Hajnal ​Badányban 94% 374 csillagozás

Ahogy elkezdtem olvasni Fekete István sorait, hogy „Az erdőben a haldokló tél sóhajtott, az utakon langyos párák ringatták a tavaszt, és az égen, túl tavaszon és télen, felhőselymek hamvában úszott a hold”, abban a pillanatban elkezdtem lassulni. Egyetlen mondattal megérkeztem abba világba, melynek titkát be akarja mutatni nekünk a szerző. Képekkel dolgozik, számunkra ismeretlen érzésekkel ajándékoz meg, amikor a természet arcait és a fák között lopakodó ezerféle élő valóságot ábrázolja. Valaha ismertük és tudtuk ennek a világnak a nyelvezetét, de mára végtelen távolságba kerültünk attól, ami valaha az igazi életterünk volt. Mondhatni genetikailag örökölt ősképekkel, ősérzésekkel, ősvalósággal találkozunk. Azzal a harmóniával, ami az ember eredeti természete….

…Fekete István egy olyan térbe és időben visz el minket, ahol még minden sokkal egyszerűbb és érintetlenebb volt. A romlatlan szerelem tisztasága mindannyiunkban felidézi a magunk ártatlan odaadásának korszakát, bármikor és bármennyi ideig tartott, vagy épp tart is. Ez a romlatlanság számomra nem csupán a szerelem, hanem minden emberi kapcsolat játssza mentes szépségét jelenti. Természetesen a történet hűséges az adott korszakhoz. Az 1850-es éveknek is megvolt a maga küzdelme, kilátástalansága, de gyönyörűen kidomborodik belőle a kisember vágya és öröme. Jól esett úgy részese lenni ennek a regénynek, hogy bátran hagyatkozhattam arra, nem ér majd elviselhetetlen sokk a következő lapon, mert a nehézség és tragédia is csak a maga valóságában terheli az életet.
Bevallom, rám leginkább a szöveg szerkezete hatott, ahogyan a természet képeivel vezetett a szerző. Ugyanakkor, ez a környezeti világgal szoros összeköttetésben lüktető élet a maga tisztaságában, szinte elválaszthatatlan hódolatomtól. Itt még a betyárok is úri emberek.
Mire a regény végére értem, egészen tisztán tudtam és éreztem, hogy miért képes menedéket adni a mindennapok őrjítő taposómalmában a Badányi malom küzdelmese élete.

Teljes bejegyzés: https://annamarie-irkal.blogspot.com/2021/05/fekete-ist…

Nincs még egy olyan író, aki ennyire el tudna varázsolni. Sorait olvasva ültem meghitt vacsora mellett, miközben a bor mellett a család melege fűtött, ültem egyedül nyári alkonyatban, az aludni készülő természet neszeit hallgatva, békében, derűvel. Pecsenye illatát szagoltam és hallgattam a cigányt, ahogy húzza az édes-búst, a téli estén megrövidítve az emberek távolságát. Suhantam hideg téli éjszakán sebes szánon, miközben a csípős szél könnyet fakasztott a szemeimből, és mégis, belül csuda meleg volt! Átéltem karácsonyt és húsvétot, az elmúlás fájdalmát és az újjászületés csodáját. A férfias betyárbecsületet és a mindig reménykedő szerelmet.

Fekete István könyve evangélium, az élet ünneplése, szeretete, annak minden szépségével és bánatával együtt. Kedvenc!

„Ez a legigazibb és a legnagyobb csoda, a jóság és szeretet csodája, mert a halál csak elmúlni tud, de születni, szeretni, teremni csak a végtelen Élet!”

Fekete István rajongójaként elfogult vagyok. Számomra úgy tűnik, hogy senki nem formált a magyar irodalomban ilyen megindító, lírai szépségű gondolatokat az évszakokról, a természetről. Ez csakis azért lehet, mert Fekete István számára minden, és mindenki élő valóság. Ember, állat, tárgy, természeti jelenség szerves egységben munkálkodik egymásért, egymás hasznára, és munkájuk közben olyan harmónia bontakozik ki, amelynek az olvasó is vágyik a részese lenni.
Szomorúság ül a lapokon s a szívekben, amikor szereplői haláláról beszél. Ők azonban nem múlnak el teljesen. Emlékeztetőül utódaikra hagyják kezük munkáját, gondolataikat, erkölcsi tartásukat. Aztán észrevétlenül egybeolvad az idő múlásában élet és halál, ember és természet.
A fiatalok újraélik az időtlen és kortalan érzéseket : gyászt, fájdalmat, bánatot, veszteséget. De újra élik az ifjúság szépségét, a vágyódást, a szerelmet. Így kapcsolódik össze a nemzedékek láncolata, az élet örök körforgása nem lesz hiábavaló.
Megindítóan szép regény ez az emberi lét törékenységéről, a kiszolgáltatottságról, és a reményről, mely valahogy mindig makacs útitársunk a reménytelenségben.
Mélységeit szerencsére inkább a felnőtt olvasók értik. A gyerekek nem tudnák elhordozni, bár a könyv „ifjúsági” címkés.

A régen tapasztalt Fekete István-varázs ma is működik, 3 estére kiszakított a jelenből, a badányi malom környékén éltem, egy voltam a természettel, de ugyanúgy Pannival, Mátyással, Miskával. Húztam, minél tovább tartson ez a varázs, szerencse, hogy oly sok (újra)olvasni való van tőle ❤

„Ez a legigazibb és a legnagyobb csoda, a jóság és szeretet csodája, mert a
halál csak elmúlni tud, de születni, szeretni, teremni csak a végtelen Élet!"

Ismét egy lélekemelő könyvet olvastam Fekete Istvántól. Jól esett már a szívemnek! Érdekes, eddig az író egyik könyvében sem csalódtam, szerintem nem is fogok sosem.
Csodálatos leírások faluról, erdőről, természetről, szépséges ifjúkori szerelmi történet, ahol semmi sem biztos. Végig izgalmas és letehetetlen a regény. Ráadásul még egy holló is megjelenik, bár nem volt akkora szerepe azért, mint a Fekete István: Húban szereplő bagolynak. Mégis jó minden így, ahogy van. Az évszakok váltakoznak, telnek az évek, de egy valami sosem változik. Hogy mi? Jöjj rá magad és olvasd el ezt a könyvet! :)

Maga a történet végtelenül egyszerű. Ám az, hogy egyszerűen átsiklottam a bejáratott sémák felett, s a néhol banalitásba merülő sztori ellenére faltam a sorokat, az egyértelműen Fekete Istvánnak köszönhető. Ahogyan Rejtő Jenő a maga zsenialitásával az egekbe emelkedett a ponyva világából, úgy Fekete István a népszínművek hamis romantikájából emelte elérhetetlenül magasabb szintre ugyanazt az idillikus képet. Van itt erdő, cigány, vízimalom, szerelem, halál, árva gyerek, meg betyár, vagyis minden amiből egy felejthető giccsparádét lehet varázsolni. De az igazi varázsló számára mindez csak újabb alkalom bebizonyítani, hogy az a nyelv, melyet sokszor oly szürkén használunk mi köznapi halandók, valójában csodákat rejtegető, tündéri világ, Ali Baba kincses barlangja. Fekete István otthon van ebben a barlangban, ez az otthona, melyet szívesen megoszt minden olvasójával. Ebben a varázslatban szívesen elmerül, és önfeledten barangol benne a magamfajta zord realista is.

Gyönyörűen megírt történet, emberségről, szerelemről, betyárokról, egy árva kisfiúról.
Ez a könyv olyan stílusban van megírva, hogy öröm olvasni. Itt még a tárgyak is beszélnek.
Történet az árva gyermekről, akit befogad egy molnár, és nem cselédként, hanem családtagként kezeli. A tájleírásai valami gyönyörűség, szinte érezni a hideg teleket, forró nyarakat. A malom is életre kel benne.

Egy kicsit megijedtem a kezdéstől, még nem olvastam semmit az írótól csak filmadaptációt láttam a történeteiből. Ahogy haladt előre a történet úgy kezdett egyre jobban tetszeni. Az én nagymamám sokszor mesél nekem a családjáról, akik korábban éltek gyakorlatilag ilyen módon, ahogy itt elbeszéli az író és így sokkal közelebb érzem magam Matyihoz vagy a molnárhoz és a családjához. spoiler
Tallós igazán ellenszenves szereplő lett a szememben a végére, még a feleségét sem szerettem spoiler, mert nekem olyan volt, mint aki nem is törődik a lányával. Szegény lány magára maradt a két család közt és Matyin és Ilonán kívül nemigen akadt olyan szereplő, aki nem felette kívánt dönteni, ahelyett, hogy vele döntött volna.

„A som hát kivirágzott. Éjszaka még didergett egy kicsit, de a déli napsütésben elfeledte minden baját, és szelíden ringatta a kis sármányt, aki ugyan énekelni nemigen tudott, de apró füttyeiben szerelem és tavasz nevetett.”

Ahhhh… talán ez lett az egyik kedvencem Fekete Istvántól, és hogy ezt miért nem olvastam eddig! Tökéletesen ötvözi a természetről szóló leírásokat és a regényes cselekményrészt a malombeli emberekről és ismerőseikről. A kedvenc részeim, amelyeken a legjobban mosolyogtam a patak megszemélyesített bekezdései voltak, főleg, mikor elkészül a malom és a patakot visszaterelik és szembetalálja magát a lapátokkal :-D

„…visszaeresztették a patakot régi medrébe.
– Végre! – nyújtózkodott a patak, és alig várta, hogy ugorhasson a régi zúgónál, hogy felkiálthasson az öreg kőrisnek. De a patakot többféle meglepetés érte. Először is a zúgó előtt tóvá kellett szélesednie, és csak mikor ezt megtöltötte, ért oda, ahol valaha vidáman és szabadon ugrott le a mélységbe.
– Mi ez? – ámult a patak, amikor egy híd árnyéka simogatta meg a hátát. – Mi ez? – dühöngött a patak, amikor a malomfejhez ért, ahol felduzzadt vizét padlók szorították össze. – És mi ez?! – ordított a patak, amikor a nagykerék rávigyorgott száz, lapátos fogával. – Miért állsz az utamban? Eltiporlak, te!… – és nekiugrott a lapátoknak.
– Ha bírnál velem! – kajánkodott a kerék. – Ha elég erős lennél, vizecske…
A patak hörögve kapaszkodott a kerékbe, a kerék megcsikordult, lassan átfordult, visszajött, és sose lett vége.”

Matyi rögtön szimpatikussá válik, amit azonban sajnáltam, hogy Tallós a végére ellenszenvessé kezdett válni, s még jobban azt sajnáltam, hogy spoiler. Az erdész persze rögtön ellenszenves, ugyanakkor nagyon hirtelen ki is lép a történetből, arra számítottam, hogy majd spoiler. A szegénylegények vonal külön tetszett, hogy mennyire összefognak a végén, „jó tett helyébe jót várj” alapon (is). No meg persze Miska, őt se hagyjuk ki a sorból :-D

Ja, igen, másik nagy kedvenc ez volt! :-D Hát ki ne emlékezne a részeg libákra a Vuk-ból :-D
„– Mi az, mi az, egy ember? – dülöngéltek a kacsák.
– Nini, egy ember, de nem félünk ám, ugye, kacsa testvér? – gágogták részegen a vadlibák, és Matyinak csak annyi dolga volt, hogy összeszedje őket.”

Gyönyörű történet, aki még nem olvasott az írótól, ezt bátran lehet ajánlani!

„– Mit akarsz? – zúdult fel az egész világ a tél ellen. Azért jöttél, hogy aludjunk benned, vagy azért, hogy megölj bennünket?
A tél még válaszolni se tudott, már végigjajongta a bagoly az erdőt:
– Megmondtam. Ugye, megmondtam? A tél a halál. Meghalunk, mind meghalunk… Jaaj…, meghalunk… És a tél belátta, hogy ebből baj lesz, de különben is utálta a baglyot; akkor éjjel összehúzta magát, és engedte, hogy puha hófelhők boruljanak a világra.”

Ez itt maga az élet, a természet, az emberek, itt mindennek szíve van, él és beszél és létezik.
Egyszerű történet, egyszerű boldogság, de olyan szép volt. Megnyugtatott, elvarázsolt, olvasás közben hallottam a malom zúgását és éreztem az erdő illatát.
Legkedvesebb szereplőm pedig Miska lett :)