„De ekkor már alkonyodott. A nagy nyárfa koronája vörösaranyban úszott, s a nagy rétség felett, mint hűvös lehelet, úszott az őszi köd. A nap azután gyorsan leért a látóhatár peremére; vörös tányérja mintha ellapult volna, és gyorsan ellobbant. Nyugaton a felhők még világítottak egy kicsit, majd homály szállt a rétségre, és csak a folyó ezüstostora kanyargóit sustorogva az éjszaka felé.”
Hát persze, hogy Fekete! Ilyen gyönyörű leírásokat ritkán olvashatunk. És ez a könyv! Imádtam! Sokkal inkább, mint a Hú-t. Mégpedig azért, mert az ottani, meglehetősen egysíkú történet (igazából csak Hú-val foglalkozott, vagy a vadászattal – Hú segítségével) ellenében itt egy olyan könyvet kapunk, ahol a főszereplő állaton, Lutrán kívül rengeteg humoros, érdekes, izgalmas jelenetnek lehetünk részesei és rengeteg dolgot megtudhatunk a halak szaporodásától kezdve a ragadozó madarakon át a vadászlétig. Ráadásul az évszakok és a természeti jelenségek (folyó, szél, fa stb.) megszemélyesítődnek, én nem éreztem rossznak, mivel csak időnként – főleg az időjárás-változásnál, illetve évszakváltásnál jelent meg pár oldal erejéig és ráadásul nagyon humoros formában a dolog:
„– Eredj, fiam – mondta a folyó egy kis hullámnak –, eredj, nézd meg, itthon van-e a nagy Lutra.
A kis hullám lebukott, besurrant az alagútba, és már nyargalt is vissza.
– Itthon – csobogott lelkendezve –, de csak az orrát mozgatta. Azt hiszem, alszik.”
A könyv humora halálos. Néha ez szó szerint értendő, hiszen főleg Karak esetében jönnek a vicces jelenetek, aminek hatására elfelejtkezhetünk arról, hogy éppen átharapta valaminek a nyakát :-D
„A molnár kakasa nagyon erőszakolta már a hajnalt, mintha aggódott volna, hogy az ő követelése nélkül a virradat esetleg meg sem érkezik. De ugyanezt hitték a falubeli kakasok is, kivéve egyet, ez az egy azonban már nem követelt semmit. Nem érdekelte semmi, és nincs az az arányló kukorica, amire még csak szemét is kinyitotta volna. Ez a kakas – özvegy Vince Gáborné udvarából – csendesen utazott Karak társaságában, sőt a szájában – ami vidám utazásnak semmiképpen nem mondható.
…
A róka enni akar, és amikor özvegy Vince Gáborné kendermagos kakasa ismételten jelentette az idő múlását, Karak valósággal szerelmes lett az érces hangba.
“Ilyen hang mögött test is van…” – gondolta.
…
– Kakat… kerre, jár itt valaki? – és vaksin nézett a sötétségbe, ahonnét Karak csúszott feléje, figyelmen kívül hagyva a termetes kakas kérdését. Karak talán úgy érezte, hogy ez az idő nem alkalmas a társalgásra, és hogy a további kérdéseknek elejét vegye: elkapta a gyanakvó szárnyas nyakát, aki kettőt-hármat csapott még szárnyával, de aztán nem szólt többet. A kakas nem volt többet kíváncsi, nem gyanakodott, hanem utazott Karak nádi rejtekhelye felé.”
Végig aggódtam is, hogy Karaknak ne legyen semmi baja. Szerencsére őt végig elkerülte a baj, helyette más vörös rokonokat kapott le a vadász puskája. Így végig élvezhetjük incselkedését a tapasztalatlan, fiatal cinkével vagy szóváltását a bagollyal (és személy szerint én meglepődtem, hogy a macska mennyi erdei állatnak finom csemegét jelent) :-D
„– Cirr-cirr-cincsere… – álmélkodott egy kis cinke, aki csak az idén született, és rókát még nem látott – cirrcirr… ki ez a csúnya nagy… izé?
Karak megnyalta szája szélét.
– Nem hallom, madárka, majd közelebb megyek…”
„-Nyaunak vége – csattintott csőrével a bagoly –, ez bizonyos, mert a Mátyást is hallottam lármázni, meg Rá is károgta, hogy Karak viszi Nyaut, azonban – vakarta meg csőre tövét Hu – Nyau gyors volt és ügyes, amint látom.
A róka vakaródzva válaszolt:
– Rosszul fogtam, mi tagadás, és Nyau veszedelmesen gyors volt…
– Vagy te lassú…
– Lehet – és Karak bozontos farkán idegesség szaladt végig –, lehetséges. Ha leszállnál a földre, magad is meggyőződhetnél róla, elég gyors vagyok-e…”
Természetesen az ember sem hiányozhat, megismerkedhetünk a molnárral és eladósorba került lányával, Esztivel, aztán ott van Miklós, aki Lutrát (is) üldözi, hiszen ő a vadász, s ő sündörög Eszti szoknyája körül, mert hát: „Hej, vadkörte, vadalma, nagy a szoknya hatalma!”
Mellettük ott vannak a halászok, halkeltetők, talpraesett, dolgos (és enni és inni szerető) emberek és feleségeik, akik persze mindent irányítani akarnak és minden jobban tudnak, s ettől a férfiemberek bizony félnek is, így sokszor inkább titkolóznak, mintsem utána hallják napokig az asszonyi áldást :-D
„– Miféle Katica néni?
– Miféle, miféle? Rokon! – villámlott Juli néni. – Boldogult apád mostohanagynénje nevelt lányának a sógorasszonya.”
Igazából egyetlen negatívum maradt meg bennem: annak ellenére, hogy Lutra tényleg mennyire kártékony, hányszor öl feleslegesen (de azért figyeljük meg, hogy a regényben az emberek is hányszor ölnek voltaképpen feleslegesen, előző napi nagy halfogás után, tele az éléskamra, tömve vannak háziállatokkal, de lövik lefele a libákat stb.), mégis nagyon kívántam, hogy ne legyen rossz a vége. Akkor is, ha már éreztette a regény, hogy öreg, „házsártos”, s ugyanakkor az élet megy tovább, hiszen ott lesz az utánpótlás, mégis annyira megszerettem az okosságát, erejét és bátorságát, hogy nagyon szurkoltam neki, valahogy mégis…. Főleg az egész módja, ha valamely „balesetben” vagy egyszerűen végelgyengülésben, az rendben lett volna, de így sajnos annyira szíven szúrt a dolog, mint anno Karak halála. De hát ugye ez a „természet rendje”, azért idézőjelesen, mert nem a természet, hanem inkább az „ember rendje”… Azért kár, de ettől függetlenül egy nagyon szép, rengeteg ismeretet átadó, megható és igazán magyaros történet, furcsa, hogy nem olvastam fiatalkoromban. Úgyhogy csillagos tízes! :-D
„Hu, a macskabagoly ismét átszárnyalt a vízen, karmai közt Csirikkel, a menyéttel, akit már jövet kapott el a földről, és nem ette meg, mert a világosodás hazafelé szorongatta. Majd otthon, a vén bükkfa odvában. Csirik bizony vigyázatlan volt, s a szabad vadászok éjszakai világában az ilyen vigyázatlanság vagy a zsákmány, vagy az élet elvesztésével jár. A menyét egy süldő nyúl tarkójára akaszkodott, amint az átballagott az úton. Amikor Csirik megrohanta, a nyúl jajgatott, közben nagy port vert fel rugdalódzásával, s Hu kíváncsian odarepült megnézni, hogy mi az a nagy zenebona. A bagoly egyetlen libbenéssel a küzdők fölé került, s a menyétet – bár nehezen ment, mert Csirik ragaszkodott a nyúlhoz – legombolta a rémült tapsifülesről. A nyúl vakon elrohant, Csirik pedig – először és utoljára életében – szokatlan légi útra kelt, bár ezt nem szívesen tette.”