Ferber Katalin: A felkelő nap árnyéka az egyik kedvenc könyvem.
Ez a könyv egy kicsit más, de szerintem még jobb, mint az előző. Olyan érzés volt olvasni, mintha az írónő diktafonba mondott személyes naplójának átiratát olvasnám, éreztem a hangszínét, hanglejtését, és a néhol szaggatott mondatszerkesztés is erősítette ezt a hatást.
Ami döbbenetes volt számomra, az a társadalmi kirekesztés dinamikájának ábrázolása, melyet a saját bőrén is megélt. Van amiről nem illik beszélni, sőt, nem illik tudni sem róla: nos, ez egy ilyen téma. Ferber Katalin szenvedélyesen, önmagát sem kímélve, csontjára csupaszítva mutatja be, hogyan is megy ez: hogyan tisztul meg egy közösség a bűnbakkeresés folyamata által, hogyan áldoz fel életeket szemrebbenés nélkül a közösségből való kirekesztéstől való félelem, hogyan lovagolja meg és hogyan manipulálja a folyamatot az államapparátussal összefonódott pénzoligarchia mindezt a saját érdekében… Fukushima, ahogy az valóban történt. Az, amiről nem mernek beszélni, főleg a japánok.
René Girard francia filozófus rámutat egy, a társadalomban 'rejtve' működö hatóerőre, amit ő 'bűnbakkeresésnek' nevez. Arra is utal, hogy az üldözésre kiválasztottak milyen 'testi jegyekkel' szoktak rendelkezni: a 'hibás', divatot nem követő, a közvélekedéstől eltérő gondolatokat hangoztató emberek könnyen kerülnek olyan helyzetbe, hogy a társadalmat sanyargató állapotokért őket teszik felelőssé, rendre őket hibáztatják a tűzvészekért, áradásokért, járványokért, a csökkenő GDP-ért, stb., és amikor a tömeg kitombolta magát rajtuk, minden 'renbe jön', függetlenül attól, hogy nekik semmi közük nem volt a bajokhoz.
Érthető, hogy mindenki ezért igyekszik kerülni annak eshetőségét, hogy efféle üldözhető páriává minősítsék, divatos 'értékeket' képviselni, fenntartani annak látszatát, hogy vele 'minden renben van', ettől válik a behízelgő beszédmód, a divatos hajviselet, a mentális fittség, stb. egyfajta látszólagos értékké. A középszer bátor harcosává alakulunk, aki bármikor együtt üvölt a többségi farkasokkal.
Japánban ez vegytiszta létállapot. Nálunk Európában ugyanez van, csak álarcokat hordunk, kozmetikázzuk, ott a PC-beszéd, az ájtatos jószándék aranypapírjába burkolt mérgezett cukorka…
Azért szerettem ezt a könyvet, mert bemutatja a „bűnbak” dinamikáját, olyan tisztán, erőteljesen és szenvedélyesen, hogy az álarcok alatt is felismerjük ezután, mikor körülöttünk, a társunk vagy a gyerekünk körül gyűl a csorda. Megérezzük, mikor lehet szembeszállni vele, vagy elmenekülni. Mikor lehet másokat is megvédeni a következményektől.
Az jutott eszembe, hogy mi lenne akkor, ha a bűnbakok nem várt módon, nem a séma szerint reagálnának? Milyen hozzáállás véd meg egy társadalmi/munkahelyi/kamaszkori kirekesztős mobbingtól?