Eat, Pray, Love 77% 356 csillagozás

Muszáj már olvasás közben elkezdenem írni róla az értékelést, mert a végére a sok elmélkedés miatt (na inkább Lizé, mint az enyém) feledés homályába fog veszni a lényeg. Vannak a csajnak (hogy az író szavával éljek, mert nála szinte mindenki csaj – vagy ez a fordító találmánya?) olyan gondolatai, amikkel abszolút azonosulni tudok. Például hogy egy nő, ha nem érez késztetést arra, hogy anya legyen, illetve egyenesen rosszul van még a tudattól is, hogy valaha gyereke lesz, hát akkor ne vállaljon. Sajnos sok szörnyű példát látok magam körül, ahol az anyuka mintegy kihúzandó feladatként tekint az anyaságra, úgy mellékesen a karrierje, a férje vagy hobbijai mellett. Másfelől az is igaz, hogy főleg itt nálunk az olyan nőre, aki ezt nyíltan beismeri (mármint hogy nem kíván gyereket szülni, nevelni, mert nem érzi rá valamiért magát vagy körülményeit alkalmasnak) furán néznek, mintha az élet legszentebb kötelességét sutba dobva, önző okkal tenné mindezt. Pedig jobb ez így, az egészséges lelkületű leendő kisdedek érdekében. Akikből később aztán felnőttek is lesznek egyszer.
Gilbert egy csapásra híres lett ezzel a regénnyel, pedig ha őszinte akarok lenni, semmi újat nem adott, nem mutatott. A legtöbb gondolata mástól kölcsönzött, és egy európai olvasónak valóban sok evidencia van, amiről ő oldalakon keresztül képes ömlengeni. Hát, bocsássuk meg a lelkemnek, amerikai. Bár a stílus nem rossz, a humora is hozzám közel álló, néha talán kissé erőltetett.
Az indai, istenkereső rész valóban terjengős és az vele a baj, hogy mikor olvasom, tök nagy hűha élmény is lehetne, de pár oldal után már körvonalaiban sem emlékszem, miről vakerol. Pedig láttam a filmet. Ja, és ha már itt tartunk, a fim az nem ugyanez a sztori! Eleve Roberts (a Julia) kiválasztása erre a szerepre furcsa, mert őróla nem az antidepresszánsokat fogyasztó, idegfeszült Gilbert alakja jön le, amilyen a könyv szerint ő. Egy sokkal komolyabb, értelmesebb, összeszedettebb karaktert játszik, aminek a regényben nyoma sincs. És kicsit fel is tupírozták a sztorit, nyilván cselekmény is kellett, ezért néhol változtattak apróságokban, és az írás merengő jellegét teljesen figyelmen kívül hagyták, ezért mondom, senki ne csapódjon be (ha már itt tartunk, nálam a film viszi a pálmát).
Liz társfüggő, ráadásul a másikon majomszeretettel csüngő fajtából, szerintem nagyon felületes is, bár igyekszik ennek ellenkezőjeként bemutatni magát. Oké, hogy keresi az útját, de azt gondolom, egy utazással semmi nem oldódik meg, a meg nem oldott problémák újra felszínre törtnek, mikor letelik az egy év, így minden utazó csak időt nyer. Ez a vonuljunk el a világtól, mert megtaláljuk isteni valónkat, az ént, a belső harmóniát se feltétlen igaz. Aki igazán jó önismerettel rendelkezik vagy törekszik rá, annak ehhez nem szükséges helyváltoztatás. Ha már a legjobb részt meg kellene nevezni, a Baliról szóló az. Érdekes az a kultúra, az emberek bemutatása.
A végére pedig maradt egy olyan érzésem, hogy ez a nő, ha találkoznék vele, irritálna tutira. Egy hangyányit öntelt szerintem, bár azt jól adja.

Imádtam. Jól esett az agyamnak, simogatta a szívem, a lelkemet ápolta.
Szükségem volt erre a történetre, hogy egy kicsit elgondolkodjak.
Önmagunk megmentői lehetünk, ha helyesen gondolkodunk, ha nem azzal foglaljuk le az elménket, hogy: Jaj, én szegény? Mi lesz most? Nem segít senki?

Segítsd meg magad és Isten is megsegít!

Nem kell elutazni, hogy boldoggá tegyük életünket, találjuk meg az egyensúlyt.
Persze örülnék, ha az orvos felírná receptre: I. I. I. Önnek erre van szüksége!
(de azt hiszem ez ugyan úgy segíthet: Itthon…Isten… Imádat)

Nagyon jól megírt könyv. Mielőtt elkezdtem volna keresni, cserélni és olvasni, rákerestem a szerzőre a youtube-on, hogy halljam és lássam, hogy beszél „élőben”. Merthogy úgy általában az amerikai kommunikációtól nem vagyok elájulva… A világ legbénább maszkjának tartom, amit ők „be positive” címszóval társalgásnak hívnak.

Liz Gibert a látottak-hallottak alapján hiteles embernek tűnt. Egy interjút néztem végig vele, ahol 4-5 gondosan összeválogatott műcica (a „jó nő” prototípus, a háziasszony prototípus, az üzletasszony prototípus és így tovább) kérdezte meg sziruposan, hogy miújság is a könyvvel. Úgy kilógott közülük istenem, hogy jó volt nézni!!

No ezután – és mert a téma érdekelt – elolvastam. Benne van ebben a könyvben minden, amit a személyes pokolról, az önértékelés zavaráról, a civilizációnak mondott és belénk nevelt agresszióról és türelmetlenségről tudni kell. És aztán benne volt az a nehezen megtalált kivezető út, ami Lizt meggyógyította.

A könyv a lelki fejlődésről és a (lelki) mankó(k) nélküli életről szól. Nem arról, hogy hogy találd meg a szerelmed. Az egy útnak a vége és csak akkor jön, amikor magad már rendbe tetted és elfogadtad, hogy egyedül is egész vagy (btw én is így jártam…).

Épp ezért tartom nagyon zavarónak a könyv hátán olvasható hangzatos szózatokat. „Egy nő, aki nem akart többé megfelelni. Egy nő, aki elengedte a jelenét, és megtalálta a boldogságát.” Jajjistenem…. Csak én hallom azt a mély hangú narrátor bácsit, ahogy fanfárszerűen felmondja ezt a baromságot?? (Már bocsánat.)
Szóval az ilyen felvezetők csak félrevezetnek, mert egy kalandos lovestory képzetét keltik, miközben nem az. Nem is annak készült. Ezért aztán teljesen érthetőek a csalódott hozzászólások.

DE! Ettől még a könyv fantasztikus. Ajánlom minden keresőnek.

Ciki, nem ciki, nekem ez most nagyon jólesett. Abszolút gusztusos arányban keveredett benne a humor, az ismeretterjesztés és az önirónia. Mindig remekül elszórakozom a más népek szokásairól szóló vicces kis történeteken, ezért szerettem Durrellt is, és ezért volt nekem ez a könyv is kellemes csalódás. Mindemellett egészen egészségtelen mértékben irigylem az írónőt ezért az egy évéért. (Ó, ha létezne nálunk is az a bizonyos hétévenkénti rekreációs év, ami egyes nyugati országokban… Na, de ez már science-fiction kategória… ;o)

Először is szörnyen irigy vagyok, hogy van olyan ember, akinek van lehetősége kitartóan keresni önmagát. Aztán ha a savanyúaszőlő elmúlik, azt kell mondanom, várakozás fölött volt a könyv. Azt hittem valami szokásos női limonádé, sablonos fordulatokkal.
Hát nem igazán. Nekem érdekes volt, sosem olvastam még ilyenfajta istenkeresős-találós könyvet.
Na persze tipikus amerikai, de az miért lenne baj?
Azért nem leszek a rabja és vegyesek az érzéseim, de érdekes volt.

Olyan volt a könyv, mit egy utazás. Szerettem olvasni, szerettem, hogy az olvasása során végigroboghattam a saját életemen, Liz a gurummá válhatott, amíg olvastam a sorait.
Kerestem a „szavamat” vele együtt, és végül meg is találtam.
Mindenkinek ajánlanám, aki épp egy völgyben van, vagy már volt ott és szeretné megérteni, szeretne igazán megtanulni elengedni.

Kis könnyű.
Az biztos, hogy a film főszerepére nem Julia Robertset választottam volna…

Meglepően jó könyv. Már eszemet sem tudom, mikor esett jól ennyire egy történet! Liz életét, ahogyan leírta, nagyon jó volt olvasni. India és Bali fogott meg a leginkább. A könyvön keresztül egy kicsit elutazhattam én is ezekre a helyekre… Húúúúúúúúú, már szinte irigykedtem, hogy megteheti ezt, hogy itt is, ott is pár hónapot eltölt. Tud élni ;)

Egy biztos, hamarosan kezembe veszem a második részét is. Most már kíváncsi vagyok ;)

Nekem most ez kellett. Szükségem volt rá! :) Imádtam az Olaszországról szóló rész minden egyes szavát, hiszen rajongok mindenért ami olasz. Már ez jó kezdés volt :) Habár nagyon sokunk nem teheti meg, hogy egy lelki válság után körbeutazza a világot, mégis azt mondom, mind ezt csináljuk, csak kicsiben. Hiszen ha fáj a lelkünk, ki kell szakadni a megszokott környezetből, és eltávolodni mindattól, ami bánatot okoz. Kellemes olvasmány volt, értékes gondolatokkal, és persze tele ízekkel, imákkal és szerelemmel… :)

Ez nagyon rossz volt. Nem az én világom, úgyhogy muszáj voltam így kezdeni az értékelést, nézzétek el nekem.
Ennyi üres okoskodás se egy Coelhoban, se egy Danielle Steelben, sehol máshol nincs. Ennyi nyavalygást még Vass Virág könyvében sem láttam. Untam, és majdnem elaludtam rajta.
Azért valami miatt mégis olvasni akartam mindig. Talán azért, hogy vége legyen? Kicsit érdekelt Liz életútja, de voltak részek, amiket én jobban hangsúlyoztam volna, és volt, amit kevésbé.

Egyszer sem szomorodtam el, és egyetlen egyszer nevettem csak a könyvön. Azért az egy nevetésért adok 1 csillagot, a másikat pedig azért, mert az eleje nem volt annyira rossz, mint a közepe és vége.