A ​tudatállapotok szivárványa 89% 252 csillagozás

Feldmár kiváló provokátor. Nem rendszerépítő, hanem rendszer-romboló, számomra igazi anarchista. A tézis-antitézis-szintézis hármasságból az antitézist képviselné, amennyiben konzisztens lenne, amit mond. Nem az, tehát az orvosi pszichiátria elveivel szembeszegülve nem épít ki alternatív rendszert, hanem kritizál (sok esetben joggal) és csipeget mindenhonnan (hinduizmus,jóga,buddhizmus, LSD-kísérletek, saját pszichológiai tapasztalatok). Ezoterikus hajlamokat mutat, viszont hangsúlyozza, hogy nem vallásos. Romantikus lázadó, de elvileg nem prófétál, sőt, kijelenti: Nekem sem muszáj hinni (bár esetleg hozzátehetné: de akkor meg fogok sértődni.).

A klasszikus orvosi pszichiátria kritikáját elfogadom a részéről, két pontban. Az egyik, hogy a régi pszichiátriai gyógyító eljárások sokszor brutálisak voltak: az elektrosokk, a lobotómia (lásd: Száll a kakukk fészkére), és a kezdetben alkalmazott gyógyszerek mellékhatásai (pl. Hibernal) gyakran súlyosabb tüneteket produkáltak, mint maga az alapbetegség. A másik: a tünetek alapján úgy klasszifikálták a betegeket, hogy – az agy biokémiáját, anyagcseréjét nem ismerve – bolondnak bélyegeztek embereket, korlátozva szabadságukat. Csakhogy! Ez az állapot a hetvenes-nyolcvanas évek óta sokat javult: lobotómiát egyáltalán nem alkalmaznak és elektrosokkot is csak nagyon ritkán, kivételes esetekben. A gyógyszerek pedig más sokkal kifinomultabbak, kevesebb mellékhatással és pontosabb adagolással. Tehát az orvosi pszichiátria e kötetben felvázolt kritikája 20-30 év alatt erősen megkopott.

Viszont az az ezoterikus felhangoktól sem mentes patchwork, amit – az LSD izgalmas hatásait a központba állítva – egybegyúr, már igen zavaros. Az LSD hatására beszéd nélkül is szoros szinkronba kerülő személyiségek, a múlt (gyakran az embrionális vagy zigóta-állapotbeli múlt) traumatikus hatásai a felnőtt pszichére, a töredékeiből is rekonstruálható holografikus agy ideája, a különböző távol-keleti vallások és lelkigyakorlatok elemeit egybevegyítő, számomra kifejezetten álbölcs elmélkedések bennem már nem a tudós, vagy a kutató elme, hanem a korunkban oly divatos félvallási szekták filozofálgató prófétájának képzetét keltik. Annak ellenére, hogy ő maga mondja az ellenkezőjét.

Egy részlet mégis meghökkentő volt, amikor – a kilencedik fejezetben – leírja, miként kommunikált kómában fekvő betegekkel, kvázi Bar-Kochba módon. Beszélt hozzájuk,és azt kérte, hogy szomatikus jelzésekkel (pl.'igen' = egy mély szusszantás,'nem' = két,gyors,mély szusszantás, stb.) reagáljanak. És a betegek feleltek, tehát – a látszat ellenére – kapcsolatban álltak a külvilággal. Ez egy roppant érdekekes tapasztalat.

Egészében a klasszikus pszichiátriával szembeni jogos kritikát, sok romantikus miszticizmust, és helyenként erős kóklerséget találtam a könyvben; olvasni fenntartásokkal érdemes, de nem haszontalan. A terjedelem kb. 250 ritkán szedett oldal, viszont a sokféle gondolati elem miatt nem muszáj sietni vele. Én magam (Laing és Stanislav Grof munkáinak ismeretében) gyorsabban haladtam, de teljesen 'kezdőknek' napi 2 fejezetnél többet nem javasolnék.

.kedvelem az arcot – de kissé elbizonytalanítanak a vele és gondolataival kapcsolatban elhangzó szuperlatívuszok… Anyira azért nem isteni a tag, na. :P Inkább kellemes, meg emberi. :) Mondjuk ez nem az ő hibája (már ha helyes a „hiba” kifejezés).
Úgy általában szívesen meginnék a társaságában egy sört, amikor egyikünk sem siet sehová, és csak úgy eldumálgatunk az élet dolgairól. Lehet rákérdeznék néhány pontra a könyvéből, ahol a vélekedéseit számomra túl erősen próbálja a valóságra ráhúzni, anélkül, hogy nagyobb szigorúsággal vizsgálná magát és a szavai lehetséges hatását azokra, akiket tanít, de semmiképpen nem „feddőleg”, főleg mivel ilyesmi velem is nemegyszer előfordult már. :) És persze alapvetően meg nagyon is igyekszik őszinte és becsületes lenni a logikájában.
Összefoglalva: olyan jó lenne, ha az ilyen „Feldmárok” nem a saját igazságunk erőszakos bizonygatásaként, meg nem totemként körbehurcolva, hanem mondjuk csak úgy, beépülve a közös gondolkozási kultúrába (oh! :)) gyakorolnák a hatásukat – mondjuk Magyarország pszichopolitikai állapotának üdvéért!
Nya.

Azt hiszem, ezt már nyugodtan nevezhetjük alapműnek. Érdemes Lainget is olvasni hozzá, és nem figyelmen hagyni, amit Feldmár többször is hangoztat: nekem se higgyetek, gondolkozzatok, érezzetek, használjátok az agyatokat és a lelketeket, kételkedjetek – és meglátjátok, milyen csodálatos érzés lesz valami olyat találni, amiben akárhogy kételkedtek, nem tudjátok kikezdeni sehogy.

(Kb. egyidős velem ez a könyv: én a hetedik és a nyolcadik előadás közötti héten születtem.)

Ez az alapmű Feldmár András magyarországi szerepléseihez, könyveihez. A Kossuth Lajos Egyetemen elhangzott előadásait dolgozták fel írott formában. Ebben a könyvben írtak először azokról a történetekről, összefüggésekről, amik számos későbbi kötetben újra közlésre kerültek kicsit átfogalmazva, kicsit felhígítva, rizsával körítve, más témákkal keverve. Részben erre a fő előadására utalgat vissza több beszélgetésében is off, másrészt a kiadó (vagy az Intézet) is válogathatott belőle részeket, hogy újra eladhassa András szavait.

A 2020-as új kiadásnál kivették a közönségtől érkezett kérdéseket, az átírás során keletkezett tévesztéseket javították, kontextusba helyeztek egyes részleteket. Az előszóban a szerkesztő remekül összefoglalja a lényeget: link A szerző azzal indokolja a sikerét, hogy az embereknek bejön az, hogy érett, felnőtt témáról beszél őszintén, szókimondóan, egy 16 éves szókincsével (link).

Tiszta forrásként ezt ajánlom Feldmár András munkásságával ismerkedőknek (hacsak az előadások maguk nem elérhetők valahol), mégsem mondanám, hogy érdemes ezzel kezdeni. Egyszerre ugyanis túl tömény lehet, annyi mindent megkérdőjelez, annyi mélyebb rétegre, finom összefüggésre hívja fel a figyelmet. Illetve még nem feltétlenül tűnnek ki azok az általánosító kijelentések, amik a szerző személyes élményeinek, anya-gyermek kapcsolatból adódott sérüléseinek vonzatai (pl. link). Ugyan őszintén elmondja, hogy mik történtek vele és mikhez vezetett az később a felnőtt életében, de számomra a visszatérő elemek tükrében vált világossá, hogy miért úgy beszélt bizonyos témákról, ahogy, miért épp az anyát „okolja” több tünet/állapot miatt, amivel találkozott másoknál. Persze van, amikor valóban erre vezethetőek vissza, de számomra túl sokszor lett ez kikiáltva gyökér oknak. Ezért (is) érdemes fenntartásokkal kezelni bármit, amit mond (ezt egyébként ő maga is javasolja). Figyelmesen és nem áhítattal lenyűgözve* hallgatni/olvasni.

De határozottan ajánlom mindegyik művét – a véleményem szerint gyengébb alkotásokat is, mert előfordulhat, hogy valaki épp abban talál valamit, ami ébresztően hat rá. off Értékes felismerésekhez, megértésekhez, felszabaduló érzésekhez, a valóságszemlélet újrarendeződéséhez vezethet. És éppen ezért fontos, hogy ki és miként rendez újra. ;)

* off

Érdekes könyv volt, voltak dolgok amikkel egyetértettem, voltak amiken elgondolkodtam de voltak olyanok is amikkel egyáltalán nem értettem egyet. Összeségében tetszett, nem bántam meg, hogy elolvastam.

talán az egyetlen olyan Feldmár könyv, amire azt tudom mondani, hogy érdemes elolvasni.. a többi gyakorlatilag már csak ismételgetés (jobb esetben) vagy nettó hülyeség..

„…Szelíd leszel. Megszelídítenek.
Nem kell fizikailag bezárni, mert kémiailag zárnak be…"

Mindig is kifejezetten foglalkoztatott a különböző tudatállapotok vizsgálata, ezért nagy reményekkel vágtam bele az olvasásba. Nos, nem kellett csalódnom. Az apróbb nyelvtani botlásoktól eltekintve érdekes olvasmányként tudtam elkönyvelni, hisz a szerző több olyan témát is az olvasó látóterébe helyez, mely számomra igen meghatározó jelentéssel bír.
Különösen tetszettek a részletes leírások néhány kísérlettel kapcsolatosan, de talán az egész irományt átjáró szabad gondolkodás volt az, amely által a könyv összességében teljesen magával tudott ragadni, s elérte – ami szerény személyemnél sajnos igen ritka jelenség – hogy nagyon nehezen tudjam csak letenni. Pozitívumként említeném még az elismerésre méltó nyíltságot bizonyos tabu témák esetében, melyekről talán a mai napig nem, vagy csak nem szívesen beszélünk.
A tudatmódosítószerekkel kapcsolatos bekezdésekért pedig külön pacsi a szerzőnek.
Mindenképpen ajánlom.

A könyvnek az a része, ami az LSD-vel foglalkozik, nem nagyon érdekelt. Általában nem nagyon érdekel az LSD, habár a különböző tudatállapotok megfigyelése, önmagunk belső vizsgálata, az ún. „felébredés” nagyon is érdekel, de én biztosan nem akarnám ezt egy tudatmódosító szerrel elérni, még ha Feldmár szerint nem okoz függőséget és teljesen ártalmatlan akkor sem. Ugyanakkor nem ítélem el őt azért, mert ezzel foglalkozik, teljesen semlegesen állok hozzá.
Ha tehát eltekintünk az LSD hatásainak leírásától azt kell mondanom, hogy nagyon sok olyan témát vet fel a könyv, amit kimondottan izgalmasnak találok, amin hosszan tudnék rágódni. Még jobb lenne nem csak rágódni rajta, hanem megbeszélni valakivel, sajnos az erre igazán alkalmas ember pillanatnyilag távol van tőlem. Nagyon sokat lehetne róla beszélgetni, számtalan igen érdekes gondolat van benne. Néha kimondottan zavart is, hogy túl röviden említi meg egyiket-másikat, mire elkezdett komolyan érdekelni már tovább is ugrott rajta. Eleve úgy gondolom, hogy egy kicsit csapongó a stílusa, és ez nem védhető azzal, hogy ez eredetileg egy szóban megtartott előadássorozat. Hallgatóként is csapongónak találtam volna.
Persze nem tudok minden elméletével egyetérteni, előfordult, hogy egy-egy gondolata kimondott ellenkezést váltott ki belőlem. Pl. nem tudom elfogadni azt az általánosítást, hogy minden ember legtraumatikusabb élménye, amikor megszületik a kisebb testvére. Szerintem nem törvényszerű, hogy a kistestvér születése ekkora gondot okozzon, és hogy a testvérek hosszú időn keresztül utálják egymást. Én már gyerekkoromban is kimondottan jó kapcsolatban voltam az öcsémmel, nem csak húszévesen kezdtünk el „barátkozni”.
Mindezek ellenére sokkal erősebb bennem az a benyomás, hogy ez egy nagyon mélyen gondolkodásra késztető könyv, kedvet ébresztett bennem egy kis pszichológiai és keleti kultúrtörténeti kutakodáshoz. Az apukámnak biztosan ajánlani fogom.

Általában nehezen vágok bele ilyen jellegű könyvek olvasásába. Nem igazán szeretem, ha egy-egy konkrét esetből /pszichológiai/ általánosítanak, és elmagyarázzák a kézenfekvőt. De ebben a könyvben nem találkoztam ilyen hozzáállással.
Minden lehetséges, és annak az ellenkezője is – hangoztatja a szerző. Ami nekem nagyon tetszett. Túllépve minden ideológián / teista vagy ateista az illető, spirituális vagy racionális/, legfontosabb megismerési célnak Feldmár András magát az egyént tette. Nem szándékozik semmilyen skatulyába sorolni senkit, sőt arra biztat mindenkit, merjen saját maga lenni. Csak előbb nézzen szembe önmagával. Az én nyelvemen ez annyit tesz, beszélgessek önmagammal. Hozzak fel olyan témát is, amit legszívesebben elfelejtenék, mert kényelmetlen számomra. Ez a kezdő lépés, aztán már könnyebben megy minden. Jó volt olyan gondolatokról olvasni, ami toleráns és megengedő: nem baj az, ha nem egyengondolataink és érzelmeink vannak.

Vajon melyik és milyen az eredeti tudatállapotunk? Mivégre vagyunk a világon, mi az oka,hogy megszülettünk? Hogyan tudunk és mit vált ki belőlünk, ha egy másik tudatállapotba kerülünk?
Ezeket és ehhez hasonló kérdéseket vet fel, majd válaszol meg az elismert szerző. Érdemes végigolvasni, elmélkedni a szavak felett. Vajon élhetnénk másképp is? Mi az, ami meghatároz bennünket?
Feldmár András saját tapasztalatait, élményeit adja át némi spirituális vegyítéssel.
Érdekes, elgondolkodtató olvasmány a tudatunkról, annak működéséről és egyéb finomságokról.

Bővebben:
https://konyvkultura.blogspot.com/2021/04/feldmar-andra…