Sötét ​Angyalok (Ammerúnia) 83% 18 csillagozás

A váratlanul beesett bukaresti utamra az épp olvasás alatt lévő Világépítők a mérete, se a komolyabb, drámaibb története miatt nem tűnt igazán utazás kompatibilisnek, így esett rövid gondolkodás után a választásom a Sötét Angyalokra. Kis méretével pont belefért a kabátom zsebébe, ráadásul klasszikus hangulatú fantasy, ideális egy unalmas repülőútra, plusz az író személye is jelentett egyfajta biztosítékot.
Az alaptörténet mondhatni klasszikus klisé: főhősünknek egy válogatott csapat élén el kell jutni a nagy hatalmú ereklyéhez. A nagy hatalmú ereklyét ezúttal a titokzatos Opálváros helyettesíti, a válogatott csapat pedig so-so válogatott, főszereplőnk Kullgan, a paplovag, és valószínűleg Aldyr, a sötételf varázsló is vagy ez, vagy a halál alapon csatlakoznak a küldetéshez. A társaság másik két tagja Ereni, a kardművész, a csapat egyetlen női tagja, ezáltal Kullgan érdeklődésének középpontja spoiler, ill. Zollfún, a lovag, aki a tipikus harcmániás tank szerepét tölti be.
A cselekmény viszonylag egyszerű, konstans tempóban csordogálva hőseink A-ból B-be haladnak, közben számtalan veszélyen át küzdik magukat. Lényegében egymást érik a kalandok, amiken átjutva csipet-csapat egyre jobban összeszokik.
Ha az emlékeim nem csalnak, ez volt az első Ammerúnia-olvasásom. A tényleges világról (országok, történelem) viszonylag keveset mutat be, de azért jó betekintő. A különböző varázslatok tetszettek, főleg a Kullgan által használt különböző árkánumok voltak jók. Nagyon ötletesnek találtam, hogy a Luútnak feláldozott lényeket meg lehet idézni a másik síkról – de csak azt, amit nem ő küldött oda. Azért ez csavar egyet az „elrakom ezt a démont későbbre, megidézem majd, amikor kell” megoldáson, hisz ki tudja, a többiek mit pakoltak oda. Kellemetlen lehet, ha a várt démonok helyett esetleg vérpatkányokkal kell beérni. :D (Ez nem konkrét, a regényből vett példa.)
Egy dolog bökte csupán a szemem, az a befejezés. Hát hogy lehet így befejezni a könyvet? Nem tudom, hogy volt-e tervben eredetileg folytatás, mert ez így nagyon aljas, pláne ha ez volt a tényleges befejezés. A későbbiek során persze elolvasom majd a „remakelt” változatot is – kíváncsi leszek az ottani változtatásokra és az új befejezésre.

Soha nem volt szerencsém élőben szerepjátékhoz, úgyhogy ilyen téren nincs viszonyítási alapom, de nem is állt szándékomban „szakértői véleményt” alkotni, egyszerű, mezei olvasóként ültem neki a könyvnek.
Eric Muldoom (Berke Szilárd) Ammerúniával egy igencsak összetett és sokszínű világot teremtett, melyben érdekesebbnél érdekesebb helyszíneket és furcsábbnál furcsább lényeket vonultat fel.

A történet nem bonyolult; Kullgan 'O' Branardot, a Lutarnita Egyház főpapját az Inkvizíció halálra ítéli, de mivel főpap, kap egy választási lehetőséget; vagy a halál, vagy pedig szépen elmegy és a tullúr sereget segítve, elfoglalja Opálvárost, ami a sötételf birodalom szívében található, az Istenek Temetőjeként emlegetik és valami miatt mindenkinek arra fáj a foga.
Természetesen ezt az opciót választja, de hogy ne egyedül vágjon neki az útnak, társakat is adnak mellé;
Ereni ri Medini, a női nemet képviselő, ember kardművész,
Aldyr non Ameth, a sötételf varázsló
és Holló Zollfún, a hodon (sziklaelf) lovag személyében.
A kötelező, nem túl hosszú bemutatkozó kört lefutva, a csapat egy kocsmában összeáll és megkezdődik a fél világon átívelő kaland és hentelés…

Ereni, a csapat vezetője, gyönyörű de titokzatos, szinte az egész történetben meglehetősen elutasítóan és távolságtartóan viselkedik a többiekkel szemben, ami a rejtegetnivalói mellett annak is köszönhető, hogy nem csak a vezetés a feladata, hanem az Inkvizíció megbízottjaként felügyelnie is kell arra, hogy a díszes társaság garantáltan az Opálvárosba menjen.

Kullgan, a főszereplő – és egyben a mesélő is, lévén az események az ő szemszögéből, E/1-ben vannak prezentálva –, nem kicsit öntelt, nagyképű, csak a saját érdekeit tartja szem előtt, ennek köszönhetően eleinte nem is szimpatikus figura, viszont kiváló harcos – harcos pap –, aki istennője támogatását is élvezi.

A sötételfekkel való kapcsolatom eddig kimerült Sötétpenge Malus történetében, amiből az jött le, hogy kegyetlenek, gőgösek, más fajokkal szemben abszolút ellenségesek – amolyan „aki nincs velünk, az vagy ellenünk van, vagy szolgál minket” mentalitással –, szóval kimondottan ellenszenves népség. Ezzel szemben Aldyr meglepetést okozott, mert amellet, hogy eleinte egy kicsit magának való, nem igazán érezhető, hogy bármi baja lenne a társaival, a végére pedig igazi csapatjátékossá válik.

Zollfún, azon felül, hogy Branagor lovagja, születése (faji hovatartozása) okán* is a bajtársiasság megtestesítője, egyébként egy drabális „állat”, akit a harc éltet és a tétlenséget nagyon nehezen viseli.

Engem teljesen magával ragadott a történet, beszippantott ez a világ. Külön örültem annak – ami nem mindenkinek nyerheti el a tetszését –, hogy egy teljesen lineáris, gondolkodást nem igénylő, pörgős, amolyan „megyek-ölök-megyek-ölök” stílusú cselekményt olvashattam, mert teljesen ki tudtam kapcsolni, viszont maximálisan lekötötte a figyelmemet.
A megfelelő mennyiségű, abszolút nem erőltetett humor pedig csak még dobott egy lapáttal a hangulatomra, úgyhogy a szövegbeli hibákon kívül egyáltalán nem tudok rosszat mondani a regényről.
spoiler
Számomra tökéletes!

* A hodonokról és egyéb érdekességekről bővebben itt: spoiler

A leírást tekinthetjük előszónak is, mert a könyv ott kezdődik, hogy a főpapunk (akiről először nem igazán lehet eldönteni, hogy jogosan vagy csak úgy meg van magával és a képességeivel elégedve) börtönben van, és ha élni akar, akkor annak komoly feltétele van.
Bekerül egy válogatott csapatba és útnak indul – egy nagyon véres, koszos küldetéssel a nyakában.
Az elején gyanúsan szemlélik egymást, de a közös szívás mindig összehozza az embereket, mint szokták mondani, abból pedig akad bőven. A szereplők jelleme, szembemegy a sztereotípiákkal. Könyvekből, filmekből számos tulajdonságot kapcsolunk az egyes fajokhoz, még akkor is, ha egy történet nem megy bele a részletekbe.
Itt viszont a csapattagok személyisége felülírja a várakozásokat. Jó értelemben emberiek, és emberségesek is egymással – természetesen, megy az adok-kapok, de ez először a kényszeredett bajtársiasságnak, később pedig már csak megszokásnak köszönhetjük.
Ezt már csak váltott szemszöggel lehetett volna fokozni. :D

Maga a történet nem bonyolult, és egyszerű megoldásokat alkalmaz, mindenkinek van legalább egy olyan – eltitkolt – képessége, amely mindenkit kiránt a bajból, csellel vagy épp anélkül.
Hatalmas nagy összeesküvések és titkok sincsenek – ami van, arról pedig még időben azért kapnak információt, így szépen kimarad, a háromszor megcsavart és nyakatekert filozofálgatás és nagy rádöbbenés, de itt nem is lenne helye.

Ó, na és a vége… hogyan lehetett ilyen véget írni (utolsó 2-3 oldal)? Mondjuk már gyanús lehetett volna, hogy Timártész, a tréfák és mulatságok istene fogadja hőseinket… A mitológiában is csak az ilyen istenek humorérzékét nem értékeli senki…

Ugyanakkor az is felmerült már a regény közepén, hogy van az, hogy egyébként egy ilyen kerek történet, ha napjainkban jelenne meg, szinte biztos lenne vagy 500 oldal, és a történethez összeségében nem tudna többet hozzátenni, a 90-es években kiadott könyvek viszont 300 oldalt táncolják körbe és mégsem hiányosak.

Újabb kedvencet avattam. Imádtam. Izgalmas és csihi-puhiban gazdag olvasmány egy csipet jófajta humorral fűszerezve. Rengeteg számomra újszerű lény teszi színesebbé a környezetet valamint a helyszínek sokfélesége tette letehetetlenné a könyvet. No meg persze az író stílusa és megfogalmazása. Néhány annyira megtetszett, hogy ki is idéztem őket. Nagyon élveztem az olvasását biztos vagyok benne, hogy be kell szereznem az író többi könyvét is. Pár ötletet le is nyúltam m.a.g.u.s. kaland készítéséhez.