Csend ​Verdun felett 80% 30 csillagozás

Hat elbeszélés, amely a 30-as évek eleján jelent meg Remarque tollából az amerikai Collier’s Weekly c. folyóirat hasábjain. Az újdonság erejével hathatnának, de végül is csak ismétlik mindazt, amit a szerző korábban az I. Vh.-ról, azaz a Nagy Háborúról és hatásairól nálunk megjelent műveiben már elmondott. A lélekölő hatásokat, az elfojtott mentális sérüléseket, a háború irtóztató hatásainak művészi elutasítását. De hiába volt minden fogadkozás, hogy „soha többé”, következett a II. VH. mintegy 50 millió áldozattal – az anyagi károkról nem is szólva – s azóta is a kisebb-nagyobb helyi csatározásokban ölik, gyilkolják egymást az emberek. Elég ha csak Afganisztánra, Irakra, Szíriára, vagy Libiára, Nigériára gondolunk, de Szerbia, Horvátország, Bosznia-Hercegovina, sőt Ukrajna sem volt fegyverdörgés mentes. Az otthonukat vesztett, fenyegetettségben élő emberek migrációja természetes, s Európa lassan változik ennek nyomán.
Megállapíthatjuk, bármilyen nagyhatású háborús regények is születtek a múltban, ezek legfeljebb részsikereket eredményeztek, s nem tanították meg az emberiséget a civilizált együttélésre.
A kötet könyvészeti értékeiről nem tudok szólni, mert nincsenek.

Nem is tudom már, ki írta, hogy a toborzótiszt álmokkal házal, és rémálmokat ad el. Ezeknek a novelláknak a hősei azokkal a bizonyos rémálmokkal viaskodnak, szó szerint is. Frontbarátkozás, tizenhét éves özvegy, hadifogoly, aki szabadulása után azzal szembesül, hogy a világ szemében ő már rég halott. Küzdelem az emlékekkel, harc a múlttal – a család, bajtársak segítségével, már amikor.

A szerkesztés hiányosságait meg ne rójuk fel szegény könyvnek, de kikívánkozik belőlem, hogy ennek a tördelése azért nem valami fair. 170valahány oldal, igen ám, csakhogy egy oldalra, nem számoltam meg, de talán ha 400 karakter jut. 6 rövidke novella és 2 baromi hosszú utószó adja a kötetet.
Ha azt írtam a kihívásomban, hogy nincs oldalszámbeli megkötés, akkor nincs, de most azért nyugodtabb a lelkem úgy, hogy a Matterhorn meg A hősök is a várólistámon csücsül. No probs, tényleg elolvastam a 170 oldalt ~2 óra alatt, csak hát azért mégis…

Hat elbeszélés, nem is annyira a háborúról, mint inkább arról, amit az maga után hagyott. Veteránok küzdelme az emlékeikkel, feleségek és özvegyek élete a hátországban, ahol csak nehezen értik meg, mi is volt az, amit a szeretteik átéltek. Lelkileg tönkretett emberek történetei.

Hanem ez a Merényi Kiadó kész merénylet a könyvnyomtatás ellen. A papír olyan, amit ma már egészségügyi célra sem használnak. Egy lapra jut négy-öt mondat, hogy szét lehessen húzni a könyvet 170 oldalra. Azt pedig felsorolni sem lenne könnyű, hogy a borító hányféleképpen sérti az írót és az olvasót egyaránt.

Csak az utolsó történetnek van optimista hangja, de maga a kötet, még a rengeteg borzalom ábrázolása mellett is, eltökélten pacifista hangulatú. Mindenkinek szívesen ajánlom, rövid, de nagyon szép nyelvezetű szépirodalmi mű, és nagyon jó az életrajzi kiegészítésű utószó is.
Bővebben itt:
http://czenema.blogspot.hu/2016/03/erich-maria-remarque…

A novellákról:
Hat rövid háborús írás (a címadó csak az egyik közülük), amik különféleképpen dolgozzák fel az első világháború borzalmait, illetve annak utóhatását. Talán túl rövidek is, számomra vázlatosnak és kidolgozatlannak tűnnek – bár ezt magyarázhatja az is, hogy eredetileg egy magazin számára készültek az 1920-as évek végén. Tömörségük ellenére elgondolkodtató írások ezek, a végkövetkeztetés pedig minden esetben az, hogy a háború rettenete semmilyen körülmények között nem éri meg…

A kötetről:
POCSÉK. Szörnyű tördelés, óriási betűméret, tucatnyi elgépelés és helyesírási(!) hiba, következetlen fordítás a neveknél, ócska papír, csúf borító. Indokolatlanul hosszú utószó, a felét ki kellene húzni, mert csak újrameséli és szájba rágja az amúgy sem bonyolult novellák jelentését. Sajnálom ezt a szörnyű szerkesztést, nem csak mert elvesz az olvasás élményéből, de a novellák is többet érdemelnének.

„(…) az élet gyötrelmes robot volt és mély alvás, a vágy kiégett, a fájdalom eltompult, az emlékezet elhalt – az emberi lények maradványai fölött, akik minden este meghalni feküdtek le, és reggel mégis fölkeltek, (…)”

Remarque egy megsemmisített nemzedék hangját próbálja meg visszaadni – azokét, akik nem élték túl a háborút és azokét, akik túlélték, de mélyebb sebekkel, mint amit a gránátrepeszek okozhattak. Pacifista novellák a társadalomba való visszasimulás nehézségeiről.

A háborús emlékekkel úgy akarnak leszámolni, hogy szembenéznek velük, felkeresik a csatatereket, hogy semmissé tegyék a traumáikat. Kifeszített kép a tizennégyezer fehér keresztes Romagne melletti temetőről. Háborús guberálók, akik gránátokon meg géppuskákon akarnak meggazdagodni a verduni halálzónát ásva, néha csontokba botlanak, amiket összehajigálnak, hogy majd azonosíthassák őket esetleg, de a pénznek bőven megvan az ára, veszélyes üzem ez, hogy a halottakat nem hagyják nyugodni, sűrűn robbannak fel ők maguk is egy-egy ásóvágás közben. Fiatal katonák, akik a menetrendszerű harcok között különös barátságot alakítanak ki az ellenséggel, mert meglátják az eszme és a kötelesség alatt megbúvó embert és a saját magukkal mutatott hasonlóságát. Tizenötéves hadifogságból hazatérni arra, hogy nem vár semmi. A frontról időszakos eltávon lévő katona és a hátországban maradt család közötti szakadék: az egyik az otthon melegét és a szerelem boldogságát keresné, a másik hősnek látja és folyamatosan a csatákról faggatózik.

Erős témák, de sajnos többségében gyenge pilléreken nyugvó kivitelezés. Jobbra számítottam, de hat rövid novella nem tudja elvenni a kedvem Remarque regényeitől, pláne, hogy azért itt-ott csillantak meg gyöngyszem mondatok.

„A szántóföld az esti fényben, a kék árnyékok az erdőben, egy nyárfa susogása, egy folyó vizének tiszta áramlása leírhatatlan öröm volt; de mélyen, legbelül mint valami korbács, mint valami fullánk, éles fájdalomként rejtőzött annak tudata, hogy néhány óra vagy néhány nap múlva mindez véget ér, és a helyét megint a halál szikkadt tájainak képe foglalja el.”

Elsőre az is meglepett, hogy egy novelláskötettel van dolgom. Bevallom, annyira nem vagyok oda a rövidebb történetekért. Az írás stílusa egyébként nekem Robert Merle-t idézte fel, ő is számtalan regényében összpontosított a háborúkra. Remarque történetei az I. Világháborúig nyúlnak vissza. A kötetben összesen hat novella olvasható. Mindegyikről elmondható, hogy inkább a háború környezetre és emberekre gyakorolt hatásaival foglalkozik, semmint konkrétan a harcokkal. (…) Nagyon tetszett ez a hat írás, érdemes lenne mindenkinek elolvasni. Elképesztő, és egyúttal elgondolkodtató történetek. Biztosan kézbe veszem még a szerző egyéb műveit is!

Rövid, tömör, szomorú, fájdalmas, emberi.

A csend, ami végighúzódik a senki földje felett, s majd rátelepszik, ő az, aki bekúszik a szétszaggatott életekbe. Nyomasztó írások a háborúról …és azutánról. A hat írás fokozatosan vezet végig, egyre mélyebbre, és a legutolsó, a „Bartók János különös sorsa” című – magyar vonatkozású – elbeszélés, a magatehetetlen sodródással, és beletörődéssel mutatja meg az értelmetlenséget.

Ugyan csak rövid novellák (tényleg azok, a könyv betűmérete a hatalmas), mégis tökéletesen átadták, milyen lehetett a Nagy Háború utáni években – hogyan próbálták az emberek feldolgozni a feldolgozhatatlant. (Thiedemann története pl. napokig kísértett.) Kár az igénytelen kiadásért (nehezen tudom eldönteni, hogy a borítóképért, tördelésért, vagy a fordítás minőségéért járna-e a nagyobb pofon).