Ferber Katalin jelenleg Japán egyik legrangosabb felsőoktatási intézménye, a tokiói Waseda Egyetem docense. 1993 tavaszán súlyos betegként indult útnak Budapestről Tokióba, hogy új életet kezdjen. Kozák Gyula szociológus három nyáron át faggatta beszélgetőpartnerét a Japánban töltött évek tapasztalatairól és tanulságairól. E hosszú interjúból megismerhetjük hétköznapjainak örömeit és buktatóit, a más kultúrába való beilleszkedés nehézségeit, s azt is, miként alakult karrierje, miért és hogyan tanulta meg e különösen nehéz nyelvet, milyen az élete japán férje oldalán. Ferber Katalinnak sok buktató és ennél is több munka árán végül sikerült megérteni e számunkra távoli, olykor misztikusnak tűnő ország múltjának és jelenének összefüggéseit, a gazdasági siker, a japán csoda mozgató rugóit, az oktatási rendszer ellentmondásait, a munkamorál és a gazdágfilozófia kapcsolatát. Elbeszélése nyomán az általánosságok és a kuriozitások szintjénél lényegesen gazdagabb és árnyaltabb képet…(tovább)
A felkelő nap árnyéka 14 csillagozás
Kedvencnek jelölte 2
Várólistán 21
Kívánságlistán 15
Kölcsönkérné 1
Népszerű értékelések
Mostmár a többedik Japánnal foglalkozó könyv elolvasása után kezd gyökeret verni bennem a meggyőződés, hogy minden japán totál dilis, és egész egyszerűen borzasztó lehet Japánban élni és felnőni.
Ami konkrétan ezt a könyvet illeti, nagyon nyomasztó írásnak találtam, mert az írónő a saját keserűségét és pesszimizmusát is kivetíti, amitől az egész még rosszabbnak tűnik. Amellett, hogy elismerem a szakértelmét, emberileg rendkívül ellenszenves nekem Ferber Katalin, és azt gondolom, hogy annak a sok rossznak, amit a japánoktól kapott, egy részét igenis saját magának köszönheti, mert a simulékonyságnak még a csírája is hiányzik belőle. Ha valaki eleve úgy áll hozzá, hogy utálja a japánokat, utálja a nyelvet, az egész kultúrát, saját magát sokkal magasabbrendűnek tartja, mint a környezetét, akkor azt a környezete megérzi, és ennek megfelelően reagál rá.
Ha a főnöke megkérdezi Ferber Katalint, hogy eljön-e a pénteki kötetlen együttiddogálásra a tanártársakkal és náhány diákkal, és erre Ferber Katalin pökhendien beleköpi a főnöke arcába, hogy nem, mert ő nem iszik, csak néhanapján egy pohár bort, és szeretni megválogatni, hogy ezt kinek a társaságában teszi, akkor Ferber Katalintól – legyen ő akármilyen magasan kvalifikált tudós asszony is – ez bizony egy ordas bunkóság, és nem tudom hogy ez után milyen alapon várja, hogy bárki is kedves és segítőkész lesz vele szemben.
Nagyon nehezen viselem ezt az „örökké én vagyok a legelgyötörtebb mártír”-habitust.
Ezt a könyvet végig nagyon szórakoztató volt olvasni, miközben rengeteg új információt tudtam meg belőle. Azt hiszem, Ferber Katalin tényleg más megvilágításban látja a japán társadalmat, mint sok kutató – legalábbis voltak olyan részek, ahol azért kerekedett a szemem, mivel nekem egészen mást tanítottak az adott témáról. De összességében szerintem nagyon jól vissza tudja adni a japán viszonyokat és gondolkodásmódot a kötet és igazán olvasmányos. Remélem, több könyve is eljut hozzám! Egyszer egy óráját is szívesen megnézném. :D Ez a kötet pedig mindenképpen kívánságlistás.
Mondhatni ezzel a könyvvel, illetve egy Ferber Katalin előadással kezdődött a Japán iránti komolyabb érdeklődésem, természetesen a gyerekkori nindzsák-rajzfilmek-küzdősportok háromszögön túl.
Egészen alaposan körbejárja az ezredforduló Japánját, külső, de már már belső szemszögből. Aki Japán iránt érdeklődik, semmiképp sem hagyja ki. Számomra túllépett a klisés bemutatáson, másrészt meg a gazdaságtörténettel foglalkozó, egyetemen tanító oktatóként nem csak a felületet kapargatja, hanem kicsit mélyebbre ás a témában.
Népszerű idézetek
KOZÁK: Tehát Hirosi egy értelmiségi középosztálybeli családból származik?
FERBER: Ő a 2. világháború alatt volt gyerek, ebből következően a háború alatti szélsőséges, militarizált általános iskolába járt. Kitelepítették őket Tokió bombázása idején, mert ahol sok gyerek volt, a családokat vidékre evakuálták, hogy megmeneküljenek. Hirosiban nagyon korán, pubertáskorától kezdve erős képzőművészeti ambíciók voltak. A háború után talán a papája egyszer meghallgatta, hogy ő festőművész szeretne lenni, és csak annyit válaszolt rá, hogy „szakma kéne, nem?” És ezzel a beszélgetés be volt fejezve.
KOZÁK: Ez egy típusos apa-fiú beszélgetés?
FERBER: Nem. Ez egy bő lére eresztett beszélgetés. Ez hosszas locsogásnak számít gyermek és szülő között.
KOZÁK: Milyen a szűkszavú?
FERBER: Öööö. Ennyi. A feleség és a férj is körülbelül ennyit beszélget naponta egymással.
KOZÁK: A napi három perc kommunikáció a házastársak között, az mindent magában foglal? A búcsúzást, a hazaérkezést, az étkezést?
FERBER: Így van.
KOZÁK: A gyerek iskolázásával kapcsolatos közléseket…
FERBER: Mindent. Ez elég. Ez nem egy verbalizáló társadalom.
KOZÁK: A munkahelyen sem?
FERBER: Ott sem. Csak akkor beszélünk, ha muszáj, viszont akkor megvannak a paneljei, hogy miről és hogyan és meddig. És kivel.
33. oldal
FERBER: Az 1995-ös földrengésig Kóbe Japán második legnagyobb kikötője volt. Kóbéban még a két világháború között nagyon-nagyon rangos, borzasztóan drága és magas presztízsű középiskolák rendszere alakult ki. És ott vannak olyan, úgynevezett kiegészítő iskolák is, amelyek híresek arról, hogy rendkívül militánsak. Híresek szigorúságukról, arról, hogy az iskola előírásait maradéktalanul be kell tartani, az egyenruhától egészen odáig, hogy az iskolába menő gyerekeknek a jobboldalon, az iskolából kijövő gyerekek baloldalon kell tartaniuk a válltáskájukat. És mielőtt azt hinnéd, hogy viccelek, abban az esetben, ha a gyerek erről elfeledkezik és akár középen, vagy éppen fordítva hordja a táskáját – akár egyetlen alkalommal is –, azért természetesen büntetőpontot kap.
78. oldal