A Diadalív árnyékában 87% 264 vélemény

Egyszer Hemingway szemére vetették, hogy műveiben folyton isznak az emberek. Erich Maria bizonyára védelmébe vette volna amerikai kollégáját, hiszen ő sem marad le könyvében, a szeszes helyzetek ecseteléséről. Ez nem alkoholizmus, csupán életforma, bevett szokás.Amerikában munka után elmennek az emberek egy bisztróba, bedobnak pár sört, néhány dupla „ kerítésszaggatót ”, lazítanak. Franciaországban már a gyerekeket is ,könnyű vizezett borral „nevelik”. Mindenesetre én is megkívántam a calvadost, annyit emlegeti Remarque.
Ravic az emigráns orvos, lakás és vagyon nélkül tengődik Párizsban, néha felcsíp egy nőt, sorsa az egyedülállók sivár életét tárja elénk. A francia állam nem ad menedéket sem papírokat a túléléshez, az elkapott politikai menekülteket páros lábbal rugdalja ki az országból. Ez a „kedves ” gesztus, olyan korrupciót és sötét üzelmeket indít el a galloknál,hogy maguk a franciák vallják be : romlottabbak vagyunk a németeknél is. Ez az állapot erősen rányomja bélyegét az emberi kapcsolatokra ,hiszen mindenki kapaszkodóra, társra vágyik. De amilyen határozott operálás közben Ravic, annyira bátortalan, ha magánéletéről van szó. Nem tudja, de talán nem is akarja megtartani Joant, olyan se veled ,se nélküled állapot, ezért lesz tragikus a kapcsolat.
Ha az a szerelem, hogy végig civakodnak a műben, nem kérünk belőle. Amúgy a félelemről, a kiszolgáltatottságról, monumentális emlékművet alkotott az író és ez önmagában is jelentős művé avatja könyvét.

Már az első oldalaknál tudtam, hogy ez a könyv kedvenc lesz. És így is lett! Olyan hangulata van ennek a könynek, hogy ezt nem lehet szavakkal elmondani. Jó volt ott lenni a borús, esős Párizsban. Mintha direkt esős napokra írták volna ezt a könyvet. Ravic nagy szerelmem lett. Joan-t viszont nagyon utáltam! Állatira idegesített az állandó nyavalygásával és a viselkedésével. Nem tudtam sajnálni a végén sem. A Calvados mellett nem lehet elmenni szó nélkül, szívesen ittam volna olvasás közben. Na, majd legközelebb. Mert van egy olyan érzésem, hogy nagyon sokat fogom még ezt a könyvet olvasni.

Ez egy nagyon jó regény. Lehetett volna. Hogy miért? Mert a történelmi hátteret, hangulatot hűen festi le, nekem az is tetszett, ahogy a korabeli Párizs forgatagát leírja benne a jellegzetes figurákkal, kéjnőkkel, alvilági alakokkal és a menekültekkel. A Haake- szálnak sokkal hangsúlyosabbnak kellett volna lenni, nem pedig tízszer megismételni e fura szerelmespár nyavalygásait, döntésképtelenségét. Már sokan jelezték előttem, és maximálisan egyet tudok vele érteni, hogy az arányokkal volt itt a baj. Sajna. Ott kezdetm el igazán pergetni a lapokat, ahol (SPOILER talán) a leszámolás történik a volt kínzóval, és szerettem azokat a részeket, ahol az illegalitásban praktizáló orvos találkozik a betegekkel. Ezt a részt is jobban kibontottam volna, akarom mondani, szívesebben olvastam volna róla. És nem Joanról, nem tudott szimpatikussá válni. És Ravic is vesztett imidzséből, ahogy a sztori haladt előre. A legkellemesebb figura számomra Kate-é, akit Ravic operált, na ha vele lett volna egy kis afférja a dokinak, az lett volna igazán nem hétköznapi csavar. De hát nem lehet minden kerek. A kihagyott lehetőségek miatt szigorúan csak négyes.

Az első oldalak elolvasása után azt éreztem, hogy na ez aztán a nekem való könyv, biztos hogy kedvenc lesz belőle. Aztán viszonylag hamar elakadtam. Bár a mű alaphangulata és realitása magával ragadott, a Joan-nal folytatott érzelmi huzavona nem igazán kötött le. Érdekes volt a háború előtti Párizsról olvasni és betekinteni az emigránsok életébe.

leginkább annyira emlékszem, hogy na még egy oldalt, na még egyet…aztán egyszer csak vége lett. persze amúgy is tisztában vagyok vele, hogy tetszett, de nem tudom miért. talán a hangulata fogott meg. és azóta is calvadost akarok inni.
[és van egy jó, illetve egy kevésbé jó fordítása(szinnai tivadar, mészáros klára)]

Jó könyv! Egyáltalán nem bántam a vele töltött időt és gyanús, hogy ebből egyszer még újraolvasás lesz. Igen -„Megvolt a bosszú és volt szerelem is.” Nyomasztó atmoszférája ellenére is tetszett érzékletes hangulata, életszerű és idézhető gondolatvilága. Szerettem volna kiírni és feltenni ebből a könyv adatlapjára, de ott már elmondatott minden. Kicsit átitatott és főbe kólintott a reménytelen, kilátástalan szomorúság, ahogy egyre közelebb jött az elkerülhetetlen világégés, és az oldalakon „átszürcsölgetve” a részegség búskomor fajtája vett erőt rajtam.
Kezdetben zavart a mérhetetlenül sok raviszkolás, de szerencsére az első ötven oldal után már nem foglalkoztam ezzel, elmosta a „Calvados”.  Ravic így, meg Ravic úgy! Ha jobban belegondolok, erre kihívást lehetne építeni a Molyon :D – (Számold össze, hogy hányszor szerepel a főhős neve a regényben! ÉS… Hanyas oldalon jelenik meg az a legtöbbször. Találj minél több oldalszámot, ahol nem jelenik meg a doki neve! Kitüntetés az nem lenne, de a helyes megfejtők között kisorsolásra kerülne egy üveg nami? … szóval így.)
Á, milyen értékelés ez? Nem vagyok megelégedve! Csak tudnám, mihez is nyúlhatnék, ami jobb fajtájú értekezésre inspirálhatna?
Éppen jó volna valami vigasztalásul…
Namindegy! Valahogy elnyomom a keserűségemet. – Hoppá! Egy Calvados rendel! Holnap pedig már új nap, új könyv és új értékelés jön!

Salute!

Nagyon érdekes szerkezetű regény, a háborús készülődés, a nácizmus, az agresszió kritikáját kifejtő, azok felé rendkívül ötletes görbe tükröt tartó, ugyanakkor majdnem bestsellerszerűen megírt részeket folyton megtöri a mindezek árnyékában kifejlődő szerelem hosszas bontogatása. Ez utóbbival van a bajom: túlságosan impresszionista a kibontása és többször valószínűtlen magasságokba szárnyal, mondhatnám szenvelgős. Valahogy nekem már sok volt a leírása. Nem maga az érzelem, az nyilván az ilyen élethelyzetekben még a „normálisnál” is erősebb szerepet tölt be az emberben, hanem inkább a megélése. Talán a kevesebb több lett volna ezekben a részekben.

Amennyire tetszett az eleje, kb. annyira laposodott el számomra a közepe…. Baromi nyomasztó hangulata van, és a sok ismétlődő helyzet…. Amennyire szimpatikus volt Ravic az elején, kb. annyira vált unalmassá, nyápiccá, fatökűvé ő is a közepe felé… Mikor deportálták vártam, hogy lesznek izgi részek, hogy hogy keveredik vissza, erre átugorják… Joannak pedig már az első találkozás után 10 perccel lezavartam volna 1 stricimaflást, és nem lett volna annyira búvalb@szott…. Nem tetszett, csak a feléig.

Jól megírt regény, (persze nem mindegy kinek a fordításában, de a Szinnai Tivadar féle fordítás nem okozott magyartalansági problémákat :) ) szimpatikus főszereplővel, aki határozott, férfias, érző mégis közömbös.
A fülszövegben említett túlfűtött erotikával nem találkoztam, de egyáltalán nem bánom. :) A szerelmi történet számomra végig a háttérben húzódott meg, jobban érdekelt, mi lesz a főhős sorsa. Örülök, hogy olvastam. Egyszer tuti fogok emiatt a regény miatt egy calvadost inni. :)

Gyönyörű könyv, minden betűjét imádtam. Leírhatatlan az a ködös, misztikusan borús, füstös hangulat, amely az olvasóra telepszik, mint egy esős októberi nap. Mindig egy elfojtott, üresen kongó visszhang jut az eszembe róla…

Kiderült, hogy véletlenül épp egyszerre olvassuk barátnőmmel, és ennek örömére azonnal elmentünk calvadosozós estét tartani egy füstös, sötét kocsmába a könyv tiszteletére. :-) Megérdemelte. Akinek tetszett, annak A fekete obeliszket ajánlom még. Az nem ennyire befordító, viszont kiderül, hogy mennyi irónia van az íróban.

Megnéztem a filmet is Anthony Hopkins-szal. Adaptációkhoz csak nagyon óvatosan nyúlok, mert szinte mindig csalódás, és sajnos ez sem volt kimondottan kivétel, bár jó próbálkozás, és volt néhány jó pillanata.