Nem ​félünk a farkastól 87% 121 csillagozás

Teszkó gazdaságos pokol: két ember elég a fenntartásához. Persze egymás kifilézésének élménye hatványozható, ha új személyeket vonunk be, a célnak pedig épp megfelel a biológia tanszék ifjú üdvöskéje: a tipikus WASP jócsávó, illetve hamvas felesége. Mert a pokol nézőközönség nélkül – úgy fest – nem is pokol igazán.

Amikor az első felvonás végén a függöny legördült, azon tépelődtem, hová lehet ezt még fokozni. Martha és George olyan mély sebeket ejtett egymáson, olyan félelmetes elszántsággal és pervertált intelligenciával csinálták ki egymást (mindezt a vendégek, Honey és Nick szeme előtt), olyan piszkos titkok bukkantak felszínre, hogy annál már – gondoltam – nincs lejjebb. Vajon mit tartogat nekünk még Albee?
1.) Rátesz egy lapáttal arra, amire rátenni nem lehet, és a párkapcsolati emberkínzás eddig ismeretlen szintjére vezet minket? Olyan mocskos titkokat bányász elő a lélek mélyéről, amelyeket elképzelni sem tudunk?
2.) A kicsinálást Martha és George személyéről áthelyezi Honeyra és Nickre, így a nézőből résztvevő válik? Valahogy úgy, mintha elmentél volna egy boxmeccsre, és hirtelen téged rángatnának be a szorítóba, hogy orrba csűrjenek?
3.) Esetleg az egymáspusztítás zenitjén az egész irányt vált, és megtudunk valamit a gyűlölet mélyén rejlő szeretetről?
A helyzet az, hogy Albee spoiler. És pont ezért zseniális.

Nagyszerű dráma, a leghatásosabbak egyike. Olyan ereje van, hogy még a kissé avítt fordítást is feledteti. Nem lettem volna ott, ahol Albee az ihletet kapta.

Őrült és kegyetlen színmű, mely zseniálisan tud egyensúlyozni a komédia és a tragédia, valamint a realitás és szürrealitás határán. Zsigerből jövő módon durva, illúziórombóló és kiábrándító volt olvasni egy alkoholgőzös éjszaka eseményeit, egyre mélyebbre süllyedni a szereplőkkel együtt abba a már-már valóságot elhagyó, briliáns fekete humorral fűszerezett mikrovilágba, ahol szinte csak folyamatos ordítozás meg sértegetés van. Szellemes tréfálkozástól, amolyan kedves kis évődéstől eljutunk a házigazda-gyalázó, háziasszony-hentergető vagy a vendégszorongató nevű “játékokig”, miközben felszínre kerülnek a legféltettebb titkok, a kegyetlen emberi játszmák szomorújátékában azonban, túl a tetőponton halványan megcsillan a változás reménye. Nem mondhatom, hogy szerettem olvasni (egy ilyet egyszerűen nem lehet, akkor tényleg nettó elmebeteg lennék), volt is olyan rész, ami megviselt, de örülök annak, hogy újabb ezeréves adósságot törleszthettem. Kiemelkedő darab, méltán klasszikus – az Elizabeth Taylor-Richard Burton párossal belőle készült filmet erősen tervezem megtekinteni.

Töprengtem rajta viszonylag sokat, és arra jutottam, hogy kár, hogy nem színházban láttam, valószínűleg másabb élmény lett volna, mint olvasva. Sötét és gyomorforgató, még ha el is mosolyodtam az elején néha, a végén már többször le kellett tennem, mert annyira sok lett ebből a földi pokolból. (az első oldalakon talán még reménykedtem, hogy csak húzzák egymást)
Olvastam már ilyen témájú könyvet, tetszett, hogy ki mert „mondani” mindent, hisz ami egy rossz kapcsolatban felmerülhet, az itt meg is történt, de ezeknek a „hogyanja” miatt nem került hozzám közel. Szeretem a drámákat alapvetően, de ettől inkább frusztrált és fáradt lettem, mint hogy kaptam tőle volna valami maradandót.
Ami végig a gondolataimban motoszkált: minek maradt ott ez a két négy szerencsétlen?

Nehéz megszólalni. Nehéz bármit is mondani ezután a rövid, ám annál intenzívebb, lelket megtépázó, szétziláló dráma után. Amilyen rövid, olyan mélyre hatol. Albee írása a házasság intézményének élveboncolása a szereplők segítségével és rajtuk keresztül. Hatásának dominanciája a hangulatban rejlik, illetve annak változásában, az érzelmek viharos kavalkádjában.
A kezdeti poénkodás, viccelődés hamar átfordul egy már komolyabb(nak tűnő) vitába, feszültségtől dagadó veszekedésbe, amiben ott rejlik még a játékosság és kapaszkodnánk is bele, mint utolsó szalmaszálba – eredménytelenül, mert Albee visz tovább és muszáj menni vele – a végső tragédia felismerése előtt, ("jaj, csak ne legyen ebből nagyobb baj"), ahonnan viszont már nincs visszaút.
Martha és George, a középkorú házaspár először még csak a vendégpárral „játszadozik” – ahogy ők nevezik –, majd saját tragédiájukat elemezve változtatják önmaguk paródiájává a szituációt, míg végül már nincs más menekülési út, mint a szembenézés, a beismerés.
Albee úgy húzat, vonszoltat bennünket végig ezzel a két házaspárral az elkerülhetetlen felé, hogy észre se vesszük és már nem csak szemlélői, hanem részesei is vagyunk Martha és George tragédiájának, akárcsak Nick és Honey. Legalábbis érzelmileg.
Engem megrázott. El is fáradtam. De egyetlen másodpercig sem bánom. Sőt. Kifejezetten ajánlom elolvasásra bárkinek.

„Én félek… George… én… félek…”

Ennyi…

Hirtelen újraolvastam tegnap este lefekvés előtt. Utána egész éjjel George-és-Martha párbeszédeket (üvöltözéseket) meg Honey-gügyögést álmodtam. (Szeretem az álomba bemászós könyveket.)

régóta várólistán volt már ez a mű. 11 éve, 2006-ban láttam a színdarabot Udvaros Dorottya és Balikó Tamás főszereplésével a pécsi kamarában, és elementálisan hatott rám az előadás.
a dárma pedig, amit most végre elolvastam, úgy szippantott be, mint valami rosszindulatú folyóhomok csapda, ami elkapja a lábad, és minél jobban próbálsz szabadulni, annál mélyebre húz… legszívesebben rácsaptam volna az ajtót erre a megkeseredett, folyton változó szabályú játékba merült házaspárra. de nem tudtam. egyszerűen muszáj volt tovább és tovább olvasnom az együttélés üres poklát, ezt a “se veled, se nélküled" kapcsolatot megéneklő drámát.
most már csak az 1966-os, Elizabeth Taylor-Richard Burton fémjelezte mozifilm van hátra, hogy teljes legyen az élmény.

Nem az én világom.
Sem a dráma műfaja, sem a téma. Azt hiszem, értem, de attól még biztos, hogy az életben többé nem olvasom el. Persze, minden párkapcsolatnak megvannak a mások előtt ismeretlen részei, történetei, és ezek alkalmasint időnként felszínre bukkanhatnak, ettől még senki nem lesz sem jobb, sem rosszabb másoknál.

Nekem ez nagyon tetszett! Habár nagyon nyomasztó volt olvasni és sok helyen már szinte fájt a fejem az állandó veszekedéstől és civakodástól, de az vitt folyamatosan, hogy még többet akarok tudni a szereplőkről, még több titkot. Igaz, amik kiderültek sokkoltak, de szerintem zseniális dráma volt! 5/5

Nem tudtam abbahagyni, akármennyire utáltam mindannyiukat. Az életüket, a keserű, kiábrándult ürességüket. Elég felkavaró volt, és elérte a célját, azt hiszem. Majdnem kedvenc, s csak azért nem, mert alig tudok róla jót mondani, csak azt, hogy ez gonoszan remek, úgy, ahogy van.