A ​kétségek könyve 87% 35 csillagozás

Az emberek társas lények, olyannyira, hogy azok, akik a magányt választják a társaság helyett, általában „zavaros egyéniségeknek” számítanak, akik kilógnak a sorból. Nekem elég sokáig tartott, hogy kényelmesen érezzem magam egyedül, hogy elnyomjam azt a bűntudatot, ami mindig felbukkant bennem, amikor lemondtam arról, hogy egy baráti társasággal elmenjek valahova. Mindig üdvözítő megerősítés, amikor egy olyan könyvet találok, amit egy hasonló magányos ember írt – A kétségek Könyve lehetne egy magányos lélek bibliája.
Gyakran önmagával ellentmondónak és védekezőnek tűnik a szerző meggyőződése, és amikor lehull a maszk, láthatjuk a fájdalom és a magány mélységét a képzeletbeli élet nyugodt felszíne alatt. Sok az ismétlés, és különböző szempontok alapján járja körül a témákat, de az írás olyan kifejező, nyers és őszinte, hogy (legalább számomra) soha nem válik unalmassá.
Ez egy olyan könyv, amelyen el kell töprengni és amit élvezni kell. Többféleképpen lehet élvezni: végigolvasva – ahogy én kezdtem el, lelkesedve – vagy óvatosan fogyasztva heteken, hónapokon át. Bárhogyan is közelíted is meg A kétségek könyvét, mindenképpen értékelni fogod a mű kreatív őszinteségét.

csak
– elvetemült Pessoa-rajongóknak,
– azoknak, akik még életükben nem használtak mosolygós szmájlit,
– erős idegzetűeknek, illetve
– közülük is azoknak, akik baráti kapcsolatot ápolnak a metafizika szóval..

nekik viszont nagyon

A célját elérte a könyv. A végére tele lettem kétségekkel….Nagyon negatív élmény volt az olvasása számomra de hát talán ez is volt a célja. Érzem maradt még mondanivalója mélyen de most nem tudom lassan átgondoltan olvasni, most ebben az időszakban ahol amúgy is sok a kétség…

Nekem a Pessoa a Riviéra.

Kétségtelen, hogy ez volt az egyik legimmerzívebben olvasott könyvem, hisz mind a Tejo partján, mint a Jardím de Estrellában olvasva volt. Bár a part tele volt hangos fiatalokkal, blehh.

Olyan jól indult az egész. Tele voltam lelkesedéssel, kiidéztem volna az egész könyvet. Aztán valami történt. Velem? A könyvvel?
Gondolatok. Álmok. Félelem. Magány.
Valóra válthatóak-e az álmok? Ki az erős, akinek ez sikerül, vagy akinek nem?
Sokat gondolkodtam olvasás közben, sokszor visszaolvastam sorokat, oldalakat. Egyre jobban fárasztott, egyre többet kételkedtem. Magamban. A világban. Az életben. Egyre több kérdésem volt olvasás közben. Magamról. A világról. Az élet dolgairól. És most nem tudom megfogalmazni őket, mert úgysem tudnám rájuk a válszt. A mondataim úgysem adnák át pontosan az érzéseimet. Kételkedni kezdtem. Találó cím, tele van kétségekkel, az olvasó tele lesz kétségekkel, mire a végére ér.
Üzenetek a világnak (vagy talán saját magunknak). Kik vagyunk? Kinek akarunk megfelelni?
azt választom ki magamból, ami megálmodható; újra meg újra, különb-különbféle módokon megalkotom magamat, amíg közel nem kerülök ahhoz, amit megkívánok magamtól, ami vagyok, és ami nem vagyok.
Egyáltalán mi az élet? (Az élet mindegyikünk számára az, amit fölfogunk belőle.)
Többször félbe akartam hagyni az olvasást. Éreztem, hogy érdemes tovább olvasnom, mégis kétségeim voltak, hogy megéri-e erre vesztegetni az időt. Megérte. Még akkor is, ha most tele vagyok kétségekkel.

„Minden kicsúszik a kezem közül. Az egész életem, az emlékeim, a képzeletem, és amit magában hordoz: a személyiségem, mind kicsúszik a kezem
közül. Szüntelenül úgy érzem, hogy valaki más voltam, hogy másként éreztem, hogy másként gondolkoztam. Olyan elõadás szemlélõje vagyok, ahol
más a díszlet. Önnönmagam szemlélõje vagyok.” – írja Bernando Soares.
Jókor találkoztam a könyvvel. Témája nem a legvidámabb: az életről, az élet értelméről, saját magáról elmélkedik Pessoa hol hosszabban, hol csak tőmondatokban.
Megtudtam, hogyan vélekedett a világról, saját magáról, az emberekhez fűződő viszonyáról. S a kép inkább kiábrándító, mint bizakodó.
Mennyire ellentmondásos a kishivatalnok élete az őt foglalkoztató kérdésekkel? Egyáltalán tisztában van önmagával? Vagy csak él a többi emberhez hasonlóan?
Mélységek és magasságok egyaránt előfordulnak a műben. A pesszimizmus azért legyőzi az optimista szemléletet.
Még egy olvasás, és a kedvenceim közé fog kerülni.

Már lassan 20 éve, hogy megismerkedtem Pessoával. Mintha a lelkem egy részét képezné azóta, sőt már azelőtt is.

Egyetlen problémának sincsen megoldása. Egyikünk sem bogozza ki a gordiuszi
csomót; mindannyian vagy odahagyjuk vagy átvágjuk. Egy csapásra,
érzelmileg oldjuk meg a szellemi problémákat; vagy azért teszünk így, mert
nehezünkre esik gondolkodni, vagy óvakodunk attól, hogy következtetéseket
vonjunk le, vagy amiatt a képtelen szükség miatt, hogy támaszt találjunk,
vagy attól a nyájszellemtõl vezéreltetve, hogy visszataláljunk a többiekhez
és az élethez.
Mivel egy probléma összes alkotóelemét soha nem ismerhetjük meg, soha
nem is tudjuk megoldani.
Ahhoz, hogy eljussunk az igazsághoz, hiányoznak a szükséges adatok, és
azok a szellemi eljárások, amelyek ezeknek az adatoknak az értelmezését
szolgálják