Tizenegyes ​állomás 301 csillagozás

Emily St. John Mandel: Tizenegyes állomás Emily St. John Mandel: Tizenegyes állomás

A ​Lear király bemutatóján a címszereplőt játszó színész, Arthur Leander szívinfarktust kap, de halála szinte senkinek sem tűnik fel: ez az éjszaka ugyanis arról lesz híres, hogy ekkor szabadult el a világ legpusztítóbb járványa. Élete és elmúlása azonban láthatatlan szálakkal köti össze képregényrajzoló exfeleségét, Mirandát, a mentősnek tanuló Jeevant és a halálát végignéző gyerekszínész Kirstent, aki húsz évvel később az Utazó Szimfónia nevű vándortársulattal együtt próbál fényt vinni az egymástól elvágott, túlélésért küzdő közösségek életébe.
„Mert életben maradni nem elég.”
Ez a társulat, és egyben a könyv mottója is. A halott színészhez kötődő alakok egymásba szövődő múltján és jelenén keresztül látjuk a végzetes éjszakát, a civilizáció törékeny szépségét, és az új világot, ahol mindig van, aki tovább vigye a fáklyát.
A Tizenegyes állomás Arthur C. Clarke-díjat és Toronto Book Awardot nyert regényét számos nyelvre lefordították. Gyönyörű, lírai könyv a… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2014

>!
GABO, Budapest, 2022
368 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789635662562 · Fordította: Körmendi Ágnes
>!
GABO, Budapest, 2016
360 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634062240 · Fordította: Körmendi Ágnes
>!
GABO, Budapest, 2016
364 oldal · ISBN: 9789634062592 · Fordította: Körmendi Ágnes

1 további kiadás


Enciklopédia 12

Szereplők népszerűség szerint

Jean-Paul Sartre


Kedvencelte 29

Most olvassa 4

Várólistára tette 241

Kívánságlistára tette 182

Kölcsönkérné 4


Kiemelt értékelések

phetei>!
Emily St. John Mandel: Tizenegyes állomás

Elképesztő hype alakult ki a Tizenegyes állomás körül mind itthon, mind külföldön. Az értékelések visszatérő eleme, hogy mennyire érzelmmel teli és nagyon nehéz objektíven megítélni a könyvet a szubjektív emóciók függönyén keresztül. Erre teszek most mégis kísérletet, előre is elnézést. :)

Azt hiszem leszögezhetjük, hogy a posztapokaliptikus zsáner az elmúlt években nagyot ment a popkulturában. Kipusztítottak minket már a zombik, vírusok, gombák, baktériumok, vámpírok, idegenek, klímaváltozás, mesterséges intelligenciák, atomháború, aszteroidák, ezek tetszőleges kombinációja meg minden ami szem-szájnak ingere. Fontos motívum volt, hogy a nagy globális szintről és a tömegmészárlás jellegű konfliktusokról az események fókusza egyre szűkült, egészen az egyén szintjéig, ami átélhetőbbé tette a történeteket. Talán nem nagy hiba kijelenteni, hogy ebben az úttörő a Walking Dead (a képregény) volt, ami a karaktereket és az ő egymáshoz való viszonyukat helyezte a dráma középpontjába, amihez a posztapok zombi környezet tulajdonképpen csak keretként, sorvezetőként szolgált.

A hátteret és az dramaturgiát tekintve tehát nagyon nehéz valami gyökeresen újjal előállni. Ez nem is jellemzi a 11-est: az emberiséget kipusztítja a vírus, a dráma pedig az egyének szintjén zajlik. A nagy átlaghoz képest annyi az innováció, hogy az erőszakos cselekmények súlya elenyésző, a karakterek bemutatására nagy terjedelmet szán az író, emiatt pedig a könyv közepére érve az ingerküszöbünk rendkívül alacsonyra süllyed. Ebben az a trükk, hogy így a korábbi ilyen jellegű termékekkel ellentétben olyan motívumoknak is nagyobb hatása van spoiler, melyek felett egyébként már gond nélkül átsiklanánk. A gond az, hogy ez csak az első néhány ilyen elemnél működik, utána már itt is banálissá válnak.

Ezen írói eszköz legnagyobb problémája mégis az, hogy éppen a lényeg miatt nem működik, ezek pedig a karakterek. A szereplők ugyanis teljességgel érdektelenek és sablonosak. Kirstenről így egy hét után nagyjából annyi maradt meg, hogy jól bánt az íjjal késsel, Arthur egy 1/1-es lecsúszott színész aki sűrűn váltogatja a feleségeit, Jeevan pedig paparazzo volt, de aztán valamiért mentős akart lenni. Nagyjából a könyv első harmada elmegy azzal, hogy megismerjük ezeknek a szereplőknek a szintén teljesen érdektelen előéletét. Ezzel viszont a baj, hogy igen nehéz átélni egy drámát, ha nincs kiért izgulni. Még nagyobb a gond a mellékszereplők terén. Például a regény végére sem sikerült rájönnöm, hogy mi a különbség August, Dieter és Sayid között. Az Utazó Szimfónia egyéb tagjai pedig csak úgy vannak megnevezve, mint az első gitáros, a hetedik furulyás és így tovább. Maga az író jelzi ezzel, hogy itt jellegtelen szereplők, ugyanilyen konfliktusairól van szó; súlyosabb viszont, hogy ez nem csak a mellék, hanem a főszereplők szintjét is jól leírja.

Visszatérő elem az értékelésekben, hogy a könyv kiemeli a művészet fontosságát, ezt szintén nem éreztem átütőnek. Valóban, egy utazó színtársulatról van szó, de az ő szerepük a civilizáció morális fennmaradásában nagyjából kimerül két-három előadás pár soros leírásában és a Star Trekből átemelt „Mert életben maradni nem elég” idézet gyakori felemlegetésében. Egyáltalán nem annyira fajsúlyos ez az elem, mint azt akár csak a fülszöveg is sejteti, a társulat bármilyen egyéb csoportosulással csereszabatos lenne. Maximum nem a negyedik bőgősnek, hanem a harmadik betonkeverősnek neveznénk a random karaktereket.

Nagyon zavaró volt az is számomra, hogy a könyv egész egyszerűen ostobának nézi az emberiséget és nem veszi figyelembe az alapvető dinamikát a társadalomszervezésben és a fejlődésre való törekvésben. Lényegében arról van szó, hogy 20 (azaz húsz) éven át az egyes elszigetelt csoportok csak elhanyagolható kapcsolatokat alakítanak ki egymással, minden ilyen kis bokor csak ül egy helyben és a múltján busong, miközben azon a szinten vegetálnak ami az emberiség nagy részét kiirtó járvány után beállt. Ezt még talán hitelesnek hat egy-két évig, na de húszig?

Ezek miatt sem értem azt az érvelést, melyek szerint a „tizenegyes állomás hisz az emberiségben”. Szerintem ennek éppen az ellenkezője igaz, mind az egyén, mind a civilizáció szintjén. spoiler

Vártam, hogy a kötet végére a három főszereplő sorsa valami mindent elsöprő és katartikus végkifejletben egyesüljön, de igazából semmi olyan nem történik, mit ne sejthetnénk előre. Jeevan szála ráadásul ki is lóg az egészből, akár ki is hagyhattuk volna. Igazából nekem végig az volt az érzésem, hogy az írónő írt egy nem túl erős családi drámát, majd érezvén, hogy ez kevés lesz, manírként ráhúzta a – nem túl ügyesen kidolgozott – posztapokaliptikus hátteret; ez pedig sajnos megmagyarázná a fentebb említett logikátlanságokat is.

A könyv egyébként olvasmányos, az alacsony szintre beállított érzelemküszöb miatt helyenként hatásos leírásokkal dolgozik. Ha hagyjuk magunkat elvezetni akkor még élvezetes is, viszont ha csak kicsit is megkapargatjuk a felszínt akkor szétesik az egész. Egyébként kár érte, mert ebben több volt az azért biztos.

5 hozzászólás
csartak P>!
Emily St. John Mandel: Tizenegyes állomás

Nem tudsz róla mikor következik be. De ha belegondolunk.. Ma van hátralevő életed utolsó napja. Ma van hátralevő életed utolsó normális napja. Mert minden megváltozik. Nagyon sokan meghalnak. Mondjuk az emberiség 98%-a. Mi történik veled ezen az utolsó normális napon? És mi lesz utána? Lesz színház, lesz művészet?
A túlélők számára természetesen az élet megy tovább, de a jól ismert, kényelmes, kiszolgáló világ lassan darabokra hullik. Ilyenkor gondol bele az ember, hogy mennyi munka van mögötte, hogy egy komfortos szobában, számára értékes tárgyakkal körülvéve, melegben, tisztán, egy kényelmes széken ülhet, és megoszthatja gondolatait egy nagyszerű könyvvel kapcsolatban.
Olyan ez, mint egy újraindítás – először kapaszkodnak a gondolatba, hogy lesz segítség, aztán lassan tudomásul veszik a visszafordíthatatlant. Hosszú évek telnek el, és lesz olyan generáció, akiknek pont a mai világ lesz az idegen.
Annyi ilyen, ehhez hasonló témájú történetet olvastam már. Ahol nincs remény, ahol csak kegyetlenség van. Ahol kifordul a világ magából, a sötétség lesz a fény. Ahol porig ég, és szürke lesz minden. Viszont Emily St. John Mandel finom tollú író, szeretem a sorait. Hisz az emberiségben. Tud olyan atmoszférát teremteni, hogy akkor is van remény, ha darabokra hullik körülötted a világ.
És igen, ott az az utolsó nap, és az azt megelőző események. Emberi sorsok fonódnak láthatatlanul össze, mondjuk például egy tárgyban, ami valaki számára nem fontos, de valakinek csodás kapaszkodó egy másik világba. Van akinek meg a saját elvágyódása testesül meg meg benne.
Erről is szól a könyv, a kapcsolatokról, az emberi kapcsolatokról, és múlt és jövő kapcsolatáról. Arról, hogy tovább kell vinni az életet.

gesztenye63>!
Emily St. John Mandel: Tizenegyes állomás

Lássuk csak: mit nem kaptam ettől a regénytől?!

Nem kaptam pandémiás káoszban össze-vissza futkorászó, biohazard szkafanderbe bújtatott orvosi különítményeket. Nem kaptam az amerikai Közép-Nyugat egy eldugott kisvárosából váratlanul „öntudatra ébredő” ifjú, világmegmentő virológus zsenit. Ráadásul nem szakadt rám a szokásos vérben-bélben tobzódó, kannibalizmusba forduló, „balta a fejbe” epizódoktól nyüzsgő, túlélő küzdelem sem. És én boldogan engedtem el ezeket a szokásos disztópikus kellékeket. Ebben a regényben nem volt rájuk szükség!
Kaptam helyettük egy rendkívül elegánsan megírt (és egy kicsit sem túlírt!), édesbús hangulatú apokalipszis történetet. A Tizenegyes állomás a maga zseniális egyszerűségében megindító, kesernyés hangulatával megkapó elbeszélés, amely nélkülöz minden túlcsorduló, fölösleges szentimentalizmust, hatásvadász manírt.
Habár az írónő a regény díszletéül egy – az emberiséget majdnem teljes egészében kipusztító – világjárvány utáni Földet választott, számomra sokkal inkább az emberről, mint individuumról, mint a saját kis mikroklímájának meghatározó eleméről és egyben a nagybetűs Társadalom porszemnyi alkotóeleméről szólt. Egy idő után teljesen el tudtam vonatkoztatni a könyv alapötletétől és csak az maradt fontos, hogy a történet hősei a drámaian megváltozott körülmények között mennyiben tudják megtartani, újjáépíteni, vagy egyáltalán megérezni, kifejleszteni a humanizmust magukban, megfelelni az emberi együttélés alapvető követelményeinek. El tudják-e hinni és fogadni azt, hogy egy közösség számára mindig csak az együttműködésben, a kooperációban van a túlélés és még inkább a fejlődés, a továbblépés kulcsa? Ha egyszer lelöktek az Empire State Building csúcsáról és karcolás nélkül megúsztam az esést, van-e annyi erő a lelkemben, hogy újra nekivágjak az emeleteknek – de már csak gyalog, hiszen a liftek többé nem járnak?!
Ez a regény a gyarló, mindig hibázó, folyton új utat kereső – és kiutat csak ritkán találó – emberről filozofál, aki az űrkorszak túlfejlett technológiájának civilizációs rabságában szenved. Apokaliptikus katasztrófának kell ahhoz bekövetkeznie, hogy tudatosuljon benne a mindennapi veszteségek egyszerű, nyers élménye, hogy rácsodálkozzon az élet és az őt körülvevő világ apró csodáira, a család, a barátok valódi fontosságára, de a féltés, a félelem érzésének szükségességére is. Mert amink ma van (a szeretet, az összetartozás, a gondoskodás, a felelősségvállalás valakiért, vagy valamiért!), azt csak a megélt percek pillanataiban van esélyünk megbecsülni, mert egyszer csak, huss…! Minden véget érhet, mindent elveszíthetünk és bármily kínzó is legyen a hiány érzete, senki és semmi nem garantálja az újrakezdés esélyét. Tudat alatt is meglegyintenek Déry Tibor sorai a félbemaradt ábrándokról és a teljesületlen remények tátongásáról, amikor is mulasztásaink összességéből szörnyeteggé válunk.

Ha tréfára akarnám venni a dolgot, csak a Jégkorszakból idéznék: „Készülj a kihalásra!”

13 hozzászólás
pat P>!
Emily St. John Mandel: Tizenegyes állomás

Mert a civilizáció igenis csodálatos!

Jó, tudtam én ezt eddig is, de mégis. Mégis más így végiggondolni, mi is az a rengeteg minden, amit elveszítenénk, ha összedőlne ez a hihetetlenül precíz és bonyolult gépezet, amiben élünk, és aminek szorgos kis hangyákként forgatjuk a fogaskerekeit minden nap. Egyszerűen döbbenetes, miket hoztunk össze mi, emberek. Internet. Egész bolygót behálózó közlekedés. Kereskedelem. Az a rengeteg ember, és az a rengeteg apróbb-nagyobb tevékenység, aminek összehangolt rendje megalkotja a civilizáció szimfóniáját. Gondoljatok csak bele, egyszerűen döbbenetes, de tényleg.
És akkor még nem beszéltünk a művészetekről, az anyagi világon túlmutató szellem és törekvés gyümölcseiről.
És persze mindenek előtt az emberről, egyénekről és társadalomról. Az emberi kapcsolatokról, az érzelmekről, amik nem valamiféle bónuszt jelentenek nekünk, hanem az alapját és gyökerét mindannak, amik vagyunk, amik lehetünk. Ami életben tart, és amiért érdemes életben maradnunk.
Vigyázzunk. Mindenre és mindenkire, ami és aki körülvesz bennünket.

Emily St. John Mandel egyébként remekül ír, finoman, igényesen, gördülékenyen, egyszerre érző gyengédséggel és sebészi precizitással, szinte tökéletes arányérzékkel. Eléggé biztos vagyok benne, hogy Margaret Atwood a példaképe.

7 hozzászólás
Bíró_Júlia>!
Emily St. John Mandel: Tizenegyes állomás

Pedig jó darabig nem hittem, hogy úgy igazán tetszeni fog. Értitek, az elején simán megettem, hogy a Végítélet felstilizált, akvarellpöttyözött, képregényrajzolt unokatesóját olvasom, spoiler holott tulajdonképpen egész másban rokonok egymással. Egen, egen, a végtelen és amúgy cseppet sem kritikátlan emberszeretetre gondolok, amivel mindkettő túlfolyásig van töltve. És milyen szép is ettől.
Meg mitől még? A leheletfinom szálaktól, amik az embert másik emberhez, helyhez, szokásokhoz meg rigolyákhoz kötik. Azoktól a szeletkéktől, amiket ki-ki megment a civilizációból – meg a szépségesből, az otthonosból, a sajátból vagy valaki máséból, ami nélkül a világ nekikezdene – Viannal szólva – fabatkát sem érni. Elementáris igény a szépségre, az értelmes-értékes életre, az alkotásra, közönséggel vagy anélkül, civilizációval vagy anélkül… ez azért már valamirevaló gondolat, nem? …Kh-hm, nekem mindenesetre nagyon tetszett. spoiler
És az epizódok, a karakterek, ahogy szimpátiától függetlenül vagy szembesülnek a maguk archaikus Apolló-torzójával, vagy nem, vagy engedik, hogy hasson rájuk, vagy nem, vagy menthetetlenül elcseszik a dolgaikat, vagy nem, ez megint csak olyan izé. Szomorú meg szívmelengető, meg ilyen mindenféle szelíd érzelemből kötött gyapjúkardigán az egész. És akkor mindegy is, hogy amúgy mit szoktam várni egy akármilyen sci-fitől meg kamaradrámától meg egyébként is, dorombdoromb.
Tudjátok mit, mégsem cserélem el.

1 hozzászólás
Spaceman_Spiff IP>!
Emily St. John Mandel: Tizenegyes állomás

Furcsa, mert bármennyire is szomorkás a könyv, mégis boldog vagyok, hogy elolvastam. Boldog, mert segített megértenem, mit is mozgatott meg bennem.
Ez a könyv számomra arról szól, hogy mi az, amit igazán elveszítünk, hogyan ismerjük fel, mi az, ami igazán fontos. És hogy a veszteség után hogyan kell továbbmenni. Csodálatos könyv ez, ami gyönyörűen rajzolja fel évtizedeken és sorsokon át az embereket összekötő hálót, azt, ahogyan élnek, alakítják egymást, hogy mennyire fontosak is valójában egymásnak – és hogy mindeközben ezt mennyire nem veszik észre. Mennyire könnyen szalajtanak el lehetőségeket, kergetnek hamis álmokat, adják fel magukat vagy éppen sebeznek meg másokat. A civlilizáció pusztulása segít abban, hogy megértsék a szereplők, mi az, ami valóban lényeges az életben, és hogy hogyan viseljék el annak elvesztését. Arthur Leander halála és élete így lesz kulcsmomentum, ahogyan a valódi Tizenegyes állomás is egy gyűjtőpontja mindannak, amiről a könyv szól.
Nem tudok erről objektíven írni, mert ez most mélyen hozzám szólt. Nagyon megszerettem ezt a könyvet, és örülök, hogy elgondolkodtatott az életen és azon, én hogyan élek. Mert önmagában (túl)élni nem elég.
http://acelpatkany.blogspot.hu/2016/03/tizenegyes-allomas.html

3 hozzászólás
moskatanita IP>!
Emily St. John Mandel: Tizenegyes állomás

„A kemény körülmények és végig rendkívül erős veszteségélmény ellenére sem olvastam még ilyen szép és szelíd világvégét. Az egészet körüllengi valami érzékenység, a szó legfinomabb értelmében: empátia, emberség, a pillanat megélésének szépsége, értékteremtés egy kíméletlen világban.

A Tizenegyes állomás hisz az emberekben. A cinikus énem ezen eleinte nevetett: ha a civilizációban nem tudunk tisztességesen együtt élni, miért sikerülne akkor, ha nap mint nap közvetlen életveszélyben vagyunk, és a létszükségletért küzdünk? McCarthy Az útja ebből a szempontból közelebb állt hozzám. És lehet, hogy első pillantásra luxusnak tűnik színésznek állni, meg lehetne őket vádolni azzal, hogy mégis mi szükség erre. Orvosok, mérnökök, gazdálkodók kellenek, a legfontosabb az alapvető szükségletek biztosítása: legyen mit enni, inni, legyen hol aludni, meglegyen a biztonság. Erre Shakespeare? De bárki, akit lendített már túl egy nehéz pillanaton egy jó könyv, aki hatódott már meg egy zenemű szépségétől, aki hisz abban, hogy a hétköznapokba kell valami több, legyen az a művészet vagy bármi plusz, amitől többek leszünk életben tartott húsnál, az érteni fogja ezt a regényt. A szépség nem luxuscikk: elemi igény a civilizációban és utána is.”

Bővebben az SFmagon:
http://sfmag.hu/2016/04/18/emily-st-john-mandel-tizeneg…

n P>!
Emily St. John Mandel: Tizenegyes állomás

Olvasom a könyvről, hogy ez egy jó hangulatú apokalipszis és tényleg. Nem vagyok jártas a sci-fi regényekben, talán egy kezem elég lenne, hogy mennyit olvastam eddig. Valahogy mindig attól tartok, hogy meghaladja a képességeimet, nem fogom érteni hol, mikor, merre vagyunk és minek. Itt most nem volt ilyen gondom. Ugráltunk az időben, meg figyelni kellett hogy kivel mi történik, de nem volt hatásvadász és nem volt pánikhangulatom, hogy mikor jő el a világvége. Kering egy mondat ebben az emberiség és emberség folyamban: Mert életben maradni nem elég. Nem elég. Sem (majd) akkor, ha lesz ilyen, sem most. Jó volt.

pepege>!
Emily St. John Mandel: Tizenegyes állomás

Amikor elhatároztam, hogy kilépek a komfortzónámból (vagy fogalmazhatnék úgy is, hogy visszakanyarodok a régibe), és a szokásos szépirodalmi olvasások mellé társul fogadok egy-két, vagy akárhány sci-fit is, még nem sejtettem, hogy ez ennyire kellemes és maradandó élmény lesz számomra. Kezdtem néhány hete a Sevenevessel, ami ugye hard-sci-fi, tehát egyértelmű volt, hogy szeretni fogom. A Tizenegyes állomás szintén kiváló választás volt, szerencsére nagyon ritkán nyúlok mellé egy-egy könnyvel, többnyire mindig ráérzek, mi az, ami nekem való. :)
A Tizenegyes állomás igazából nem is sci-fi, inkább posztapokaliptikus elemekkel tarkított, gazdagított szépirodalom. Azon túl, hogy a történet mélyen elgondolkodtat minden érző emberi lényt (legalábbis én ezt feltételezem), a regény szerkezete is említésre méltó. Mindig is szerettem az efféle mozaikszerű, időben ide-odacikázós megoldásokat, mint amilyeneket Mandel alkalmazott. Ugyan lelövi már az elején a „poént” (már ha lehet annak nevezni a civiliizáció teljes pusztulását! aligha.), de mindvégig tudatosan rakja össze a mozaikokat, mindig tudja, mikor, melyik darab szükséges ahhoz, hogy az olvasónak leessen az álla.

Még napokkal a befejezése után is bele-belekúszik a gondolataimba…

2 hozzászólás
Nita_Könyvgalaxis>!
Emily St. John Mandel: Tizenegyes állomás

Én csak utazom keresztül át a szavakon.

Emily St. John Mandel egy olyan világba kalauzol el minket, ahol szinte már semmi sem olyan, mint régen. Ahol az elektromosság már csak emlék, és a régi világ szép lassan elenyészik. Az írónő nagyon jól mutatja be ezt az átmenetet, hogy hogyan változik meg minden, és hogy hogy érzik magukat azok, akik még emlékeznek az azelőttre.

Nem is hangulata, hanem egyesen zamata van ennek a regénynek. Mint a egy édes-savanyú szósz, amiből hol az egyik, hol a másik ízt érzed ki jobban. Bele sem gondolunk, mennyi mindennel vagyunk körülvéve, ami könnyebbé teszi az életünket, és hogy ezek végtelenül törékeny dolgok.

Az Utazó Szimfónia ötlete nekem nagyon tetszik, így velük, rajtuk keresztül ismerhetjük meg ezt az új világot, és közben a régibe is beleláthatunk, hogy hogyan is jutnak el emberek odáig, ahova a szereplőink kerülnek. Velük utazunk térben és időben is, és hol elfacsarodik a szívünk, hol pedig meglepett sóhajt hallatunk.

Az év egyik legkedvesebb olvasmánya volt számomra eddig.


Népszerű idézetek

Nita_Könyvgalaxis>!

A pokol azok hiánya, akik után vágysz.

155. oldal

Kapcsolódó szócikkek: pokol
phetei>!

A Szimfónia idősebb tagjai közül senki sem értett túlzottan a természettudományokhoz, ami őszintén szólva őrjítő volt, figyelembe véve, hogy a világvége előtt mennyi idejük lett volna utánanézni ennek-annak az interneten.

216. oldal

Spaceman_Spiff IP>!

– Imádtam a Kázmér és Hubát! A legjobb barátomnak egész kupac könyve volt kölyökkorunkban!
– A barátod is szigeti srác volt? Talán én is ismerem.
– Lány. Victoria. Tizenöt évvel ezelőtt összepakolt, és elköltözött Tofinóba. De épp a Kázmér és Hubáról meséltél.
– Igen, tényleg. Emlékszel Spiff kapitányra?
Azokat a képsorokat szerette a legjobban. Spiff idegen égboltokat szel át repülő csészealjában, az üvegkupola alatt látszik a védőszemüveges, aprócska űrhajós. Többnyire vicces volt, de szép is. Miranda elmeséli, hogy amikor a képzőművészeti első évében hazament karácsonyra a Delano-szigetre, az azt megelőző félév a fényképészettel vívott nyomasztó kudarcok sora volt. Odahaza elkezdte átlapozgatni a régi Kázmér és Hubákat, és arra gondolt, ez az. Ez a vörös, sivatagos táj, ez a két holddal bevilágított ég. Elkezdett a formában rejlő lehetőségeken gondolkozni, űrhajókon merengett, idegen bolygókon, de évekbe tellett még, mire kitalálta a Tizenegyes állomás csodaszép roncsát. Arthur csak nézi az asztal túloldaláról. Nagyon elhúzódik a vacsora.

97. oldal, 3. Koronával jobban tetszel

Kapcsolódó szócikkek: Kázmér és Huba
Chöpp>!

[…] szeretett reggelizés közben regényt olvasni. Ez volt a legcivilizáltabb szokás, amit Clark életében látott.

259. oldal

Kapcsolódó szócikkek: olvasás
Dominik_Blasir>!

Először csak annyit akarunk, hogy meglássanak minket, de ha már megláttak, onnantól kezdve nem érjük be ennyivel. Onnantól azt akarjuk, hogy emlékezzenek is ránk.

202. oldal, 34. fejezet (5. Toronto)

Dominik_Blasir>!

Álltam, és néztem lerombolt otthonom, és próbáltam elfelejteni a földi lét édességét.

51. oldal, 8. fejezet (2. Szentivánéji álom)

NewL P>!

Úgy bírjuk, hogy fiatalabbak voltunk, amikor minden véget ért, gondolta Kirsten, de ahhoz nem elég fiatalok, hogy ne emlékezzünk semmire. Azért bírjuk, mert nincs már sok idő hátra, lassan minden tető beszakad, és nemsokára már egy épületbe sem lesz biztonságos bemenni. Azért bírjuk, mert mindig a régi világot keressük, mielőtt a régi világ utolsó nyoma is elveszne. De ez az egész túl soknak tűnt ahhoz, hogy elmagyarázza, így válasz helyett csak megvonta a vállát.

>!

Emlékszik a hűtőszekrényekre?
DIALLO: Természetesen. De jó ideje nem láttam már, hogy ne csak polcnak használták volna.
RAYMONDE: És volt bennük fény is, nem csak hideg, ugye? Ugye, nem csupán képzelődöm?
DIALLO: Volt bennük fény.

212. oldal

Leliana>!

Arthurnak rá kellett jönnie, hogy ő bizony olyasvalaki, aki szinte mindent bán, a megbánt dolgok úgy gyűltek köré, mint bogarak a fényre. Tulajdonképp ez a legnagyobb különbség a huszonegy és az ötvenegy között, döntötte el, a megbánás puszta mérete. Jó pár dolgot tett, amire nem volt büszke.

352. oldal, 53. fejezet

Kapcsolódó szócikkek: megbánás

Említett könyvek


Hasonló könyvek címkék alapján

Joe Hill: Spóra
Stephen King: A búra alatt
Nick Cutter: A falka
William R. Forstchen: Az utolsó nap
K. A. Tucker: The Simple Wild – Az egyszerű Vadon
James Patterson – J.D. Barker: A zaj
Taylor Jenkins Reid: Evelyn Hugo hét férje
Taylor Jenkins Reid: Evelyn hét férje
Irvin D. Yalom: A Schopenhauer-terápia
Gillian Flynn: Éles tárgyak