Az ​elárult Japán 39 csillagozás

Út Fukusimáig
Ferber Katalin: Az elárult Japán

Ferber ​Katalin 1952-ben született Budapesten. Közgazdasági egyetemet végzett, gazdaság- és pénzügytörténész.
1993 és 2010 között Japánban volt egyetemi tanár. Számos tanulmánya jelent meg több nyelven. Magyar nyelven ez az ötödik könyve Japánról. Jelenleg Berlinben él.

„ Aztán megtörtént az elképzelhetetlen, a hihetetlen. Fukusimában. Hosszú hónapok teltek el, amíg egyértelművé vált mindkettőnk számára, hogy a visszatérés Japánba nem csak kockázatos, de tulajdonképpen már fölösleges is lenne. Túl nagy kockázatot jelentett volna nekem, Hirosi pedig semmiképp nem akarta nélkülem otthon folytatni életét.
Hirosi hetvennyolc évesen, életében először nézett szembe az emigrációval, annak minden következményével együtt. Én, aki csaknem huszonkét éve vagyok vele, rettegtem attól, hogy az emigrációja pótolhatatlan veszteségeket okoz majd neki. Akár bele is betegedhet. Elvesztette anyanyelvi környezetét, testvéreiről alig hall valamit, lányával olykor ugyan beszél, de már… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2015

>!
Kalligram, Pozsony, 2015
>!
Kalligram, Pozsony, 2015
264 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786155454547

Enciklopédia 14

Helyszínek népszerűség szerint

Japán


Kedvencelte 2

Most olvassa 3

Várólistára tette 28

Kívánságlistára tette 25


Kiemelt értékelések

Citrompor>!
Ferber Katalin: Az elárult Japán

Három könyvet is olvastam korábban Ferber Katalintól, amikor az alapszakos szakdolgozatomat írtam a japán államadósságról, illetve hobbiból japánul is tanultam. Akkoriban nem tűnt fel a szerző most kifejezetten erőltetettnek és modorosnak tűnő önként vállalt kívülállása, ami itt köszön vissza a lapokról. Inkább arra emlékszem élénkebben, hogy a messziről csodált, engem ámulattal eltöltő Japánról, az egykori japán csodáról kialakult képet rétegenként fosztotta le és tépkedte kicsi darabjaira.

Japánnak lenni nagy teher, számos kötelezettséggel, idomulással és elfojtással jár. A hagyományok és a felülről érkező utasítások, előírások ellen véteni bűn. Ez hangsúlyos üzenete a könyvnek. A könyv majdnem-szépirodalom, majdnem-társadalomtudomány, de valahogy egyik sem igazán. Ami biztos, hogy nagyon személyes, és a másság és a meg nem értettség folytonos hangsúlyozásával, sulykolásával kezd néha fárasztó lenni. Pedig végig érezzük, hogy igaz. Mégis. Némileg másra számítottam, különösen a Csernobili ima elolvasása után. Hiába várnánk azonban hasonlót Japánról, japán embereket megszólaltatva, ugyanis az teljesen kizárt, hogy a japán katasztrófák túlélői, elszenvedői hasonló nyíltsággal, őszinteséggel beszélnének, mint Alekszijevics riportalanyai. Itt nincsenek riportalanyok sem, egy egykori japán kisfiú és egy hányatott családi múlttal bíró magyar kislány, két „majdnem-ember” egymásra találása és egésszé válása adja a könyv gerincét. Néha számomra már túl személyes formában, mégis becsülendően őszintén és kemény szókimondással.

A személyes magántörténelemnek keretet ad a fukusimai atomkatasztrófa, amelynek kezelése, az önámítás és a maszatolás kísérteties hasonlóságot mutat a korábban Csernobilról olvasott eseményekkel. 25 évvel később, a világ egyik legmodernebb, legfejlettebb országában, a biztonsági előírásokra fittyet hányva, a korrupció és a sorozatos baklövések következtében a történelem szinte megismétli önmagát. Hátborzongató. Megfogalmazódott bennem, hogy a könyv címét talán nem csak elárult Japánnak lehetne elkeresztelni, hanem elárult világnak, ugyanis a fukusimai katasztrófának nem csak Japánra, hanem a teljes csendes-óceáni élővilágra, a bolygóra is beláthatatlan következményei vannak.

A könyv nem dokumentumregény, inkább egy személyes kiállás azért, hogy nem szabad elhallgatni, mi is történt 2011. március 11-én, és az mennyiben gyökerezik a „japán modell” mentalitásában. Japán fanatikusok, akiknek nincsenek már illúzióik és Ferber Katalin kedvelői olvassák el. Másoknak már kevésbé ajánlom.

21 hozzászólás
SteelCurtain >!
Ferber Katalin: Az elárult Japán

Mentálisan borzasztó közel érzem magamhoz Ferber Katalint. Én sem szeretek köntörfalazni. Bármit tettem életem során, semmit sem bántam meg. Akkor sem, ha később oltári hülyeségnek bizonyult. Utólag már úgysem lehet kitörölni a múltból. Ha esetleg beszélek róla, nem azért teszem, hogy siránkozzanak rajtam, hanem azért, hogy megvilágítsam mire épültek az utána következő lépéseim. Pontosan ugyanezt éreztem Ferber Katalinnál, amikor önmagáról, valamint japán férjéről beszél. Egy magyar kislány, és egy japán kisfiú, akik egyaránt berácsozva érezték magukat életük legnagyobb részében, s csak igen későn találtak egymásra. Idegenként egymásra találtak egy olyan országban, ahol még két japán is csak a legritkább esetben talál egymásra. Egy ország, ahol vannak házastársak, szülők és gyermekek, de alig akad két ember, aki többet is tudna a másikról, mint amit egy személyi igazolvány is elárul tulajdonosáról.
Mindig is gyanakodva figyeltem azt az idealizált Japán képet, amelyet a média közvetít felénk. Főként, hogy az utóbbi időben több kelet-ázsiai ország is hasonlóan sikeressé vált, s azoknak ha nem is a jelenébe, de a közelmúltjába már sikerült bepillantani, s bizony nem volt túl felemelő amit ott láttam. Japán pedig egyenesen elrémítő. Ferber Katalin alighanem a legoptimálisabb szemszögből láthatta ezt a távoli országot. Nem illeszkedett – nem illeszkedhetett – be maradéktalanul, mert a férje, mint notórius lázadó, kirekesztetté vált. Vagyis a szerző így egyszerre volt kint is meg bent is. Be nem illeszkedettként is láthatta ezt a világot – ha nem is teljes egészében – belülről, s ugyanakkor kívülről meg volt összehasonlítási alapja, s főként bátorsága kritikát gyakorolni.
Amit a japán társadalomról ír, az részben japán sajátosság, többnyire azonban olyan negatív jelenségek, melyek a világ többi részében is előfordulnak. Olykor fokozottabban is mint a Felkelő Nap országában. És persze többnyire máshol sem teszik az ablakba a szennyest. Amit meg a kirekesztés mechanizmusáról ír, az a maga nemében egyedülálló. Különösebben magunkba se kell néznünk, hogy csak néhány dolgot felsoroljunk, melyek mentén ma intenzív kirekesztés folyik kis hazánkban; magyar-cigány, aktív korú- nyugdíjas, vagy a járvány kapcsán a legújabb őrület, oltott-oltatlan. De a Ferber Katalin által említett japán példák még ennél is durvábbak.
Megalkuvást nem ismer akkor sem, amikor a japán kormányzatról, illetve annak a tőkével való összefonódásáról ír. A leprások, a kobei földrengés, a higanymérgezés, vagy a fukusimai katasztrófa nem egyedi esetek. S amikor utóbbi kapcsán megjegyzi, hogy Csernobil után könyökén jött ki az embernek, hogy egy ilyen katasztrófa csak autoriter rendszerben történhet meg, addig a hasonló nagyságrendű Fukusima után senki sem mer tanulságot levonni. S ez már nemcsak a japán, de az egész világot tájékoztató – elhallgató?, avagy félretájékoztató – média kritikája.
Vakhitűeknek nem ajánlom. Mindenki másnak igen.

1 hozzászólás
Qedrák P>!
Ferber Katalin: Az elárult Japán

Ferber Katalinról sokat hallottam és elsősorban a Japánról és a japán társadalomról alkotott sarkos véleménye maradt meg bennem. Később szerencsés módon találkozhattam vele, mivel a munkahelyemen egy nagyobb szabású rendezvénysorozat vendégének kértük fel, (utóbb ezt a covidjárvány elsodorta). Mindazonáltal továbbra is érdekelt, hogy mit gondol a világról és ezért olvastam el ennek a könyvnek a közgazdasági párját.

De nem tagadom, nehezen húzott magával.

Egyrészt az elbeszélése a Fukusima utáni meneküléssel kezd, majd egy családtörténet kezdődik el, amivel önmagában semmi gondom, csak a várakozásaimmal nem találkozott. Hiszen én mégiscsak Japánról szerettem volna olvasni, nem pedig az egyházi közösségek előnyös és hátrányos oldalairól, a szerzetesrendek feloszlatásáról vagy a magyar szociális háló brutális lyukairól. Ezen csak némileg enyhített a férj története, amely bizonyos értelemben ugyanolyan tipikus és atipikus jegyeket hordozott magán a társadalomhoz képest, mint az elbeszélőé.
Apropó, elbeszélő. Mind élőben, mind pedig ha podcasten hallgattam, Ferber Katalinnak feltűnt egy sajátos beszédstílusa, amelynek keretében hajlamos volt rövid, ostorcsapásként ható mondatokat odaszúrni, amelyek után kicsit mindig megállt a levegő. Ez a stíluselem átkerült az írott szövegbe is, ami nem könnyítette meg a dolgomat, de utóbb egész könnyedén hozzá tudtam szokni. Az írott szövegben ugyanis a velős mondatokat kifejtősebb szakaszok követik, és különösen a könyv második felében már komolyabb mennyiségű információ jut el az emberhez. De ezt nem adatok, vagy grafikonok formájában kapja meg, hanem az egyedi esetek lassan illusztrálásává válnak a japán társadalmi problémáknak. És voilá, meg is érkeztünk ahhoz, amiért kezembe vettem a könyvet.
Ferber Katalin szinte végtelenül kritikus a japán társadalommal szemben, de ezt elsősorban az „érted haragszom” elv mentén teszi meg. Az egyes esetek nyomán szép lassan kibomlik, hogy a Japánról alkotott képünk egy gondosan szőtt szőnyeghez hasonlatos, amelyben minden szálnak megvan a maga jól kigondolt helye. Ezért nem jutnak el hozzánk a japán társadalom ellentmondásai. Hiszen éltették például a japánokat, hogy a kóbei földrengés után a romok között aktatáskával mentek dolgozni, de Ferber Katalin bemutatta, hogy mindezt nem a vélt fegyelem okán tették, hanem azért, mert ha nem tesznek így, akkor életük végéig a társadalmi kirekesztés áldozataivá válnak. És a társadalmi kirekesztés számos csoportot érint. Például a külföldieket, mint ő. Például a nőket. Például a japánokról másképpen gondolkodó japánokat. Például azokat, akik valamilyen okból nem felelnek meg az ideális állampolgár képének. Ezek a személyes példák szép lassan bővülnek, és feltárulnak a japán gazdaság és társadalom ellentmondásai, amely mögött még mindig egy kétségbeesett nagyhatalom gigantikus törekvései állnak, hogy ne nyelje el őt a külföld. A személyes példákat pedig nagyobb társadalmi csoportok rettenetes sorsa követi, például a leprásoké. Például a kóbei áldozatoké. Vagy Minamata és környékének sorsa. Az egész tulajdonképpen Fukusimával jut a csúcsra, amikor is a szerző inkább elmenekül és ráveszi erre az emigráción sosem gondolkodó, amúgy szintén kívülállóvá rekesztődött férjét.

Nem biztos, hogy egyet kell értenünk Ferber Katalin megállapításaival. De az biztos, hogy érdemes elgondolkodni a Japánról írott sorairól és a szépen csillogó felszín alatt megsejteni a kevésbé vonzón sötétlő valóságot.

Kuszma>!
Ferber Katalin: Az elárult Japán

Eleinte csalódás volt nekem ez a könyv – éles szemű elemzést vártam Japánról, ehelyett kaptam egy érzelmes hangú párhuzamos életrajzot Ferber Katalinról és férjéről, Hirosiról, beilleszkedési nehézségeikről és belső/külső emigrációjuk kiteljesedéséről. A legnagyobb bajom az volt, hogy Ferber egy rövid tőmondatokból építkező, töredezett hatást keltő szöveget használ, ami remekül alkalmas erős hangulatok érzékeltetésére, de összetett gondolatok kifejtésére már jóval kevésbé. Nem is tudtam eldönteni, mit olvasok: nem szépirodalom, nem társadalomtudomány – inkább valamiféle tanúságtétel az emberibb közösségek szükségessége mellett. Aztán a könyv második fele megérkezett oda, ahová én már eleve belőttem – egy erőteljes és elgondolkodtató elemzéshez a japán társadalom árnyoldalairól: a kirekesztésről, a külföldiekkel szembeni megvetésről és a részvéttelenségről, ami Ferber értelmezésében közvetlen oka volt a fukusimai katasztrófának. Persze továbbra sem járunk jól, ha tárgyilagosságot és higgadtságot várunk el a szövegtől, de ekkorra már megtanultam értékelni a ferberi mondatszerkesztés nagy előnyét: hogy nagy szenvedéllyel, szinte tapintható igazságvággyal telítődik tőle a mondanivaló. Nagyon nehéz kivonni magunkat a hatása alól. Úgy 4,25 csillagra értékelném, amit azért kerekítek fel, mert a helyenként Nők Lapja vezércikkbe hajló fogalmazás ellenére Ferber nagyon fontos társadalmi jelenségekre hívja fel a figyelmet, és bár nyilván bőven lehet vele vitatkozni, de már a tény, hogy szóba hozta ezeket, fontos momentum. Atompártiaknak és a keleti nyitás híveinek nem fog tetszeni.

U.i.: Ha valaki szépirodalmibban megkomponált szöveget akar olvasni a japán nyűgökről-bajokról európai szemszögből, akkor itt van ez: http://moly.hu/konyvek/amelie-nothomb-hodolattal-esengve Amúgy a két hölgynek lenne miről beszélgetni egymással.

24 hozzászólás
ppeva P>!
Ferber Katalin: Az elárult Japán

Miután átküzdöttem magam a könyv első negyedén, hozzászoktam a rövid, pattogós mondatokhoz, és felfogtam/elhittem, hogy nem a traumák vagy valamiféle sértettség beszél az íróból, teljesen magával ragadott a könyv. Olvastam már Japánról, nem túl „hízelgő” dolgokat is, de ez olyan volt, mint egy ütés a gyomromba. Bizonyos dolgok alapjaikban rendültek meg bennem.
Lebilincselő, szerteágazó és átfogó, a hétköznapi életen és szokásokon túl ismertetőt kapunk a japán történelemből, gazdaságtörténetből, környezetrombolásból, a szinte (szinte?!) katonai alá-fölé rendeltségi viszonyok miatti tehetetlenségi erőről, és legfőképpen a kirekesztésről. Ahogy ezt az egészet rendszerbe foglalta, beleszőve egy japán kisfiú és egy magyar kislány személyes és családtörténetét is (egyben ízelítőt adva országaik 20-21. századi történelméből is), mindezt 264 oldalban, az egyszerűen zseniális.

snowwolf P>!
Ferber Katalin: Az elárult Japán

Ferber Katalin: A felkelő nap árnyéka az egyik kedvenc könyvem.
Ez a könyv egy kicsit más, de szerintem még jobb, mint az előző. Olyan érzés volt olvasni, mintha az írónő diktafonba mondott személyes naplójának átiratát olvasnám, éreztem a hangszínét, hanglejtését, és a néhol szaggatott mondatszerkesztés is erősítette ezt a hatást.

Ami döbbenetes volt számomra, az a társadalmi kirekesztés dinamikájának ábrázolása, melyet a saját bőrén is megélt. Van amiről nem illik beszélni, sőt, nem illik tudni sem róla: nos, ez egy ilyen téma. Ferber Katalin szenvedélyesen, önmagát sem kímélve, csontjára csupaszítva mutatja be, hogyan is megy ez: hogyan tisztul meg egy közösség a bűnbakkeresés folyamata által, hogyan áldoz fel életeket szemrebbenés nélkül a közösségből való kirekesztéstől való félelem, hogyan lovagolja meg és hogyan manipulálja a folyamatot az államapparátussal összefonódott pénzoligarchia mindezt a saját érdekében… Fukushima, ahogy az valóban történt. Az, amiről nem mernek beszélni, főleg a japánok.

René Girard francia filozófus rámutat egy, a társadalomban 'rejtve' működö hatóerőre, amit ő 'bűnbakkeresésnek' nevez. Arra is utal, hogy az üldözésre kiválasztottak milyen 'testi jegyekkel' szoktak rendelkezni: a 'hibás', divatot nem követő, a közvélekedéstől eltérő gondolatokat hangoztató emberek könnyen kerülnek olyan helyzetbe, hogy a társadalmat sanyargató állapotokért őket teszik felelőssé, rendre őket hibáztatják a tűzvészekért, áradásokért, járványokért, a csökkenő GDP-ért, stb., és amikor a tömeg kitombolta magát rajtuk, minden 'renbe jön', függetlenül attól, hogy nekik semmi közük nem volt a bajokhoz.

Érthető, hogy mindenki ezért igyekszik kerülni annak eshetőségét, hogy efféle üldözhető páriává minősítsék, divatos 'értékeket' képviselni, fenntartani annak látszatát, hogy vele 'minden renben van', ettől válik a behízelgő beszédmód, a divatos hajviselet, a mentális fittség, stb. egyfajta látszólagos értékké. A középszer bátor harcosává alakulunk, aki bármikor együtt üvölt a többségi farkasokkal.

Japánban ez vegytiszta létállapot. Nálunk Európában ugyanez van, csak álarcokat hordunk, kozmetikázzuk, ott a PC-beszéd, az ájtatos jószándék aranypapírjába burkolt mérgezett cukorka…

Azért szerettem ezt a könyvet, mert bemutatja a „bűnbak” dinamikáját, olyan tisztán, erőteljesen és szenvedélyesen, hogy az álarcok alatt is felismerjük ezután, mikor körülöttünk, a társunk vagy a gyerekünk körül gyűl a csorda. Megérezzük, mikor lehet szembeszállni vele, vagy elmenekülni. Mikor lehet másokat is megvédeni a következményektől.
Az jutott eszembe, hogy mi lenne akkor, ha a bűnbakok nem várt módon, nem a séma szerint reagálnának? Milyen hozzáállás véd meg egy társadalmi/munkahelyi/kamaszkori kirekesztős mobbingtól?

Megitsune>!
Ferber Katalin: Az elárult Japán

Ez ilyen majdnem-könyv, hogy a szerzőnő kedvenc kifejezésével éljek, ami egy idő után kezdett kicsit fárasztó lenni. Nem is igen tudnám hova sorolni ezt a művet, a könyv fele nem is Japánról szól, hanem a szerzőnő szüleiről, azon belül is a problémákról. Aztán következik a férj és maga a szerző, de ott is inkább csak a problémák jönnek elő. Egy ponton már úgy érzi az ember, hogy a könyv másról sem szól, csak hogy milyen rossz a szerzőnőnek. Meg kellene sajnálnunk őt? Megtenném, de arra pedig nem ad elég magyarázatot, hogy bizonyos élethelyzetekben ő miért az teszi, amit tesz, vagy mi a pontos indok és baj, így képtelen vagyok magam beleélni a helyzetébe, és együttérezni vele.
A könyv több helyen csapongó, mind a történetben, mind a műfajában. Kezdetben megemlékezés a szülőkről, aztán kicsit önéletrajz is, majd a mű végére megérkezünk végre oda, amire valószínűleg a legtöbb olvasó kíváncsi a könyv címe miatt: Japánban töltött évei. De igazából olyan nagyon sokat itt sem tudunk meg, azon kívül, hogy Japánban is létezik a kiközösítés, meg környezetszennyezés. Szerintem a könyvnek itt van az egyetlen erős pontja, a kiközösítés tárgyalása, és annak miértje Japánban. Ugyanakkor figyelembe kell venni, hogy ez nem csak Japán attitűd, ahogy a hasonló környezetszennyezések sem, vagy a lassú, bürokratikus rendszer. A könyv lényegében feltárja, hogy ezek a negatív dolgok jelen vannak ugyan Japánban, de ennél többet aligha várhatunk a műtől, nem mélyreható elemzés a japán lélekről vagy szociológiáról. De nehezen is lehetne elvárni valakitől, hogy mélyebb bepillantást nyújtson a japán társadalom egészéről, aki úgy élt benne, hogy bevallottam nem is igen törekedett az abba való beilleszkedésbe, sőt makacsul ellenállt bármilyen hasonló törekvésnek.
A japán egészségügyről, orvosokról írt rész számomra érthetetlen kritika, amikor hazánkban magyar orvosok és magyar betegek között hasonló tekintélyelvű rendszer még mindig jelen van. Szívesen elküldeném az írónőt az átlag magyar kórházakba, hogy ott próbáljon meg egymaga előre jutni, kíváncsi lennék, akkor mennyire árnyalódna a véleménye a japán orvosokról, miközben ő bevallottam úgy jött „haza” Bécsbe és Budapestre, hogy protekcióval intézték el neki a legjobb orvosokat. Akkor miről is beszélünk?

3 hozzászólás
somogyiréka>!
Ferber Katalin: Az elárult Japán

Pontos, okos, érzékeny de nem érzelgős könyv. Ferber Katalin nevét érdemes megjegyeznem, mert szívesen hallgatom ezt a hangot, azt hiszem függetlenül attól, amiről ír.
Most éppen Japán. Okkal. Hisz nagyjából 17 esztendőt töltött ott, s aztán 60 éves kora körül újra emigrálni kényszerül. Ezúttal Berlinbe, Magyarországot már inkább nem kockáztatja..A fukusimai 2011-es tragédia után telik be neki a pohár. Látja, érzi, ami Japánban (Fukusimában)történik és mi jut el ebből a szélesebb világba. Egy színes, szélesvásznú hazugság, egy ferdítés..
Nem vagyok szakértő, csak a könyvben olvasottakat közlöm, mely szerint Fukusima ereje Csernobillal ér fel, és erről azóta diszkréten, amolyan japános fegyelmezettséggel leginkább hallgatnak.
Mindez azonban csak a külső világ, hisz Katalin egyszer már menekült, akkor a majdnem-hazájából, Magyarországról, tudta,ha elhagyja szülőhelyét, van esélye egy itthon halálosnak diagnosztizált betegség elől megmenekülni. No mert nem a test volt igazán beteg, hanem a lélek. Cipelt elég sok terhet a múltból, és a megszokott környezetben képtelenségnek tűnt, hogy mindezt letegye. Japánban kap 3éves tanári ösztöndíjat, amiből végül sokkal több év lesz, és egy valódi társ ajándéka.
Nem vagyok valami klasszikus párkapcsolati fan, de tényleg csak azért,mert a legtöbben, amelyet ismerek a számomra legalapvetőbb dolgokat nem tisztázzák a felek. Párokkal lenni nekem általában kínos, mert tudom, lakatot kell tennem a számra. Amit az egyik elmesél nekem azt el kell hallgatnom a másik elől. Nem is tudom, hányszor éltem át ilyet. Tiszta vicc, de úgy tűnik, általában csak így működik. Nos Ferber Katalin szintén,mint én, utálja az ilyen viccet, a színlelést. Ahogy a japán pasijáról ír, no ott kiderül, ezek bizony mindent megbeszéltek. Katalin talán jobban ismeri a férje múltját, mint ő maga. Olyan aprólékossággal ír annak korábbi szerelmeiről, vívódásairól, hogy talán a férj sem tudná a saját sztoriját így leírni. Imádom. Hiszek nekik, hogy szeretik egymást. Mindenestül. Még akkor is, ha a másiknak épp becsúszik valami másik érzelem, ez ilyen. Csak legyen tér arra két ember között, hogy ezt megbeszéljék.

És Japán..hát ha ez így van, akkor óriási mázli,hogy nem Japánba születtem. Egy mondattal össze lehet foglalni, óriási csapás japánnak születni. Persze erről is diszkréten hallgatnak, japánok nem is mernek/tudnak erről írni, mert csak ezt ismerik, nincs is viszonyítási pontjuk, csak pár nemjapános japán feszeng úgy igazán..Egy külső szem kell ehhez, hogy látva lássa, mi zajlik ott.Ferber Katalin szeme pont ilyen.

Cheza>!
Ferber Katalin: Az elárult Japán

Mindenképpen nagyon érdekes okfejtésnek lehetünk tanúi a könyvben. Még nem olvastam olyan Japán társadalommal foglalkozó művet, amelyben a kirekesztők és a kirekesztettek elve ennyire kristálytisztán kiemelte volna a társadalmuk működésének alapelvét. Ugyanakkor számomra nem vált egyértelművé Fukushima tragédiájának egyenes következménye, Japán elhagyása.

negoti P>!
Ferber Katalin: Az elárult Japán

Ez a könyv kritika a japán társadalomról, az árnyasabb feléről, a kirekesztségről és ehhez nem kell feltétlenül külföldinek lenni Japánban. Lehet, hogy a japánok furcsák, de nekik meg mindenki más az aki nem az ő országukban él, szóval, minden csak nézőpont kérdése.


Népszerű idézetek

Kuszma>!

Felidéztem a börtöniskolában a legfontosabb élményemet, amikor az egyik kislány lecigányozta a másikat. Mindkettő cigány volt. Abban a pillanatban értettem meg, hogy minden kiközösített kiközösítő szeretne lenni, hiszen csak így tudja elfeledni megalázottságát és önmagának bebizonyítani, hogy ő is képes a kirekesztésre.

175. oldal

Kuszma>!

Felidézem egy rémült pillanatomban, hogy milyen köszönés fogad mindenkit a tokiói repülőtéren, valahányszor visszatér Japánba, a csodák országába: „Üdvözöljük Japánban, tartsa be a törvényeket!”

149. oldal

5 hozzászólás
Kuszma>!

Csak annyit mondott a professzor nekem, hogy náluk {Japánban} a felsőoktatási intézmények nem oktatási célokat szolgálnak. Hagyják, hogy a fiatalok pihenjenek, szocializálódjanak a nem kevés teherrel járó majdani felnőtt életükhöz. Nem volt idejük felnőni… Ehhez nyújt segítséget az egyetem néhány éve.

167. oldal

1 hozzászólás
ppeva P>!

Önvédelmem és mankóm a tanulás. Kérdéseket azonban csak legközelebbi barátaimnak teszek fel, mert kollégáim és ismerőseim mintha zavarban lennének a kérdéseim miatt.
Leggyakrabban a miért hangzik el. Nagyon ritkán kapok érthető magyarázatot.
Egy napon azonban Hirosi megkér, hogy ezt ne kérdezzem, mert ettől valóban sokan zavarba jönnek. Miért, kérdezem újra, mostmár nevetve. Mert a kérdésed kritikus gondolkodást kér számon. Az veszélyes, hiszen ellentmond a lojalitásnak. Ráadásul, nem egy idegennel fogja megosztani egy helybeli mindazt, amit valójában gondol. Nincs ez másként a kiközösítetteket érintő kérdésekkel sem.

174. oldal

ppeva P>!

Mindenkinek a megfelelő helyre kell kerülnie a mindennapok zűrzavarában. A kirekesztés megnyugtató és erősíti a kirekesztőket. Kivéve, ha maga a kirekesztő is kirekesztett lesz. Sok példa bizonyítja a mindennapokban (akkor is, ha ezt a kirekesztők nem veszik tudomásul), hogy társadalmi csoportok éppúgy lehetnek kirekesztettek, mint az elmaradott területek lakosai, hála a kormány kirekesztő-jellegű fejlődéskoncepciójának. Van már ennek neve is: áldozatteremtő fejlődés. Azaz a fejlődés, a modernizálás, valamint a jólét növelése érdekében fel kell áldozni bizonyos társadalmi csoportokat és területeket. Ők láthatatlanul vállalják (természetesen a fejlődés ígéretével) az áldozat szerepét. Jutalmuk a teljes kirekesztés. Méghozzá azok rekesztik ki őket, akik az igazi élvezői és nyertesei ennek a fejlesztési stratégiának.

180-181. oldal

ppeva P>!

A választható, vagyis önkéntes kitelepítési övezet lakói maguk dönthették el, hogy elmennek lakásaikból, vagy maradnak.
Hetekkel a fukusimai katasztrófasorozat után néhány orosz és ukrán nukleáris szakértő (köztük fizikusok és orvosok), valamint francia és amerikai szakemberek egyaránt nagyobb tiltott zóna kijelölését javasolták a japán kormánynak, de erre nem került sor a mai napig. Néhány egykori, Csernobil (Pripjaty) közelében élő, kitelepített család az interneten üzent a fukusimaiaknak egyetlen mondattal: „Mindenki gyorsan meneküljön és nagyon messzire menjen, ha tud!”

238. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Pripjaty
ppeva P>!

A közösségekben a kirekesztés esetleges, hirtelen csap le, és sohasem lehet tudni előre, ki lesz a következő kiszemelt. Utólag persze vannak magyarázatok. A közösségi összetartás legegyszerűbb ösztönzője a kirekesztés. Ez persze mindenkit önfegyelemre kényszerít, melyet a világ álmélkodva dicsér és csodál. Holott ez egy egyszerű önvédelmi eszköz. az óvatosság nem árt soha, de a kiközösítés akkor is lecsaphat, bárhol és bárkire.
Olyan önszabályozó folyamat ez, melyre sokan joggal büszkék. Rend van. S a rend arra való, hogy ne legyen szabad, ami „jó”. Nincs helye itt a tréfának. A japán társadalom egyik legnagyobb eredménye és egyúttal legsúlyosabb terhe a kirekesztés működése. Többnyire hangtalanul zajlik, nem ez szerepel az újságok címlapjain, nemigen téma a híradásokban, mert ez az egyik legfontosabb összetartó erő. A kirekesztésnek köszönhető az összetartás. Vannak persze tragédiába torkolló kirekesztések is, de az mindig kevesebb, mint a sikeres egység és annak eredményei. Ez utóbbi a látható, így erre hivatkozik minden, a japán harmóniát és együttműködést dicsérő. A világ sok helyén ezt nagyon irigylik. Segít az állam is. Intézményekkel, s tudományos magyarázatokkal. Mindenki biztonságban érezheti magát, holott senki sincs biztonságban. Érdekes folyamat ez, különösen egy kívülállónak, hiszen ez minden egyes ember viselkedését, cselekvését meghatározza. Szó sincs tehát az egyéni érdekek helyébe lépő közösségi érdekekről. Ellenkezőleg: az egyének alárendelik magukat a közösség akaratának, hiszen ez egyéniségük megőrzésének legfontosabb feltétele. Hívhatjuk versenynek is. Ebben a versenyben azonban mindig az a győztes, aki talál egy kirekeszthető másikat. Hiszen ezzel is a közösség érdekeit védi.

181. oldal

Kapcsolódó szócikkek: kirekesztés
5 hozzászólás
ppeva P>!

Még csak két éve vagyok Tokióban, ezért nem értem, miért késik a segítség. A tévé helyszíni felvételeit nézve, a földrengés óriási pusztítást végzett. Lángokban áll a belváros, az autópályák többsége összeomlott. A város nehezen megközelíthető. (Kóbe a szárazföldről megközelíthetetlen csaknem négy napig.) Természetesen sem víz, sem villany nincs. A bankautomaták egyike sem működik. Gyors becslések szerint ezrek rekednek a romok alatt. A segítség tehát nagyon sürgős, életeket menthet. Sírva fakadok. Többször is megkérdezem Hirosit, miért nem jön a segítség. Nincs rá pénz? A világ második leggazdagabb országában? Nincs ember? Hirosi azt feleli: a segítséget meg kell szervezni. Aztán gyorsan hozzáteszi ehhez: ő sem érti, miért késik a segítség. Nyilván a kormány majd eldönti, milyen segítségre van szükség. Azt is a kormány dönti el, mikor és milyen formában nyújtható segítség. Mindehhez idő kell. Ekkor értem meg, hogy mennyire központosított minden döntés a szigetországban. Erről korábban fogalmam sem volt, hála a mítoszteremtő olvasmányaimnak.
A kóbei földrengés egyik legrosszabb, a kívülállók számára ismeretlen következménye az, hogy kiderül: a japán kormány döntésképtelen, a szakapparátus nehézkes, és szintén döntésképtelen. Minden beosztott a felettese döntésére vár. A felettes pedig az ő felettesének döntését várja. Senki nem dönthet önállóan, mely a kóbei károsultak számára egyszerűen újabb katasztrófát jelent.
A bürokratikus intézményekben dolgozóknak fontosabb a saját pozíciójuk megőrzése, int az azonnali cselekvés, akár a hivatalos utat is lerövidítve, vagy akár megkerülve. Ezt senki sem vállalja. Emberek súlyos sérülésekkel a romok alatt, a város teljes sötétségben, ivóvíz, gyógyszerek és remény nélkül. A tévét nézve nem hiszem el, hogy ez Japán. Fővárosa Tokió. Hol éltem eddig? Mivel áltattam magamat? Mit hittem két éven át minden nap? Miért nem vettem észre, hogy a két év díszletek között telt? Mintha egy Patyomkinfalut építettek volna körém, s most az eltűnt. Maradt Kóbe a katasztrófa után.

212-213. oldal

ppeva P>!

A földrengés sújtotta Kóbéban csaknem egymillió ember marad biztonságos fedél nélkül. A földrengés után még hó is esik, hideg van. Nyilatkozat követ nyilatkozatot, de még mindig nem történik meg a legfontosabb. A bürokrácia útvesztői földrengésbiztosak. Van idő. Valami segítség azonban mégis érkezik. Az ország egyik legnagyobb maffiaszervezete szállít Kóbéba ivóvizet, gyógyszert és némi élelmiszert. Mielőtt bárki Rózsa Sándorra és a betyárromantikára gondolna, a japán maffia gyors segítségének prózai okai vannak.
A maffiaszervezet tagjai ugyanis arra számítanak, hogy a segítségnyújtás fejében a város újjáépítésében ők kapják majd a legjobb, azaz a legnagyobb nyereséget ígérő beruházásokat. Egy évvel később pontosan ez és így történik.

218. oldal

Kapcsolódó szócikkek: maffia
Debut P>!

Valahányszor veszélybe kerül a gazdasági növekedés célja, a „győztesek”, vagyis a kirekesztők kíméletlenül lecsaptak a vesztesekre és azokra, akik képtelenek elfogadni a növekedés árát: például a tömeges higanymérgezést, s annak súlyos következményeit. A „stabilitást” tehát a kirekesztők biztosítják, hiszen az áldozatokat veszteseknek tekintik. Ők a segítséget sem érdemlik meg. A vesztes a gyenge. A gyengeség korrigálandó. Ha erre valaki egyedül nem képes, az alkalmatlan a „küzdelem”, azaz a verseny folytatására.

1 hozzászólás

Hasonló könyvek címkék alapján

Görgey Artúr: Életem és működésem Magyarországon az 1848. és 1849. években I-II.
Tobak Tibor: Pumák földön-égen
Ézsiás Erzsébet: A hit pajzsa
Oplatka András: Németh Miklós – Mert ez az ország érdeke
Hargittai István: Jeremiás nyomában
Romsics Ignác: Hetven év 2.
Sárdi Mária: Kislány a pokolban
Boros István: Háborús emlékek 1914–1918
Bánffy Miklós: Huszonöt év
Kállay Miklós: Magyarország miniszterelnöke voltam 1942–1944 I-II.