Bíborgyöngyök III. – A számadás 78% 18 vélemény

Az első két kötethez viszonyítva valóban kicsit gyengébbre sikerült, és sok helyütt én is kapkodónak és összecsapottnak éreztem az egyes történetszálak lezárását. Plusz, néhány novella nagyon nem olvastatta magát, míg az első két könyvben ilyennel nem találkoztam. De összességében egy remek kis könyv lett ez is, és szerintem a befejezés sem méltatlan a trilógiához. A személyes kedvencem (Al Marem) becsempészése a történetbe pedig énnálam különdíjas húzás volt!
Amit viszont végképp nem értettem én sem, az a Kétség sem fér hozzá című írás helye a kötetben. Ez a novella egyértelműen a lezárása az egész történetnek, nyilvánvalóan a legvégére kívánkozna, ehelyett be van szúrva a tetőpont elé. Érthetetlen; a szerkesztő ezt vajon direkt csinálta, vagy csak a nyomtatás lett hibás…? Mindenesetre körülbelül olyan hatást kelt, mintha egy 200 oldalas detektívregény 120. oldalán leírná a szerző, hogy ki a tettes, majd a további 80 oldalon ugyanúgy folyna tovább a nyomozás…

Az első két kötet jobban tetszett, főleg 1-2 Heidel Dan novella volt számomra követhetetlen (pl. Boszorkánycsók, Hagyomány), bár az tény, hogy a többi írása jó lett. Keith Alanson és Norman Fellings párosa viszont határozottan jó, már a Vihar Ibara felett c. kötetben is meg tudtak lepni humorukkal. A történet vége érdekes, én másra számítottam. Mindenkinek ajánlom a könyvet, ha olvasta az első két részt. De azért kíváncsi lennék, Kornya Zsolt hogy fejezte volna be a történetet.

Ahogy az a csillagos értékelésemből is látszik, számomra hatalmas csalódás volt ez a könyv, több szempontból is. Elsősorban a több nagyon alacsony színvonalú írás bekerülése nem tetszett, de az egész történetvonal, a szerkesztés, illetve a számos korábbi szál elvarrása sem sikerült jól. Utóbbiak nekem inkább tűntek problémalesöprésnek, mint valódi, frappáns lezárásnak. De nézzük az egyes novellákat.

Heidel Dan: Tharr szeret – Elvileg ez egy prológus lenne, de valójában csak egy szimpla novella. Ez később is jellemző a kötetre, az átkötések egyáltalán nem azok, így a történeteknek keretet semmi nem ad, csak az Alanson-Fellings-féle két novella. Maga a Tharr szeret korrekt iparosmunka, de nem több: egy durva összecsapás egy fogadóban, komolyabb történetszálak nélkül. 3/5

Keith Alanson & Norman Fellings: Az osztó nem játszik – A Vihar Ibara felett kötetben közönségsikert aratott írópáros novellája felvázolja az egész bíborgyöngyös sztorit, más funkciója nem nagyon van. Így feleslegesen hosszú, és nem segít rajta az erőltetett humorkodás sem (ugyanezért nekem már az ibarás novellájuk sem annyira tetszett). Az első írás a kötet szerkesztőjéé, ez a második pedig az irodalmi szerkesztőjéé, és egyik sem sikerült túl jól… nem túl jó előjelek. Ha nem novelláskötet lenne, itt már kifordult volna a kezemből a könyv, de így azért maradt a remény, hogy a következő novellák majd jobbak lesznek. 2/5

Mira Sandoval: Ha nő a tét – Ez már egy korrektebb novella a fentieknél, és köze is van a történetnek egy fontosabb bíborgyöngyös szálhoz. Egy kicsit más képet kapunk az eldvordi Arel-árvákról, vagy legalábbis mélyebbet, mint a korábbi kötetekben, de jól megoldotta ezt az írónő. 4/5

Zelei Gábor: Préda – Az egyik legígéretesebb „új” író Zelei, és ennek megfelelően a novellája is jól sikerült. Bár az alapkoncepcióval, miszerint Iglatot ennyire megviselné az igazság, nem feltétlenül értek egyet, de a megvalósításra nem lehet panasz. 4/5

Heidel Dan: Határon innen, határon túl – Az előző novella fényében különösen fájt ez az írás, ami az Arel-árvák és az elfek vonalát zárja le. Egyrészt itt éreztem azt, hogy ezt a szálat nem lehetőségként, hanem problémaként kezelték a szerkesztők, és a lezárás helyett inkább félresöpörték. Sajnos több más szálra is jellemző ez a kötetben. Ami még jobban zavart viszont, az az elfek megjelenése; itt minden szempontból emberi módon viselkednek, a más könyvekből ismert igazi elfes vonások egyáltalán nem jelennek meg. A mélypont a háttérben zajló procedúra, a teljesen hiteltelen elf bürökrácia: szinte már hiányoltam, hogy a sereneya-bizottsághoz benyújtott kérelemre miért nem kértek illetékbélyeget. Ezt a novellát másnak kellett volna megírnia. 2/5

Harold Barouche: Zenél a szél – Barouche hozza a formáját, egyéni hangvételű, nagyon hangulatos írást prezentál, és még a humor is a helyén van mindenhol. Egyedüli hibaként talán azt lehetne felróni a novellának, hogy csak egy újabb gyöngymegszerzős sztori, a végkifejlethez nem tesz hozzá sokat, így a sorozat első vagy második kötetében jobb helyen lett volna. 5/5

Indira Myles: Áldozatok – Az írónőre jellemző „szegény kislány” nézőpontból folydogáló történet egyszercsak brutális összecsapásba torkollik. Ez az összecsapás az, ami megöli az egész írást, gyenge fordulatok váltják egymást, bénábbnál bénább szereplőkkel. Mintha a többi gyenge íráshoz kellett volna alkalmazkodni, mert egyébként Myles egyáltalán nem szokott rosszul írni. 2/5

Heidel Dan: Boszorkánycsók – Az író itt majdnem javít a korábbi írásai által bennem kialakult rossz megítélésén. Egy önmagában élvezhető, korrekt írás lett, amelynek persze megvannak a hibái. Először is túl hosszú, ez a sztori egyszerűen nem érdemelt ennyit. Ez már csak azért is hátrány, mert az itt építgetett főgonosz egy későbbi novellában szinte azonnal elbukik, így maga az építgetés sem indokolt. Probléma a hossz azért is, mert más, értelmesebb történetvonalakkal is ki lehetett volna tölteni az egyébként elég nagy terjedelmet. 3/5

Boruzs Gergely Gábor: Hínár és gyöngy – Szokásos Boruzs-stílusú írást kapunk, biztos kézzel megírt, akciódús történetet, amit ezúttal nem ront el semmi. Hibája (vagy inkább a szerkesztőké), hogy a fő történetszál szempontjából megintcsak időhúzás. 4/5

Heidel Dan: Hagyomány – Két szálon futó történet, amelyeknek szinte semmi köze egymáshoz, simán lehetett volna két kisebb novellaként prezentálni (ha már az átkötés szónak nincs értelme ebben a kötetben). Az egyikben egy toroni nemes készíti elő a terepet a következő novellához, míg a másikban a Boszorkánycsókban megismert boszorkánnyal bánnak el különösebb cécó nélkül. 3/5

Heidel Dan: Titkos találkozó – Dan kicsit összekapta magát, így egy egész hangulatos novellát olvashatunk az Északi Szövetség mozgásba lendüléséről, illusztris szereplőkkel. Mellesleg előkészíti a terepet a kötet egyetlen komolyan vehető (Eligoros) szálának is. 4/5

Eric van Dien: Vad és vadász – Nagyon lazán kötődik az előző íráshoz, érdekes karakterekkel és sztorival, korrekt csattanóval. Van Dien tehetséges novellaíró, kár, hogy a regényeiben ezen nem tud túllépni. 4/5

Heidel Dan: Álomúrnő – Újabb erős novella a szerzőtől, egy epikus (bár a fogadás szempontjából csak mellék-) szál lezárása. Tetszett, csak sajnos a kötet folytatódik. 4/5

Heidel Dan: Kétség sem fér hozzá – Egy egyértelműen rossz helyre került hangulatkép, egy lehetséges lezárása a teljes történetnek. Ha valaki előbb olvassa ezt a kritikát, mint a könyvet, akkor annak javaslom, hogy lapozza át ezt a részt, és az utolsó novella elolvasása után olvassa el ezt az írást. 3/5

Keith Alanson & Norman Fellings & Heidel Dan: Az osztó mégis játszik – Bár nem volt könnyű dolga, de ez a novella szerezte meg végül a kötet abszolút mélypontjának járó kitüntetést. Az eddigi főszereplők komplett idótaként járatják le magukat, miközben az eseményeknek sincsen túl sok értelmük. Rettenet, és ráadásul ez tulajdonképpen a lezárás (igazából persze nem az, de akkor is). 1/5

Keith Alanson: Profit – Az előző írás továbbhúzása, amelyben felvázolnak néhány lezárási lehetőséget, anélkül, hogy bármelyik mellett egyértelműen állást foglalna. Mondhatni, töketlen megoldás, gyenge megvalósítással párosítva. 1/5

Értelemszerűen aki olvasta az első két kötetet, mindenképpen olvassa el ezt is – netes körökben, ha nem is kirobbanó siker, de a legtöbben megfelelő lezárásnak tartják a trilógiához.