Üvöltő szelek 83% 1170 csillagozás

Istant szerelem volt ez köztem és a könyv között. Valamiért csöpögős történetnek képzeltem, mert annyiszor olvastam már ezt róla, hogy mennyire „csudi szép” romantika. Ha nem is csöpögős és boldog könyv, de a kedvenc romantikusaim közé lépett be. Nemcsak a szerelmet ábrázolja szépen (aminek elég pusztító szerepe van), hanem az emberi természetes is. Mindenki lehet jó és rossz, csak a környezet és a saját döntéseink játszanak közre. Még most sem tudtam eldönteni, hogy vajon kinek a hibája volt az egész történet végkifejlete, hogy mi lett volna a helyes megoldás. Imádom, hogy olvasás közben állandóan a fejemben motoszkáltak a karakterek.

Tényleg augusztus óta olvasom ezt a könyvet? Nekem sokkal régebbről rémlik. Még áprilisból. Nem értem. Hosszú volt, és az is biztos, hogy nem szeretném még egyszer elolvasni. Ebben a könyvben mindenki őrült, és hiába próbáltam bármelyiket is megérteni, nem sikerült.
Nem is tudok ezért több csillagot adni rá, mert nem megy. Emlékszem, ahogy tűző napon, séta közben olvastam. Emlékszem, hogy velem volt autóban, vonaton, Városligetben, kertben, fa alatt, gép előtt. És arra is emlékszem, hogy szörnyen nyomasztó.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Komorság, balsejtelem hatja át az egész könyvet. Egy különleges szerelem van a középpontban, ami mindent és mindenkit felemészt maga körül szó szoros értelmében, két ember, akik magukat sem kímélve végül haláluk után lehetnek egymáséi. Üvöltő szelek találó cím, szinte mindent elmond a két főhősről. Némi vigasztalást nyújt Cathy és Hareton egymásra találása, de ezt a komor hangulatot ez a tény se tudja nálam megtörni. Nem tudom, hogy Emily Bronte fejében hogy született meg ez a történet, de egy biztos: egyedi és hátborzongató.

Pilinszky :BRONTË

A kocsisok beüzennek: jövünk.
És a vendégek: érkezünk.
És a lámpások átszelik
röpködve a teret, az udvart,
fénybe vonva az éjszakát,
a diófák törzsét, a szőlők
alsószoknyáját s a kőasztal
esőbe-szélbe mártott peremét.

Hát itt vagyunk.
Nyissatok ajtót.
Ez az utolsó éjszakánk.
Ez az utolsó vendégségünk.

Terítsetek.
Ágyazzatok.
Rakjátok meg a kályhát.
Eresszétek szabadon a kutyákat.

HammerWorld No. 153 / 2003. április
Az Üvöltő szelek egy világirodalmi klasszikus a XIX. század elejéről. Sötét, komor és félelmetes, egyszersmind romantikus regény, mely még a gótikusnak nevezett irodalomra is hatással volt, Poe-val is rokon, kinek a Brontë nővérek (Emily két nővére, Anne és Charlotte is híres írók) kortársai voltak.
A történet egy vad és zordon, a világtól elzárt vidéken játszódik, Anglia északi részén. Központi témája a végzetes szerelem és a végzetes gyűlölet, melyek a szereplőket mozgatják. A mai ember nem csupán az akkori világot tudja nehezen befogadni, de elsőre sokaknak talán az is furcsa és érthetetlen, hogy mit tudnak már összeszenvedni a mű hősei. Nevezzetek bár naivnak, de az a meglátásom, hogy valójában mindenkiben ott van ez. Mai civilizációnk máza, a szép új világ által letompított elméink alatt és mögött ugyanúgy megvannak ezek az ösztönszerűen erős és kitörölhetetlen érzelmek, érzések, s csak a megfelelő pillanatra várnak, arra, hogy legyen, ki előhozza őket. Így aztán bármilyen régi könyv is ez, mit sem vesztett súlyából. Mindent felemésztő, életen s halálon is túlmutató érzelmekről szól, olyanokról, melyek egynémely zenékben manapság is tükröződnek.
Kemény telünk volt. Ilyenkor nem épp kellemes olvasmány ez a kötet. Mégis, ilyenkor érti csak meg igazán az ember a mélységét, súlyát – és szépségét. Mert gyönyörű.

Egyik kedvencem ez a regény, Emily Bronte-t különösen nagyra tartom. A könyv lapjain „valódi” emberek kelnek életre, reálisnak tartom, hogy az eseménytelen, szűk korlátok közé szorított lét szélsőséges érzelmek generálásával igyekezzen magasabb hőfokon izzani és értelmet adni a mindennapoknak. Sok szereplő boldogtalanságának oka szerintem az állandóságban, céltalanságban keresendő: az egyhangú, nyirkos, hűvös angol vidék, az egyforma napok unottá tesznek. Természetes, hogy az ember ilyen körülmények között görcsösen ragaszkodik ahhoz, ami megszínesítheti a mindennapjait: mondjuk egy szeretett személyhez, akitől örök boldogságot lehet remélni, hiánya pedig felemészt.
… Szerintem Emily Bronte megdöbbentően jó emberismerő volt, és a gondolatai korát meghazudtolóan eredetiek. A regényben Catherine egyik „kifakadása” engem teljesen magával ragadott. Azt mondta a dajkájának (nem szó szerint), hogy Heathcliff-et és őt „ugyanabból” teremtették, és Heathcliff és ő tulajdonképpen egy és ugyanaz.
Úgy tudom, ez a regény leghíresebb mondata, és nem véletlenül, minden benne van. Ennél szebben szerintem nem is mondhatta volna el Catherine, hogy mit jelent számára Heathcliffe.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Tinédzserként egyszer már olvastam, és emlékszem, hogy tetszett, de akkoriban valahogy teljesen más hatással volt rám, mint most. Felnőttként más szemmel látom ezt a történetet.
Jó pár hónapja már, hogy újra belekezdtem a könyvbe, és valamiért, úgy a 6-7. fejezet környékén jó időre megakadtam. Nem fogott meg annyira, mint első olvasáskor, és nem is igazán értettem, mit szerettem én ebben régen.
Aztán némi pihenő után újra elővettem a könyvet és folytattam. És ismét magával ragadott. Lehet, hogy rossz hangulatban kezdtem neki, vagy az első néhány fejezeten egyszerűen csak túl kellett lennem, hogy megértsem az egész lényegét, és belemarkoljon a lelkembe, beférkőzzön a tudatomba a történet.
Az érdekes az, hogy Heathcliff karakterével nem tudok mit kezdeni, összezavar és feldúl (és pont ezért jó a karaktere!). A könyv elején sajnáltam őt. Amikor három év után visszatért, akkor gyűlölni kezdtem, és alig vártam, hogy végre eltűnjön vagy meghaljon, és mindenki más élhesse tovább a nyugodt, békés kis életét anélkül, hogy ő gonosz módon beleavatkozna. Azt hittem, ez így is marad a könyv végéig, mígnem az utolsó 2 fejezet elérte, hogy ismét sajnálni kezdjem őt. Ettől függetlenül a bűnei alól a szememben semmi nem menti fel, az sem, hogy halálosan szerelmes volt és halálosan szenvedett.
Catherine (az idősebbik) nem igazán lopta be magát a szívembe. Egy beképzelt, gonoszkodó, önző kis liba volt, aki döntést hozott, aztán képtelen volt elviselni a következményeit. Egyszerűen nem tudtam tiszta szívből sajnálni őt, mert a saját büszkeségének köszönhette a szenvedéseit.
A vicces az, hogy Edgar karaktere, annak ellenére, hogy ő az szerelmi háromszög szempontjából az „ellenfél”, sokkal szimpatikusabb volt, mint Heathcliffé vagy Catherine-é. Jó férj, jó apa és jó ember, csak rossz nőbe szeretett bele. Ez tipikusan az az eset, amikor a nő megkapja a jófiú szívét, és akár boldog is lehetne vele, de a vére mégis a rosszfiú után űzi.
A dada karakterét is szerettem, jól mesélt, sok dolgot nagyon jól látott. Tetszett, hogy egyszerre volt mesélő és a történet hol passzív, hol aktív résztvevője is.
Cathy (a fiatalabb) már az első pillanattól szimpatikusabb volt, mint az anyja. Neki is megvoltak a hibái, hol túl naiv volt, hol túl gonoszkodó, mégis sokkal több önfeláldozás, szeretet és jóság szorult belé, mint az anyjába. Cathy a rossz tulajdonságai ellenére egyáltalán nem volt önző.
De a kedvenc szereplőm Hareton volt. Nem volt végig jelen, volt, hogy csak utalásokat kaptunk vele kapcsolatban, ettől pedig kicsit titokzatossá vált a személye. Egyszerűen… szeretem a karakterét. Alapjában véve rendes, becsületes, értelmes lélek, akit mind testileg, mind szellemileg börtönben tartottak, még ha ő maga ezt nem is vette észre pont a szellemi láncok miatt. De mélyen ott pislákolt benne a tűz, amit még Heathcliff gonoszsága is képtelen volt kioltani. A szerelem pedig végül azt az apró tüzet fellobbantotta. Nem emlékeztem már, hogy mi lesz a történet vége, de már a könyv közepén arra gondoltam, hogy ha Cathy kedvesebben bánna Haretonnal, biztos, hogy szövetségesre és szerelemre találna benne. :) Szóval, lehet, hogy ez a könyv Heathcliffről és Catherine-ről szól elvileg, én mégis sokkal inkább kötődtem olvasás közben Haretonhoz és Cathyhez. :)
Igazán élveztem az olvasást, a történet képes volt magával ragadni, úgyhogy ismét rájöttem, miért is szerettem anno ezt a könyvet. És még mindig szeretem. :)

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

A szerelem, ami felemel, boldoggá tesz, de nem ebben az esetben. Főhősünk durva és érzéketlen cselekedetei is mind szerelemből fakadnak.

Végig gombóccal a torkomban olvastam. A sok gyötrelem, ami a szereplők életét beborítja sötétséggel olvasás közben számomra is elviselhetetlen volt. Nyomasztó. Ennél jobb szót keresve sem találnánk erre a műre.

Mindezek ellenére zseniális Emily Bronte írása. A könyv bekerült a kedvenceim közé, biztosan újra fogom olvasni ha sikerült megemésztenem.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Úgy kezdődött az egész, hogy kedvem támadt egy régebbi korban játszódó, romantikus regény elolvasásához, amelyben végre nem fantasztikus lények szerepelnek. Az utóbbi stimmelt, de a romantikus… Nem olvastam semmilyen fülszöveget, vagy értékelést, így én kis naiv azt hittem, hogy tényleg kis csöpögős, boldog romantikázás lesz a könyvben. Ekkorát még nem tévedtem. Az egész történet iszonyatosan nyomasztó volt.(Olvasás közben olyan érzésem volt, mint az álmaimban, mikor egymáshoz közelítő falak össze akarják roppantani a mellkasomat, és már-már megfulladok, de még akkor is közelítenek egymáshoz.) Tele volt gyötrődéssel, fájdalommal és valódi emberek, valódi érzelmeikkel. Catherine megőrülése nekem a történet csúcsa volt, és azt hittem a halálával megoldódik majd minden, de nem, lehet még fokozni az emberi érzelmek harcát, és szinte a történet végéig húzni pattanásig azt a bizonyos húrt. Heatchliff félelmetes és igazán gonosz hősnek lett beállítva… nekem valahogy sikerült mellé állnom, és minden tettének értelmét láttam, a bosszú éltette, más nem maradt neki. Sajnáltam. És valahogy mindenkit sajnáltam…
Emily ebben csodálatosat alkotott, ismerte az emberek reakcióit, a valódi énjüket, nem a hazug álarc mögé bújt, jót akarta bemutatni. Lecsupaszított mindenkit és ott volt a valóság. Ahol emberek őrülnek és halnak bele a be nem teljesült szerelembe, a párjuk elvesztésébe, a bosszúba, a féltékenységbe, a gyűlöletbe, a magányba. Mindezt olyan csomagolásba adta oda nekünk, ami misztikus, komor, sötét hangulatot árasztott.
Engem megfogott.
De, hogy őszinte legyek, sokszor nem is volt kedvem olvasni a történetet, csak akkor, ha alapjáraton rosszkedvű, vagy nagyon szomorú voltam, mert ha belevetettem magam Szelesdomb életébe, a jókedvemnek lőttek.

A valóságról :
„Ha mindenki más elpusztulna, és csak ő maradna életben: általa tovább élnék én is! De ha mindenki megmaradna, csak ő pusztulna el, az egész világ idegen lenne számomra, nem érezném magam többé részesének.”

„Mi az, ami nem őt juttatja eszembe? Nem nézhetek erre a padlóra anélkül, hogy lábának nyomát ne látnám rajta. Minden felhőben, minden fában az ő arcát látom, őt rejti az éjszaka, ő bukkan elém a nappal csalóka fényeiben. Jelentéktelen férfi és női arcok, a saját arcom mind gúnyosan őrá emlékeztetnek. Az egész világ körülöttem azt bizonyítja szüntelen, hogy létezett, és én elvesztettem őt.”

Kötelezőként olvastam és első hallásra/olvasásra nem tetszett. Aztán valami megváltozott. Én komolyan mondom hogy nem szeretek egyetlen darab szépirodalmi művet sem, de ez megfogott. Tetszett a film is nagyon. Kár lett volna kihagyni, de tudom, hogy ha nem lett volna muszáj sose veszem a kezembe…bánhattam volna.