A ​sötét sebessége 84% 79 csillagozás

A Nebula-díj miatt vettem a kezembe, és azt kell mondjam, hogy nem bántam meg. Bár a történet alig-alig sci-fi, ilyesmi megvalósulhat akár néhány évtizeden belül is. Igazából ez az egész csak keret, a lényeg azon van, hogy megpróbálja bemutatni, hogyan érezhet, gondolkozhat, reagálhat egy autista, milyen is ő valójában, hogy ki akar-e törni az állapotából. Persze ez csak egy ember kitalált története, nem lehet, és nem is akarhat senki sem ebből általánosítani.

Érdekes volt „belelátni” egy autista gondolataiba. Ráébredni arra, hogy mennyire máshogyan látják ők a világot, hogy mennyire máshogyan gondolkodnak és mégis valahogyan nagyon hasonlóan hozzánk. Megdöbbentő és egyúttal szívet melengető érzés.

Bár más témát dolgoz fel más végkifejlettel mégis talán a Virágot Algernonnak c. regényt tudnám e könyv mellé állítani. Akinek az tetszett annak szerintem ez is fog.

Végre egy könyv, aminek az olvasása közben az ember úgy érzi, valamennyire megértheti, hogyan is működik egy autista elméje – mindenesetre sokkal inkább, mint bárakárhány szakkönyv elolvasása után. És mivel az író egy autista gyermek anyukája, azt hiszem, elfogadhatjuk hiteles forrásnak.
A történet épp csak annyi, hogy legyen miért megírni és elolvasni a könyvet, meg hogy fel lehessen tenni bizonyos kérdéseket. Bár én legalább ilyen szívesen olvastam volna 300 oldalt csak a srác mindennapjairól.
És hogy az autizmus betegség, vagy „csak” eltérés a Nagy Társadalmi Átlagtól? Ezen lehet vitatkozni, de legfőképpen azt vegyük észre, milyen borzasztó nehéz és energiaigényes dolog legalább alapszinten funkcionálni és társadalomba beilleszkedni egy autistának. Még egy ilyen ragyogó intellektusú és nagyon jó korai fejlesztésen átesett autistának is.

Egyedi hangvételű könyv, már az elején kiderül, hogy nem a megszokott „normális” gondolatvilágba kerülünk bele, hanem egy autista férfi egyes szám első személyben előadott monológjába. Ez a stílus jó sűrű, rengeteg kérdése van, nagyon sok dolog másképp evidens neki, és a nyilvánvaló új értelmet nyer.
Érdekelt viszont engem a sötét sebessége témája, kár hogy erről jóval kevesebbet tudhatunk meg. Lou szerint a nem tudás gyorsabban tágul, mint a tudás, így a sötét sebessége nagyobb lehet a fény sebességénél. Ha mindig kell sötétnek lenni a fény körül, akkor előtte kell kimennie… A könyv története többek között egy dilemma körül is bonyolódik, pontosabban egy orvosi kezelésről, ami ugyan segíthet Lou-n és társain, de viszont megváltoztathatja a személyiséget. Az utolsó oldalak izgalmasak voltak, kár hogy ezt a személyiség alakulást, kevésbé fejti ki az író… Úgy lenne jó, ha kevesebb lenne a vívólecke, és ellenben több mélység, a sötétség… Engem az érdekelt volna, hogy mi történt az utolsó oldal után. Hát ez van. :)

Állati érdekes belenézni egy másik ember fejébe, akinek az agya ennyire másképpen működik, mint az átlag. Nyilván soha nem lehet pontos az ábrázolás, de még mindig olyanok adják a legjobb közelítést, akik együtt élnek autistákkal. Én cselekményt különösebben nem is igényeltem ehhez, önmagában érdekes volt a nézőpont.
A fordítás bőven hagyott kívánnivalót maga után (főleg a tudományos részek – „autizmus színkép rendellenesség”? vááááá!), és a negatív szereplők jelleme, viselkedése is nagyon sablonos volt szerintem. De arra jók, hogy elgondolkodjunk, mi magunk hogyan viszonyulunk – akár társadalmi szinten – a hasonló helyzetben lévő embertársainkhoz; mire tartjuk képesnek őket, mit várunk tőlük, hogyan tudunk esetleg segíteni nekik.

Mi a normális? Mi a normalitás mérőszáma? Mitől számít valaki normálisnak és miért mondjuk valakire, hogy beteg?
Kell-e valakinek segíteni, aki nem normális, de elégedett az életével? Mikor segítség és mikor ártó a beavatkozás? Miért akarunk valamit megjavítani, ha nem is értjük a működését? Miért kell valamit megjavítani, ha máshogy működik mint az átlag? Miért csak a nagykönyv szerinti átlagos az elfogadható?
Sok-sok kérdés, de válasz annál kevesebb. A könyv bemutat néhány alternatívát, de -nagyon helyesen- nem foglal állást, inkább csak továbbgondolásra késztet. Ezt a gondolkodásra késztetést, és néhány lehetőség felvillantását nagyon ügyesen, elegánsan oldotta meg az író. Ha a fordító nem követett volna el néhány ordító hibát, akkor bőven 5*-os lenne a könyv…

Ez a könyv szerintem nem azért sci-fi, mert hébe-hóba elejt egy megjegyzést az űrhajókról vagy a viselkedést ellenőrző chipekről. Ez a könyv azért sci-fi, mert egy kívülálló szemével mutatja meg a közönséges emberek világát.

Ezt nem is ragoznám tovább. Csak annyit teszek hozzá, hogy a befejezés érzésem szerint szembemegy a könyv adigra már megfogalmazódott üzenetével. Kár volt érte.

Amennyire nem tetszett az eleje, annyira tetszett a vége, és nem azért, amire végül Lou vállalkozik. Nem is szeretnék belemenni a kísérletezésbe, a gyógykezelésbe. Mostani orvostudományi, gyógypedagógiai ismereteink szerint nem gyógyítható az autizmus, eredete genetikus, de természetesen nagy szerepe van a környezetnek is.
Viszont a klasszikus hiba itt is megjelent sajnos: Lou rendelkezik szinte az összes jellemzővel, tünettel, amivel egy autista csak rendelkezhet (kezdve természetesen az autisztikus triásszal, ami nélkül nincs diagnózis, egészen a kényszerekig…). Persze, statisztika szerint léteznek ilyen autisták, de furcsa minden bekezdésben valami újabb „tünettel” találkozni. Ha erre vagyok kíváncsi elolvasok egy-két szakkönyvet, amire hivatkozik is az írónő – aki maga is nevel egy autista fiút – az előszóban (Oliver Sacks, ill. Temple Grandin munkássága).
És hát akkor a kérdés, ami az egész könyvnek a veleje: Ki a normális? Van egyáltalán olyan, hogy normális? off

Tudtam én, hogy jó könyv lesz, na de hogy ennyire?!

Beszivárgott a gondolataim közé, mint Lou Arrendale kedvenc zenéi a vívócsörtékbe, és ott maradt akkor is, ha letettem a könyvet. Úgyhogy a 90. oldal környékén már próbáltam le se tenni, hogy ne keletkezzenek visszásságok Lou univerzuma és az enyém között, mert váltani lehet, de minek…

A narráció szerintem telitalálat (ezt a kijelentést úgy kezeljétek, hogy a Virágot Algernonnakért is odavoltam annak idején, talán ugyanazokat az idegpályákat hozta lázba ez a történet is), minden adott, hogy feltehessük a megfelelő kérdéseket a normális/abnormális, többség/kisebbség, vagy akár a fogyatékos/zseniális fogalmak határai mentén. Haladóknak több dimenzióban való gondolkodás a témában szintén lehetséges. Vizuálisok elmerülhetnek az ábrázolt sémarengetegben, muzikálisok befűzhetik a felidézett fúgákat és prelűdöket. Ugyanitt satöbbi, igény szerint. Egyszóval: több érzék segítségével, változatos módokon közelíthetünk az autista elme működése és az autisták mindennapjainak, kapcsolatainak megértése felé.
Bár nem sokat tudok erről a típusú működési zavarról, az írónő, aki egy autista fiú édesanyja, kétségkívül tanult is, tapasztalt is eleget ahhoz hogy higgyek neki – akkor is, ha időnként felróják neki, hogy „túlírta” Lou autizmusát, hogy afféle „orvosi ló” gyanánt az autizmus számtalan tünetének extrém széles skálájával, azoknak pedig változatos megjelenési formáival bír. Gondolom, ez a fajta építkezés eredetileg arra szolgált, hogy minél többek fantáziájára hatni tudjon, minél kevesebben tegyék le vállvonogatva a könyvet. Másfelől pedig egy igazán egyedi, szuggesztív nyelvezetet hozott létre, amiben az egyes szereplőknek és álláspontoknak külön, jól megkülönböztethető szólam/árnyalat jut, a befogadó gondolkodásmódjától függően :).

Történet mindehhez pont annyi van benne, amennyi szükséges. Mármint ahhoz, hogy mindez a színes-szagos összkép ne váljon unalmassá. Nálam sikerrel járt, kifejezetten sajnálom, hogy nem hosszabb pár száz oldallal. Elérte, hogy utánanézzek, mire is adják a Nebula-díjat, és a díjazottjait ne nagyon tévesszem szem elől a továbbiakban.

Az autista Lou sémaelemzéssel foglalkozik. Ha a könyv sémáját akarnánk meghatározni, akkor szerintem ilyen összetevők szerepelnének benne:
– 30% információ az autizmusról
– 38% filozofálás az autizmus kapcsán
– 24% lassú sodrású cselekmény
– 6% sci-fi
– 2% romantika.

Ez a lista azonban önmagában nem ad magyarázatot a 4 és fél csillagra, így, bármennyire is feleslegesnek találná az autista Lou, írok hozzá szöveges magyarázatot is.

Az Esőembert szinte mindenki látta, és emiatt hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy mindent tudunk is az autizmusról. Még a pszichiátria könyvem is csak kb. másfél oldalban foglalkozik a témával, de az is elég „tankönyvszagú” és definíciószerű, így cseppet sem sikerül közelebb hoznia, érthetővé tennie a betegség lényegét. Tavasszal jártam viszont egy autizmus-témájú tanfolyamra, ahol nemcsak sok új információval, de egy saját „autizmus-szemüveggel” is gazdagabb lettem. Az előadó szakemberek közül nem egy személyesen is érintett volt egy-egy családtag révén, így aztán az sem lepett meg, hogy ennek a könyvnek a szerzője is egy autista gyermek édesanyja. Ettől válik igazán hitelessé a főszereplő karaktere.

Számomra a legérdekesebbek a Lou által egyes szám első személyben elmesélt részek voltak. Oké, nyilván az autizmus szinte minden jellegzetességét felismerjük rajta, ami a valóságban azért ritka, de akkor is érdekes ezek belső tolmácsolását is hallani.
Az sem utolsó, amilyen filozófiai mélységeket elér helyenként a könyv. Mi, ki számít normálisnak? Hogyan fogadjuk el magunkat, ha közben tudjuk, lenne rajtunk javítanivaló? A változás áldás-e vagy átok? Mi a legfőbb cél az életben, mi cselekedeteink, bátorságunk igazi mozgatórugója?
Ezekbe a kérdésekbe a szerző is olyannyira belemerül, hogy csak néha kap észbe, hogy tulajdonképpen egy sci-fit akart írni. Ilyenkor aztán gyorsan elszór néhány információt a jövőbe megálmodott gyógykezelésekről, fantasztikus technikákról és az űrutazás mindennapos lehetőségéről…
Az sem marad azonban kielégítetlen, aki egy újabb Virágot Algernonnak-élményre vágyik, de nyilván nem ennek a könyvnek az újraalkotásáról van szó. Sokkal inkább egy lassan haladó, sokat elmélkedő történet ez, aminek a befejezéséről mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy happy enddel zárul-e vagy sem…