Megsebesül egy gólya, nem tarthat a többiekkel Afrikába. Hogyan veszi gondjába az ember, hogyan szokik össze a háziállatokkal, hogyan vészeli át a telet, milyen ösztönöket ráz fel benne a tavasz és a nyár – ezt mondja el vonzóan és költőien Fekete István, a természeti világ és falusi élet avatott ismerője. Nemcsak a vadon élő és ősidők óta emberhez szelídült állatok találkozásáról van szó azonban. Nemcsak a házörző kutya, a csacsi és a ló meg a tehén tárgyalja meg életének apró-cseprő gondját és baját Kelével, a sérült szárnyú és következésképpen túlzottan érzékeny, szilajul gyanakvó gólyával. Itt az ember is a természet egészének szerves részeként él falusi környezetében. Az ötödik kiadásban megjelenő könyvet Csergezán Pál illusztrációi díszítik.
Kele 164 csillagozás
Eredeti megjelenés éve: 1955
Kedvencnek jelölte 18
Most olvassa 3
Várólistán 14
Kívánságlistán 6
Elcserélné vagy eladná
Népszerű értékelések
Már most imádom, pedig csak a felénél tartok. :D Egyszerűen hihetetlen, ahogy Fekete István ír. A mondatait olvasva bele lehet halni a gyönyörűségbe. =)
Nem, ez a végéig sem változ(hat)ott meg! :D
Fekete István mesterien ad személyiséget az állatoknak.
Aki kis időt tölt az állatok viselkedésének figyelésével felismerheti, hogy az apró mozdulatokban tényleg felfedezhető a mondani való. Ezeket pedig Pista bá' képes úgy tálalni, hogy az egész teljesen természetesnek hat. Nehéz megmondani, hogy vajon mennyi időt töltött az állat- és növényvilág testközelben való tanulmányozásával, de az eredmény valahogy képes úgy megfogni az olvasót, hogy január elején érzi a talpa alatt az augusztusi szikkadt, száraz fű érintését. Elhisszük neki, hogy a szamár, a kutya és a gólya így tárgyalja a sólyom vadászatát, repülését és elszomorodunk a jégverés áldozatainak sorsán.
Biztos kézzel vezet minket az udvar végébe és tárja elénk a természet szépségét és ámít el minket úgy, hogy előtte fél órával magunktól csak egy száraz rétet láttunk.
Fekete István könyvei ezért a magyar táj és a magyar természet legjobb „reklámozói”!
Madártávlatból csodálhatjuk meg a lengő nádast majd mind közelebb érve leshetünk be a vadvilág életének apró részleteibe. Olyan szavakkal írja le a határt ostorozó Telet, a víg, szerelmes Tavaszt, a bottal kezében baktató, örökvándor Őszt vagy a mosolygó, két kézzel adakozó Nyarat, hogy az olvasót megcsapja a meleg szobában a fagyos szél vagy a tikkasztó kánikula.
Ezek a szép részek azonban nem jelentik azt, hogy elfogult lenne.
Olyan, mint a Természet. Igazságos, valóságos és kegyetlen.
Leírja az öreg gúnár vesztét, de azt is, hogy a gúnár már nem volt kellően óvatos és gyors. Leírja, hogy a gyenge, beteg állat veszélyes fajtársaira nézve, ezért helyén való, hogy kiközösítik maguk közül. Nem sajnálkozik, nem örül, mert a természet sem sajnálja a pusztulásra ítélteket, de bő kézzel ad azoknak akik megérdemlik.
Ezt a szemléletet sokkal életszerűbbnek érzem, mint a ma annyira divatos aktivista megmozdulásokat. Nem a beteg állatot kell sajnálni, hanem a fajt, amely elvesztette a természetes élőhelyét és ragadozóját és így a természetes esélyeiktől lettek megfosztva. A szelektálás már egy bölcsebb hatalom kezében kell, hogy legyen, hogy az egyensúly létrejöhessen és egészséges lehessen a nemzetségük.
Ezért is sajnálom, hogy a könyvei nem kapnak nagyobb szerepet az iskolai tananyagban. Mert ezek a könyvek olvasásra és a természet szeretetére nevelnek.
Ezt is (csakúgy mint a Hú-t vagy a Lutrát) felnőttként olvastam először. Sosem fogom megérteni, miért tartják sokan „ifjúsági” írónak Feketét; ez a regénye olyan mély drámákat, érzelmeket vonultat fel, amit nemhogy egy gyerek, de egy kamasz sem tudhat megérteni, felfogni. Az elmúlt években legalább háromszor újra elővettem, az egyik nagy-nagy kedvencem lett.
Nagyon szerettem. Régebben olvastam, de azóta is, ha gólyát látok valahol, mindig ez a regény jut eszembe.
Imádom ezt a lassan kibontakozó, kemény, falusi világot, amit ebben a regényében megörökít Fekete István. Szomorkás, megható, helyenként szívbemarkoló történet, aminek borongósságát rendre feloldja egy-egy mókás jelenet, ami mosolyt csal az olvasó arcára. Nem tudtam letenni.
Fekete Istvàn az egyik kedvenc irom.Zseniàlis a termèszet àbràzolàsa.Nagyon szeretem a muveit.Kulonosen ezt.Màr olvastam sokszor.A kornyezet emlèkeztet gyerekkoromra.A nagyszuleim falun èltek ,szinte mi is ott nottunk fel,èszleltuk azokat a jelensègeket amik a konyveiben le vannak irva.Azota kulfoldon egy hatalmas metropolitanban èlek,ami igazàn tàvolàll Fekete istvàn vilàgàtol.Szinte semmi lehetosègem sincs a termèszetben valo koszàlàsra,mint azt règen megszoktam.Szenvedek is miatta. Kihoztam kèt konyvèt magammal.Az egyik Kele,a màsik kulonbozo elbeszèlèseket tartalmaz az irotol.Ha csatangolni van kedvem a termèszetben,vagy honvàgyam van,eloveszem ezeket.Persze a konyvek mègsem tudjàk potolni a szemèlyes èlmènyeket.
Népszerű idézetek
Amikor elült a por, a napnak már csak vörös emléke hunyorgott az ég alján, de a kertek öreg fái alatt, a falu végi gyepűk zugaiban, a nádas árnyán, puha, nagy kazlak mellett ott osont már a Sötétség kisebbik szolgája, a Szürkület.
Ami nincs, az nem fájhat, legfeljebb a hiány, az üresség titokzatos mélysége szédít néha, de ebbe a mélységbe napok hullanak, kitöltik lassan a feneketlennek látszó szakadékot.
Csendet rakott a hó a tájra, nagy, fehér csendet, és ennek a csendnek hátán pengve táncolt a szánkók csengőinek gyöngyöző kacagása.
A fű már megszáradt, néhol bolyhos fejével most született meg a sárga zsibavirág, aminek irodalmi neve gyermekláncfű (a gyermeklánc még csak érthető lenne, de a „fű” nevetséges), másutt pedig az égre nevetett ártatlan kis arcával a pipitér, aminek százszorszép nevet adtak, akiknek nem volt jó a pipitér.
– Hajaj – nyelte Ribizke a levest, melynek aranyló színe alatt ízletes kolbász-zátonyok bújócskáztak –, hajaj, régi igazság, hogy még az ember feje is a gyomrához igazodik. Ha a kazán rendben van: megy a masina…
Sötét már az erdő. Elhallgatott a feketerigó is, a sötétség óriása beletalpalt a szálerdőbe, csak az ég világos, a földi sötétség akármilyen magasra dobálja is fekete kalapját.
Melegen lélegzik az erdő. Illatok és árnyak imbolyognak a nyiladékokon, s a sötétségben puha párnáival oson az álom.
Mélységes a csend, s ebben a csendben, az éjszaka szétdőlt fekete kazlában egyszer csak: – Kakukk… kakukk – megszólal a kakukkmadár. A fény s a májusi erdők madara napsugárról álmodik.
– Meg kell hagyni, szépen fut ez a Paták.
Miska szeme kajánul csillogott.
– Vahur, a futás sose lehet szép. Szép a kényelmes, lassú baktatás, de legszebb a heverés. Ezt jegyezd meg magadnak.
Az öreg gólyák kelepeltek egy sort, a fiak hallgattak, s a kelepelés szétszóródott a reggelben, mint a tanácstalanság.
Megmozdultak, körülnéztek. A táj, a fészek környéke, az öreg fa, a gémeskút, a ház rásodródott a ballagó Idő szalagjára, s a gólyák feldobták magukat a levegőbe.
A réten már ott ácsorogtak a többiek. Látszólag tétlenül, semmit nem várva, semmivel nem törődve, ám mindenki érezte a messzeség hívogatását. A csapatvezér lépett egypárat, szétcsapta szárnyait, a mozdulatlanság megtört, a levegő suhogni kezdett, elsüllyedt alattuk a rét, a patak, a malomgát vize, s amikor kitárult a messzeség: elindultak dél felé.
12. oldal
Kele nem ment messze Vahurtól, és máris újra tele volt a begye. A különféle bogarak között egy béka is szerepelt, mely alig bújt ki a téli szállásáról, máris szomorú szereplője lett a régi rigmusnak, melyet ugyan emberek találtak ki, mégis: csodálatos – igaz.
E szerint a vers szerint a gólya megpillantja a békát. A béka lapul és pislog. Rossz sejtelmei vannak, és méltán. A gólya pedig megszólal: „Békula, békula, tudod, mi a régula?”
„Lent” – felel a béka.
„Nem igaz, mert fent!” – ellenkezik a gólya, és feldobja a békát a levegőbe.
„Fent” – ijedezik a béka a helyreigazítástól, egyben a repüléstől.
„Nem igaz, mert bent” – szól a gólya, és lenyeli a békát.
„Bent” – törődik bele a béka a sors kegyetlenségébe.
„Úgy van békula, ez a régula.”
Kele ugyan nem tudta a versikét, de a regulát tudta.
