A késélnyi diszkriminációt gyakorta használjuk a hagyományos asztali logikai rendszerünkben legfontosabb dichotómiákban. Hogy érvényesíteni tudjuk az ellentmondás erős alapelvét, egymást kölcsönösen kizáró vagy-vagy kategóriákat alkotunk. Mivel nem könnyű ilyeneket találni, ezért létrehozzuk őket. Ezt a nem szó segítségével tesszük.
El tudunk képzelni olyasmit, hogy „nem-narancs”? Valószínűleg nem, de attól még kimondhatjuk. Aztán továbblépve azt mondjuk, hogy valami nem lehet narancs is és nem-narancs is egy időben. Vagyis ha „demokrácia” van, minden más berendezkedés neve „nem-demokrácia”. Ez a fajta gondolkodás persze kényelmetlen az agynak, mivel nincs természetes nem-narancs séma.
A sakkfigurákkal sokkal egyszerűbb a dolog: ha azt mondjuk, ez a figura „nem fehér”, nyilván azonnal el is képzeljük, hogy a „nem fehér” az a fekete. Vagyis az elme próbálja betölteni a „nem”-lyukat valami kézzel foghatóval. A „nem-demokrácia” jelentése ennek alapján a „diktatúra”.
Amint felállítunk egy vagylagos ellentétpárt, a csata elveszett. Ha a demokráciát akarjuk megkérdőjelezni, akkor nyilván a diktatúrát támogatjuk (és mindent, ami azzal jár). Mégis rengeteg állapot van a demokrácián és a diktatúrán kívül; némelyiket el tudom képzelni, másokat nem. A későbbiekben részletesebben foglalkozom majd a vagy-vagy ellentétpárok okozta komoly veszélyekkel. Alapvetően és röviden, az a legnagyobb veszély, hogy skatulyázó logikánk miatt felállítjuk ezt a mesterséges rendszert, aztán hagyjuk, hogy ez legyen gyakorlati világszemléletünk alapja. Ez rengetegféle „mi – kontra – ők” kategorizálás alapja, és egyben ez az, ami megakadályozza, hogy az éles metszésvonalon túl új észleléseket tapasztaljunk meg.
A bíróság előtti vagy-vagy játékban, ha egy személy nem bűnös, akkor nyilván ártatlan. Milyen más rendszer lehetséges? Sok igazságszolgáltatási rendszer van, például az angol bíróságok is, amelyek ezen az elnagyolt alapon működnek. Akad persze néhány szisztéma, ami további kategóriákat is megenged. A skót jogban például létezik a „nem bizonyított” kategória is, ami semmiképpen nem egyenlő azzal, hogy, „ártatlan”. Az amerikai rendszerben van „noli contendere”, ami azt jelenti, hogy az alperes nem ismeri el, hogy hibázott, de nem vitatja a vádat. A jövőben elképzelhetünk olyan rendszert is, amiben az ítélet lehet például „I. fokú; nagyon gyanús" vagy, „IV. fokú; némiképp gyanús". Ezen a ponton nem azt állítom, hogy ez jobb rendszer lenne, mint a mostani – de más lenne.
145-147. oldal