Nyugaton ​a helyzet változatlan (Nyugaton a helyzet változatlan 1.) 93% 898 csillagozás

Viszonylag kevésszer, évente úgy három-négy alkalommal fordul elő velem, hogy egy könyv olyan hatással, akkora katarzissal legyen rám, hogy az utolsó oldalak után hosszú-hosszú másodpercekig csak némán meredjek magam elé: nos, a Nyugaton a…- nak ezt könnyedén, csont nélkül sikerült elérnie; az első világháború során Remarque-ot és társait szinte még kamaszként, mindössze tizennyolc évesen egyenesen az iskolapadból vezényelték ki a frontra, megfosztva, megrabolva ezzel őket, valamint egész generációjukat az ifjúságuktól, a jövőjüktől, az életbe vetett hitüktől – Remarque ennek az elveszett, kisemmizett nemzedéknek állított örök emléket ezen művével, amelyet mindmáig nem kisebb címkével illet az világirodalmi kánon, mint a valaha írt egyik – ha nem a – legjelentősebb háborús regény.

Az egyes szám 1. személyben elmesélt történetben a tizenkilenc éves Paul Bäumer és bajtársai embertelen mindennapjait követhetjük nyomon a harcmezőn, a lövészárokban; az olvasó testközelből, mintegy premier plánban tapasztalhatja meg az igazi földi poklot, és erről az író készséggel kezeskedik is: explicit módon, kendőzetlenül, hús-vér valójában tárja elénk a háború legkülönfélébb szörnyűségeit, és a hatás bizony nem marad el: nem egyszer kellett abbahagynom az olvasást, rövid szüneteket tartanom, csupán azért, hogy megemésszem, feldolgozzam a leírtakat, olyannyira elborzasztottak, elszomorítottak; ami viszont óriási meglepetés volt számomra, és ami magasan kiemeli az általam eddig olvasott háborús regények közül, az a próza rendkívüli szépsége, valamint a mű lélektani mélysége, és ez utóbbi, megmondom őszintén, meglepetésként ért (mentségemre szóljon, ez volt az első Remarque-om): Paul napról napra, a szemünk láttára válik ártatlan fiatalból valaki egészen mássá, valakivé, akiből mindent kiöltek a szüntelen repkedő gránátok, puskagolyók, a leszakadt végtagok, az elesett barátok hullái – valakivé, akinek már csak a háború létezik, semmi más.

„Tizennyolc esztendősek voltunk, s kezdtük szeretni a világot és az életet; és lövöldöznünk kellett rá. Az első becsapódó gránát a szívünket találta el.”

Kihagyhatatlan, örökbecsű olvasmány – és talán aktuálisabb, mint valaha.

„Látom, hogy népeket hajszolnak egymás ellen, s a népek hallgatva, tudatlanul, ostobán, engedelmesen, ártatlanul megölik egymást.”

Erich Maria Remarque regénye a Nagy Háború poklába vezet minket egy német közkatona szemüvegén keresztül. Ebben a történetben átélhetjük, hogy a népek által ujjongva várt küzdelem a benne levő emberek számára bizony nem éppen vidám éveket hozott. Ahogy a főhős fogalmaz, pont a fiatalságuk veszett kárba a fronton.

Paul bőrébe bújva mindent átélhetünk, amit egy fronton harcoló bakával megtörténhet. Meglátogatja a társait a kórházban, de ő maga is élvezi később annak vendégszeretetét, ahol az orvosok sokszor kísérleti alanyként használják a kiszolgáltatott sebesülteket. Az életet a barakkban, ahol készülnek arra, hogy mennek harcolni és talán vissza se térnek. A kimenő, ahol a családjával találkozik és érzi, hogy nem értik meg őt otthon. És természetesen a front, ahol az értelmetlen öldöklés zajlik. A harc közben használt technika is megjelenik Paul elbeszélésében: a szurony, a pergőtűz, a gránát, a gázok kellékei annak, amelyben szereplőink fokozatosan elidegenednek az élettől, de megjelennek a harci repülők és a tankok is. Két öldöklés között pedig kimondják, hogyan kellene igazából zajlania egy háborúnak:

„– Ha mindenki egyformán enne, a háborúnak vége lenne.
Kropp ellenben gondolkozó fő. Azt indítványozza, hogy a hadüzenet legyen afféle népünnepély, belépőjegyekkel és muzsikával, mint a bikaviadal. Az arénában a két ország miniszterei és tábornokai fürdőnadrágban, dorongokkal fölfegyverkezve menjenek neki egymásnak. Aki életben marad, annak az országa győzött. Ez egyszerűbb és jobb volna, mint a mostani háború, amelyben nem azok harcolnak egymással, akiknek kellene.”

Paul és társai vajon hazajutnak valaha a frontról? Mikor lesz vége az öldöklésnek? A könyv lapjain erre választ kapunk, maga a történet a háború utolsó három évét mutatja be rendkívül kegyetlenül és keserűen, ahogy azt átélhette egy normális ember.

A szöveg rendkívül szép nyelvezetű, amely köszönhető a kiváló fordítónak, az általam kedvelt Benedek Marcellnek is. A könyv lapjairól átérződik a harcok embertelensége, és mi is belelátunk a szereplők lelkének mélyére, amelyeket a következő idézetek szemléltetnek tökéletesen:

„Kemény, gyanakvó, érzéketlen, bosszúvágyó, durva emberekké váltunk, s ez jól is volt így, mert éppen ezek a tulajdonságok hiányzottak belőlünk. Ha enélkül küldenek ki bennünket a lövészárokba, talán a legtöbben megbolondulunk. Így azonban elő voltunk készítve arra, ami ránk várt.”

„A borzalmat el lehet viselni, amíg egyszerűen lapul az ember, de gyilkol, ha gondolkozunk rajta.”

Az alig több mint kétszáz oldalas regény mély tartalommal van tele, látlelet az értelmetlen öldöklésről, amely négy évig kísértette az emberiséget és a nyoma még most is bennünk van. A regényt érdemes kézbe venni, hogy az olvasó átélhesse egy olyan nemzedék mindennapjait, amely a lövészárokban lett felnőtté!

Sok háborús regényt olvastam, de talán ez volt az egyik legmegrendítőbb közülük. A bajtársiasság, a barátság, a szeretet, a háború kegyetlensége, a zűrzavar, az élet, a halál, mind nagy szerepet kap a történetben.
Nem tagadom, párszor könnyes lett a szemem a könyv olvasása közben, ami annak köszönhető, hogy nagyon bele tudtam magam élni a szereplők helyébe, hiszen a realisztikus ábrázolásmód a fájdalmas jelenetekkel és néhol a keserű humorral nagyon megfogott. Egyszerre szép és felkavaró, megrendítő történet egy nemzedékről, amelyet a hàború elpusztított, még akkor is, ha a gránátok megkímélték.

A könyv olvasása közben sokszor eszembe jutott ez az idézet:
„A háború egy olyan hely, ahol egymást nem ismerő és nem utáló fiatalok ölik egymást, olyan öreg emberek döntése miatt, akik ismerik egymást, gyűlölik egymást, anélkül, hogy egymást ölnék.”
(Erick Hartmann)

Az a csodálatos ebben a műben, hogy bár hemzseg a ponyvaelemektől, mégis nagybetűs szépirodalomként funkcionál.

A történet koncentrált. Mert mire gondolt a Költő? A háború rossz. Nagyon, nagyon rossz. Ez ma már egyértelműnek mondható, de abban az időben a hatalom nem így gondolta. És Remarque megtesz minden tőle telhetőt, hogy átadja ezen nézeteit. Hatásosságért pedig nem kell a szomszédba mennie. Tudja, nem a pokol a legszörnyűbb, hanem a normál élet és a pokol közti ingázás, valamint az a felismerés, hogy nem felszabadítóbb a jobbnak gondolt hely sem.

A könyv maga didaktikus. Remarque pontosan elmagyarázza, miért gondolja azt, amit. Nem kell bonyolult szimbólumokat fejtegetni hozzá. Tervszerűen halad végig a nyugati front lehetséges állomásain. Frontvonal, barakk, hazautazás, misszió a vonalakon túl, kitelepítés stb. Leírja, mi van, erről mit gondol, és kész. Kvázi félreértelmezhetetlen.

Visszatérek az első mondathoz. Ha Remarque bármilyen másik témában ennyire patetikus, akkor a könyv nem működik. Attól működik, hogy a mögötte rejlő fájdalom mennyisége túlmutat a leírt érzelmességen. De még mennyivel.

Lassan már két hete, hogy befejeztem a regényt. Azt hittem könnyebb lesz később írni róla, akkor, amikor már kicsit ülepedett. De nem, semmivel sem könnyebb most. Túl erős az élmény. Ritka erős hatású könyv. Mindenkinek olvasni kellene fiatalon, aztán érett fővel is.

Nem is tudom, hogyan kerültem el ilyen sokáig, pedig a filmet ismerem, kiváló alkotásnak tartom, a kedvenceim közé tartozik. Azon filmek egyike, amely pontosan, hűen ábrázolja a regény világát. Megrázó, megdöbbentő, elgondolkodtató, akár a könyv.

Remarque saját élmény alapján írta ezt a történetet, amely néhány fiatal fiú ellopott ifjúságának és értelmetlen pusztulásának bemutatásával állít emléket egy becsapott, tönkretett nemzedéknek, a Nagy Háború nemzedékének. Az elesetteknek és a túlélőknek egyaránt, hisz az életben maradottak kitörölhetetlenül hordozzák egy életen át az átélt traumák terhét. Ezektől az fiataloktól ellopták az ifjúságukat, elpusztították az álmaikat, a jövőről szőtt terveiket. Kiölték belőlük az örömöt, a felhőtlen, önfeledt nevetést és a boldogság képességét

Mindössze húszévesen megjárták már a pokol hetedik bugyrát, és elfásult, megvénült lélekkel indultak rohamra újra és újra egy talpalatnyi helyért valamelyik lövészárok mélyén. Közben elhaltak mellőlük barátok, iskolatársak, akiket meggyászolni nem maradt sem idő, sem erő, mert aki ezt megengedte magának az menthetetlenül elveszett.

Amikor olvastam, itt ül mellettem nagyapám. Tudom, hogy megjárta Piavét. Mesélt is néha, amikor a bor megoldotta a nyelvét. De én akkor még abban a korban voltam, amikor az unokák nem hallgatják meg a nagyapák elbeszéléseit, vagy ha mégis, akkor nem értik meg azokat. Most megkövettem őt e figyelmetlenségemért.
Eddig sosem gondoltam bele, hogy hány éves is lehetett akkor. Már tudom, éppen 18.
Most átértékelődött szememben az egész élete.

100 éve kezdődött az első világégés, és ennek emlékére vettem kezembe Erich Maria Remarque regényét. Most itt fekszem a gép előtt és igazából teljes döbbenettel szemlélem, nem értem hogyan is lehet, hogy ez után a regény után még voltak háborúk a földön, és voltak olyan emberek akik önként és dalolva hajlandók voltak (lesznek) elmenni a vágóhidakra szépen felhizlalt ökörként.
A háborúkat persze a fejesek találják ki, és a kisemberek a mi testvéreink, férjeink és fiaink vívják ma már a lányoknak is szabad a pálya.
Fantasztikus katonai krónikák helyett ezt a könyvet kellene minden puska mellé becsomagolni és fellázadni végre a sors ellen aki belekényszerít ezekbe a pusztító eszetlen kalandokba.
Nagyon nagyot ütött nálam ez a mű, és nagyon sajnálom, hogy kevesen értették meg miről is szól valójában, mert akkor talán kevesebb ember pusztult volna el a könyv keletkezés óta eltelt közel nyolcvan évben.
Azt javaslom térjünk át a párviadalokra, mindenki jobban járna ha minden konfliktust face to face módon a két fél legerősebb emberének küzdelme döntené el, TV közvetítés nézettsége egeket döngetne :P
Ez a könyvet viszont tényleg mindenkinek olvasni kell értő, értelmezett módon, és főleg a fiuknak ajánlom, kiemelve a harci kakasokat, hátha megértik mire is vágyódnak olyan nagyon.
PEACE mindenek felett.

Hogy lehet ezt a könyvet úgy (el)olvasni, hogy az embernek ne szakadjon bele a lelke?

Minden alkalommal, amikor elolvasok egy ilyen őszinte regényt a háborúról, meglepődöm, hogy ezek után ki akar még egy ilyet. Sajnos akik háborúkról döntenek, azok csak a magasztos hősiességet, a gazdasági érdekeket, vagy a büszke öntudatot látják.
Annyi módon meg lehetne oldani a konfliktusokat, mégis újra és újra belesodródunk a háborúba, és ezreket, milliókat nyomorítunk meg minden alkalommal. Emberek veszítik el az életüket, az életterüket, végtagjaikat, megélhetésüket, jövőjüket, lelkület. Mert aki látszólag épen megússza, az sem lesz utána ugyanaz az ember.
Több, mint száz év eltelt az első világégés befejezése utána, ami elég volt ahhoz, hogy elfelejtsük mi minden ment tönkre, és a saját fejünk fölé idézzük a következő világégés árnyát.
Egyszerű őszinteségében megrázó ez a könyv. A magasztos háború eszméjét ugyanis leviszi oda, ahol a valóság történik. Ott pedig nincsenek eszmék és dicső gondolatok, csak vér, sár, éhezés és halál.

     Ezt a művet mindenkinek olvasnia kellene, főleg mivel ettől nagyobb és hatásosabb béke-propagandával ritkán találkozik az ember. Jó volt, hogy a háború minden kegyetlen mozzanatát bemutatta – a csatától a nyugodtabb percekig mindent. És bemutatta az „ellenfelet” is, mint embert, és azt az elképesztő értelmetlenésget is, hogy ismeretlen emberek egymást ölik felsőbb parancsra…
    Nehéz erről a könyvről írni… Örülök, hogy nem hosszabb ez a mű, mert több háborút nagyon nehezen viseltem volna már… Megviselt. Olyan furcsa volt, néha buszon is olvastam, és a végállomásnál, mikor le kellett szállnom, csak forgattam a fejem, néztem a gondtalan embereket, ahogy sétálnak a napsütésben, jó ruha van rajtuk, élelmiszer a szatyrokban… És nem tudtam az emberekre ugyanúgy tekinteni, mint eddig, mert közben még bennem élt a front, és az, hogy mit kellett kiálljanak mások – egy évszázada, és néha még ma is… És miért?… Egy forradalomnak még van valamicske értelme az én olvasatomban, de az Első Világháborúnak? Mint erdélyi, úgy érzem, csak vesztett rajta a világ…

Nem mostanában volt rám ekkora hatással könyv. Ebben a történetben nincs semmi fordulat, csavar, vontatott is, viszont amit és ahogy elmesél, az hátborzongatóan őszinte.
A háború mindig is nehéz téma lesz az emberiségnek, és az ilyen memoárok elolvasása után csak méginkább nyomja a szívet és a lelket. Mi elképzelni sem tudjuk (és ne is kelljen megtapasztalnunk), milyenek voltak azok az idők, de ezen leírások alapján biztosan állíthatom, én nem szeretném átélni semmiképp.
Nyersen, húsba vájó módon ábrázolja a fiatalok lelki világát, ami a könyv vége felé teljesen megbomlik. Valóban egyetlen kincsük van, az pedig az egymás iránti bajtársiasság. Borzasztóan nehéz lélektani könyv ez, igazi és teljesen valós.
Ezt bizonyítja is, hogy a második világháború során kampányoltak az író ellen, elégették a könyvét,. hogy ez koholmány, sőt még rá is fogták, hogy zsidó. Szóval a németeket sem kellett félteni… Pedig ő csak az igazságot írta le arról, amit tapasztalt. Az igazság akkoriban pedig nem dívott.
A filmet láttam már, de a könyv százszorta keményebb!