lát. Tükröt avagy ajtót, melyen bármikor beléphet valaki más, ha ugyan már be nem lépett.

Az elbeszélő meg, hát maga a játék és (ön)irónia – játszik a szerencsétlen Goljadkinnal, az olvasóval, meg önmagával és saját hasonmásaival – stílusbarvúrokba bocsátkozik, önkritikát gyakorol, hol szerény krónikás, hol a fennkölt, lenyűgöző és ünnepélyes stílus csetlő botló tanulója. És közben olyan árnyaltan és összetetten építi fel karaktereit, élezi jeleneteit, szedi darabjaira és rakja össze Pétrevárt minden társadalmi-erkölcsi vonatkozásával, tágítja metafizikai térré és idővé, hogy csak ámulsz. Újabb remek kisregény. Nem is szaporítom tovább a szót.

8 hozzászólás
Nazanszkij >!
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: A hasonmás

Nemrég nagy reklámozás előzte meg A hasonmás című film közvetítését, amely Dosztojevszkij azonos című kisregényéből készült. Nagyon készültem a film megnézésére, arra gondolva, hogy még az is lehet, hogy a szerzőnek ezt a művét is olvashattam (ismerős volt a címe; olvastam az írótól A szelíd teremtés / Kisregények című könyvet, amiben négy kisregény van, de hogy A hasonmás nincs benne, azt már elfelejtettem). A filmet nem mondhatom rossznak már abból kifolyólag is, hogy olyan színészek és színésznők játszottak benne, mint Jesse Eisenberg, Mia Wasikowska vagy Cathy Moriarty. Mégis valami hiányzott belőle, így nem tudott igazából elbűvölni, mint Dosztojevszkij egyes más irodalmi művei. Legjobban az zavart benne, hogy szinte minden sötétben játszódott le. Ettől függetlenül érdekelt a könyv, amiből a filmet csinálták, és gondoltam, hogy mihelyt 'szentgyörgyre vagy Barótra megyek megpróbálom elhozni a könyvtárból. És a Baróti Könyvtárban furcsa módon meg is volt, amin nagyon elcsodálkoztam, mert szinte semmilyen lényeges könyvet se lehet megtalálni ott, és lényegteleneket se túl sokat.
A könyv szinte a végéig se tetszett, még annyira sem, mint a belőle készült film. Egyik fő jellemzője a bizarrság: a pamlag viaszosvászonnal van bevonva; még a doktornak is rendjele van (valamelyik orosz szerző művében, csak most hirtelenjében nem emlékszem, hogy melyikében, még a papnak is az van; ha jól belegondolunk napjainkban is van a papoknak „szellemi” rendjeleik, mert vannak köztük nagytiszteletűek, főtiszteletűek és így tovább); az inasnak „lakájkardja” van, és azzal kíséri el az urát egy esti mulatságra; a zsebkendő, amibe az ifjabb Goljadkin úr belesírja a bánatát is úgy néz ki, mint a viaszosvászon; stb. Homályosság: valóságosan is: a történet nagy része itt is sötétben játszódik le; átvitt értelemben is: nem mindig lehet pontosan tudni a cselekmény folyásának okait (pl. amikor az idősebb Goljadkin urat kiutasítják a „jótevője” esti mulatságáról; az ilyesmiket a szerző nem köti az olvasó orrára, inkább az agyát próbálja megdolgoztatni, hogy ő következtesse ki a rejtett dolgok okait). Az igyekezet: a főhős szinte mindig „fut” valahova (ebben a tekintetben A kamasz című művére hasonlít, amelyben az érett korú femme fatale mindig fut, tűnik el valahová, amitől egy idő után még a tököm is tele volt, annyira untam; azért is adtam rá csak két csillagot). A főhőst olyan típusú embernek képzelem el, akire nálunk felé azt szokták mondani, hogy nyamvadt gamat. Az ilyen típusú emberek a XIX. században inasokat tartottak, és sétapálcákkal jártak (mindkét „tartozékot” feleslegesnek és nevetségesnek tartom). Az inassal lekezelően bánik, csak akkor veszi valamennyire emberszámba, amikor nagyon rá van szorulva (ez így szokott lenni más klasszikus orosz szerzők műveiben is: Tolsztojnál még hozzá is vernek az inasokhoz, tisztiszolgákhoz; Csehov humánusabb: az írásaiban le szokták kezelni ezt az embertípust, legfeljebb még verést is szoktak ígérni nekik).
A könyv lényegéről (szóval amit annak tartanak), a két hasonmás konfliktusáról, nem feltétlenül gondolom azt, hogy ott egy meghasadt személyiség két fele vívja élet-halál harcát, ahogy a fülszövegben is utalnak rá (nekem nincs akkora fantáziám, hogy a leírtak alapján ilyesmikre gondoljak). Inkább azt gondolom, hogy két külsőleg többé-kevésbé hasonló ember közt van konfliktus. A fiatalabbnak élettérre lenne szüksége, közkedveltebb is (annak ellenére, hogy gazember), mert mindenkinek igyekszik a kedvébe járni, az öregebb már megérett a selejtre (annak ellenére, hogy a becsületességéről szokott szónokolni), mivel nem tud összeférni a többiekkel, aztán könnyen tudják nélkülözni is, mivel a munkateljesítménye sem lehet valami fényes. Az öreget akkor is lapátra tennék, ha a fiatal nem jelenne meg, mert már a megjelenése előtt orroltak rá (aztán általánosságban is az öregekhez nem szoktak túlságosan ragaszkodni a munkahelyeken).
A könyv vége megdöbbentett, így adtam rá három csillagot (elég jó könyv lett végül is). Azon döbbentem meg, hogy bizonyos szekusmódszereket már a cári időkben is ismertek és sikeresen alkalmaztak, így a szekusok csak inasaik lehettek volna a cári rendszer pribékjeinek. A másik gondolatom az, hogy vannak könyvek, amelyek szinte a végükig alig érnek valamit, ott lesz értékük. Még a Flor asszony két férjével voltam hasonlóan, de annál amíg megtaláltam az értékét el kellett olvassak kb. ötszáz oldalt; ez a könyv szerencsére nem volt olyan hosszú.

1 hozzászólás
dwistvan P>!
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: A hasonmás

Belső monológ, lelki utazás. A képzeletben megalkotott hasonmással vívott küzdelem az én törekvéseit és a lélek belső párbeszédét jelenítik meg. Közben a külvilág csak ennek a világnak a torz képén keresztül érzékelhető. Bár mégis logikus okfejtések sorozatán keresztül halad a főhős története hol gyűlölet hol a legnagyobb barátság keretében, valójában mégis őrületről beszélhetünk. Sok társadalmi kritika is felbukkan a monológban, Dosztojevszkij nem csak a személyiség belső csatáját jeleníti meg. A belső párbeszédet érdekes és tanulságos találkozások is tarkítják. A kiadásban szereplő, a regény után következő eszmefuttatás kicsit elvontra sikerült, kétségtelenül az író gondolatai ihlették az alkotóját.

beasechoes P>!
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: A hasonmás

Ez a regénye az írónak meg sem közelíti azokat, amelyeket eddig olvastam tőle.
Második próbálkozásra sikerült csak végig olvasnom. Nagyon kíváncsi voltam erre a kötetére, mert érdekelt a téma, és volt benne – főleg a vége felé – 1-2 kiemelkedő jelenet, de igazából nekem végig kicsit zavaros volt, meg sokszor mintha ismételte volna önmagát. Nem volt rossz, de nem is volt túl élvezhető számomra.

spinakker>!
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: A hasonmás

A főszereplő Jakov Petrovics Goljadkin úr, egy magának való, különc, kissé szerencsétlen, szorongó csinovnyik. Barátai nincsenek, szeretője még annyira nem, hivatali munkájában nincs siker, társasági életben ügyetlen. Viszont szerethetően egyszerű, őszinte, egyenes – legalább is ezt állítja magáról, mert hamar kiderül, hogy ő is olyan, mint a Feljegyzések az egérlyukból főszereplője. Vagyis, csak úgy gondolja, hogy neki csupa jó tulajdonsága van az elnyomható kisemberi természete mellett, de mindez csak önámítás, mert valójában egy szerencsétlen, nevetséges balfék, tele szorongással, paranoiával, gyávasággal, intrikával, kicsinyességgel.
Jó kérdés, hogy akkor miért kéne szurkolni érte, vagy egyáltalán érdeklődni a története miatt. Nem tudom. Engem egyedül a doppelgänger téma érdekelt. Sajnos az csak pár gondolat erejéig érdekes, mert a hasonmás csupán egy ugribugri majom. Mind a kettő ellenszenves figura, de „idősebb” G. úr a leginkább. Így még az sem volt meg, ami a filmadaptációban igen, hogy szurkoljunk a szerény hősért a nyilvánvalóan hamis, törtető hasonmása ellen. A film nézése során azonosulni tudtam – ha a főszereplővel nem is teljes mértékben, de a rivalizálással teljesen. Itt viszont semmi ilyen nem volt. Az ilyen szerencsétlen, de gyáva és rossz indulattal teli emberek csak idegesítenek.
Az alakja nagyon komikusnak van szánva. (Ez az ironikus és könnyed stílus erős kontrasztban van a Bűn és bűnhődéssel). Engem viszont csak zavart.
Viszont tetszik a pszichologizálás. Hiába végtelenül ellenszenves és nevetséges a figura, nagyon pontosan és hihetően van bemutatva a gondolatvilága. Ebben Dosztojevszkij egy zseni.
Sajnos ez nem elég nekem, és nagy csalódás volt számomra, pedig úgy gondoltam, hogy a hasonmás témában nagyot alkot. Gondolom, ez még pályakezdő műve volt.

atomarcú P>!
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: A hasonmás

Szerencsére rövid volt első ismerkesédem Dosztojevszkijjel, mert eléggé szenvedősnek bizonyult. Egyetlen szerethető figura nincs benne, és amikor az ember olvasás közben csak arra tud gondolni, hogy az élhetetlen, nyúlbéla „főhősnek” amúgy istenigazából lássa már el valaki a baját, akkor gondolható, hogy a művel off valami nagyon nincs rendben. Gondjaim már ott elkezdődtek vele, hogy el nem tudom képzelni, az élethez való bemutatott hozzáállásával Goljadkin úr hogy tudott arra az egzisztenciára szert tenni, spoiler. Majd jön a talányos ügy a „hasonmással” spoiler.
A regény látomásos, szaggatott stílusa nem kedvez az érthetőségnek, a cselekmény úgy rohangászik ész nélkül hol jobbra, hol balra, mint a fejetlen csirke. Szédítő élmény, az egyszer biztos. Ha pszichológiailag hiteles és elképzelhető egy ilyen személyiség létezése (mármint diliházon kívül), nagyon nem szeretnék vele találkozni. De igazából egyetlen szereplővel sem.

Kkatja>!
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: A hasonmás

Kíváncsi lennék, Dosztojevszkij mennyi idő alatt írta meg ezt a könyvet, mert bennem nagyon rohant az egész, vágtázva olvastam a történetet, végigloholtam Goldjakin úrral az egész végzetes tragikomédián. Túl gyors és szétszórt volt, mint ahogy a főszereplő is.

Legjobban a nyelvezete fogott meg, azok a finomkodó és szépen csiszolt mondatvirágok, az a túlzásba vitt udvariaskodás, ahogyan akkoriban érintkeztek egymással az emberek, élvezet volt olvasni a levelezésüket is, mert egyébként a Tanácsos Úr szenvedése nem érintett túl mélyen, olyan butácska és furán igyekvő volt, de hogy mifele és mivégre, azt nem lehet megtudni…. csak a nem túl boldog végkifejletet, ahova vezet(het) ez a szétszórt vágta önmagunkkal versenyezve. :P

krlany I>!
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: A hasonmás

Nem nagyon tudtam ráhangolódni a regényre, és be kell vallanom őszintén, sok helyen idegesített. Alig vártam, hogy a végére érjek, de azért mégis csak van benne valami…

1 hozzászólás
Hyperion>!
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: A hasonmás

Azt hiszem Dosztojevszkij megint adta önmagát! Szinte idegőrlő volt a főszereplő személyi agóniája, amelyet saját magával illetve „ a másik Goljadkinnal” vívott. A vége egyenesen hátborzongató volt, ahogy az orvos a fejéhez vágja a dolgokat. Olyan mintha éppen a pszichiátrián kérdeznék ki a beteget a panaszairól. Még mindig nem tudom eldönteni volt e egy másik személy vagy saját tetteit bírálta a főszereplő. Egyébként az elején ő is amolyan áskálódó sunyi dögnek tűnt aztán amikor feltűnt „ a másik” akkor az képviselte ezt a negatív ént. A főszereplő meg ártatlan áldozattá vált. Erősen koncentrálnom kellett, hogy meg tudjam különböztetni mikor lép vissza Goljadkin úr régi áskálódó önmagába és mikor lesz újra ártatlan áldozat. Rendkívül jó könyv! :)

apetyov>!
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: A hasonmás

Kicsit hidegrázós olvasmány volt :) de olyan igazi dosztojevszkijes mélyrepülés.


Népszerű idézetek

Gelso>!

A hó, eső és mindaz, amit nem is lehet nevén nevezni, amikor a szél fogócskába kezd a felhőkkel a novemberi pétervári ég alatt, együttes erővel – irgalmat nem ismerve – támadt a saját bajától amúgy is agyongyötört Goljadkin úrra, perc pihenőt sem adva, csontjáig hatolva, szemét betapasztva, minden oldalról körülvijjogva, letérítve útjáról, s megfosztva maradék értelmétől.
[…]
Ha egy vadidegen véletlenül látta volna Goljadkin úr szánalmas rohanását, még annak is elfacsarodott volna a szíve, még az is megsejtette volna szerencsétlenségének irtózatos szörnyűségét, és azt mondta volna, hogy olyan ez a rohanás, mintha Goljadkin úr önmaga elől kívánna elrejtőzni, mintha önnönmaga elől menekülne.
[…]
Goljadkin úr nemcsak menekülni vágyott, önmagától szeretett volna teljes valójában megsemmisülni, nem lenni többé, porrá-hamuvá válni. E percekben nem látott semmit, képtelen volt felfogni, ami körülötte történik, úgy meredt maga elé, mintha megszűnt volna számára minden, a viharos éjszaka, a hosszú út, a havas eső, a szél, a dúló ítéletidő.

51. oldal (Édesvíz, 1997)

Nazanszkij >!

„Mindenre sor kerül a maga idejében, ha az embernek van türelme kivárni.” (Villéle)

42. oldal, Negyedik fejezet (Lazi, 2003)

kacago_Morfinista I>!

a francia könyvekből semmi épületest nem tanul az ember.

184. oldal

Nazanszkij >!

– […] A bánat, barátom, az aranyozott palotákba is belopózik, és nem menekülhetsz előle.

165. oldal, Tizenkettedik fejezet (Lazi, 2003)

Nazanszkij >!

Kresztyan Ivanovics Rutenspitz, az orvostudományok és a sebészet doktora, noha már benne járt a korban, rendkívül impozáns jelenség volt busa, szürkülő szemöldökével és pofaszakállával, kifejezésteli, csillogó szemével, amely feltehetően már egymagában megfutamodásra kényszerített mindennemű betegséget, és végezetül tekintélyes rendjelével.

13. oldal, Második fejezet (Lazi, 2003)

Nazanszkij >!

[…] nem sokat konyított hozzá, hogyan fényesítse csizmájával a parkettet…

45. oldal, Negyedik fejezet (Lazi, 2003)

berengar>!

Mindenesetre lehet valaki rút, de szellemével, erős érzelmeivel és kellemes modorával azért elragadhat…

berengar>!

Először is, csöppet sem illek önhöz, hölgyem, mint ön is tudja, nem értek a széptevéshez, utálom a szavak szappanbuborékát, amit annyira imádnak a nők, ki nem állhatom a szeladonokat, s a küllemem se a legelbűvölőbb. Hamis kérkedést, álszemérmet, igaz, nem talál bennem, látja, most is teljes őszinteséggel beszélek önnel.

1 hozzászólás
Rushka>!

Ő már ilyen ember volt! Nem tűrte, hogy bárki megalázza, még kevésbé tűrte, hogy kapcarongynak használják, s legkevésbé, hogy egy ilyen elvetemült fickó használja kapcarongynak. De ne bolygassuk ezt, ne bolygassuk! Elképzelhető, hogy ha valaki csakugyan akarta volna, ha valaki, teszem azt, tűzön-vízen keresztül kapcarongyot akart volna csinálni Goljadkin úrból, esetleg minden további nélkül megtehette volna, ellenszegülés nélkül és büntetlenül (Goljadkin úr maga is érezte ezt néha), és akkor nem Goljadkin úr lett volna, hanem egy kapcarongy. Igen, egy hitvány, szurtos kapcarongy, de mégsem akármilyen, hanem becsvágytól, rajongástól és érzésektől duzzadó kapcarongy. S bár ez a becsvágy és ezek az érzések sohasem találnának visszhangra, e korcaiban megbúvó érzések mégis érzések volnának…

100-101. oldal

Nazanszkij >!

[…] egyesek csak ahhoz értenek, miként sértegessenek és ültessenek fel másokat, kiváltképp a becsületes, nemes jellemmel megáldott embereket, s ráadásul még pocskondiázzák is őket a hátuk mögött, és hamis színben tüntetik fel őket puszta irigységből, valamint azért, mert ők nem dicsekedhetnek ilyen tulajdonságokkal.

122. oldal, Kilencedik fejezet (Lazi, 2003)


Ezt a könyvet itt említik


Hasonló könyvek címkék alapján

Virginia Woolf: Clarissa
Virginia Woolf: Mrs. Dalloway
Emily Brontë: Üvöltő szelek
Szabó Magda: Pilátus
Babits Mihály: A gólyakalifa / Kártyavár
Jaume Cabré: Én vétkem
Dallos Sándor: Aranyecset
Agatha Christie: Az ABC-gyilkosságok
Graham Greene: Gyógyulás
Thomas Bernhard: A mészégető