Edgar Allan Poe (1809–1849), az amerikai romantika világirodalmi hatású alkotója életével és műveivel – nagy európai társaihoz hasonlóan – az önpusztító lázban korán elégő művészsorsot testesíti meg. Bostonban született, vándorszínész szüleit kétéves korában elvesztette. Egy jómódú család fogadta magához, öt évig Angliában járt iskolába, egyetemi tanulmányait már hazájában végezte. Byron és az európai romantika hatására epedő verseket kezdett írni, első verseskötete tizennyolc éves korában jelent meg, de költészete nem talált kedvező fogadtatásra. Különc életmódot folytatott, óriási kártyaadósságokat csinált, botrányai miatt eltanácsolták az egyetemről. Nevelőapjával is végleg szakított, katonának állt, ám sorozatos függelemsértései miatt a katonai akadémiáról is kizárták. Ekkor New Yorkba ment, majd Baltimore-ba: újságírónak csapott fel. Amerikában ez idő tájt indult a nagyüzemi folyóiratgyártás, és Poe haláláig ennek szentelte java tevékenységét. Írt esszét, kritikát, riportot, és ami a legfontosabb, elbeszéléseivel három területen is újat hozott: fantasztikus és rémtörténetei, valamint cselekmény nélküli prózai költeményei mintát adtak, hogyan lehet magas színvonalon eleget tenni a nagyvárosi magazinok újszerű követelményeinek és kiaknázni új lehetőségeiket. Persze ifjúkori ideáljához, a költészet múzsájához sem maradt hűtlen, de hazájában pályatársai lenézték telten zenei verseit. Annál nagyobb hatással volt az európai irodalomra. Akár verset, akár novellát írt, Poe az olvasóra tett hatást tekintette elsőrendű szempontnak. A műnek ezért mindig tömörnek, egységesnek kell lennie. Poe kísérletező hajlama sajátosan amerikai talajból nőtt ki. Új műfajokat létrehozó szellemi nyugtalansága, a személyiség határainak bátor kutatása az amerikai kultúra önteremtő törekvéseinek sorába illeszkedik. Poe művészete a szűzföldeket feltörő amerikai pionírszemléletből táplálkozik – és egyben a pragmatikus üzleti felfogásból is. Ezért olyan friss, és ezért olyan olvasmányos. Ezt a különös tehetségű, fantomokat kergető, fantomok űzte művészt negyvenesztendősen vitte el a hajsza, a boldogtalanság, az alkohol és az ópium.
Címkék
Most olvassa
Várólistán
Kívánságlistán
Elcserélné vagy eladná
Top értékelések
Fantasztikus gyűjtemény Poe legjobb műveiből. Nagyon tetszett. Nem feledem – sohamár.
Top idézetek
Bár volna örök álom életem!
S ne kelnék fel, csak majd, ha reggelem
Az öröklétnek hozza egy sugára.
Sőt! Ha e hosszú álom kínra válna,
Az is jobb volna, mint a lét rideg,
Éber világa, annak, akinek
Szíve ez édes földön csupa mély
Érzés káosza volt s lesz, míg csak él.
S ha lehetne ez örökkévalón
Sodró álom, akár gyerekkorom
Szép álmai, ha épp olyan lehetne:
Balgaság volna vágynom szebb egekbe.
Hisz örvendeztem én – míg nap tüzelt
A nyári égen – vágyakkal-betelt
Hő álmaim közt, s szívem ott maradt
Az álmok tájain – otthonomat
Messze-hagyva – oly lényekkel, kiket
Enlelkem szült, s ennél mi volna szebb?!
S egyszer volt bár – egyszer! –, azt a vad órát
Sose felejtem el; varázs karolt át,
Bűvös erő, a hűvös szél, talán
Az volt, mely rám fuvallt egy éjszakán
Lelkemen hagyva képét, vagy a hold,
Mely – delelvén – túl hűs fénnyel hatolt
Álmomba, vagy a csillag: meglehet,
S ha szellő volt is álmom, egyremegy.
Mert bár álmok közt: boldog voltam ott!
Boldog, s ezért szeretem ezt a szót:
Álom! – míg benne eleven szinek
Kuszán, ködben, árnyban tülekszenek
Valónak látszani, s e forgatag
Kábult szememnek sokkal többet ad
Mennyből, vágyból – mely mind csak az enyém! –
Mint legszebb órán az ifjú Remény.
Te voltál minden, édes,
Miért törődtem én,
Forrás a szirten, édes,
Sziget a víz szinén,
Csupa gyümölcs, csupa virág,
S minden virág enyém.
…
És napjaim csak álmok
És éjjel álmaim
Lábad nyomába járnak,
Halott táncába hín
Valamely égi árnak
Valamely légi rím.
Szán ezüstcsengője cseng,
Csengve cseng,
Dallamában annyi víg, jövő remény eseng.
Ezt, hogy csengi, csengi, csengi
Csillagszórta éjjelen!
Ritmusára százezernyi
Kristályszikra gyulladt fenn ki
Felragyogva szüntelen.
Hangja ring, ring, ring,
Mintegy rúna-vers szerint,
Zengve-ringva, csengetőn
A taktusokra peng,
Csengve cseng, cseng, cseng, cseng,
Cseng, cseng, cseng,
Felcsilingel, szíveinkkel játszva cseng.
Nász aranyharangja zeng,
Zengve zeng,
Benne mennyi boldogság jövendölése leng
És a balzsam-éjszakát
Mily gyönyörrel zengi át!
Olvadt színarany a hang,
S e lüktetés
Mily folyékony gingalang,
És a tünde holdvilágra lebbenő galamb
Felfigyel.
Zengő tornyokból dereng
S majd mily öblös áradás,
Mely boldogan kereng,
Messze reng,
Lengve leng,
Szép jövőrül elmereng.
És varázslatot jelent,
Mely lebegve és rebegve
Benne zeng, zeng, zeng, zeng,
Zeng, zeng, zeng,
Mind nagyobbra felragyogva benne zeng.
Vésznek rézharangja kong,
Kongva kong,
Felzavart szavában annyi borzadás tolong.
Rettegőn kiáltja át
Mind az ijedt éjszakát,
Rémülten, mint egy bolond,
Nem beszél, csak kong, kong,
Sir, kiált,
Elrekedt ordítozással
Szólítván a vad tüzet,
Őrülten kiáltva rá a
Dühödt tüzre, mely süket,
És mely folyton, folyton, folyton
Egyre csak feljebb üget,
Bősz irammal feljebb szöktet:
Most, – most, vagy soha többet!
Fenn a hold is elsápad belé.
Ó hogy kong, kong, kong,
Mennyi borzalmat zajong
És hebeg,
Bőgve és üvöltve kong
S dúlt, panaszló szókat ont
Szét az ürbe, mely riadva megremeg.
Elmondják e vad szavak
Rengve, zúgva,
Bőgve, búgva:
Nő a tűz, vagy már apadt.
Hangja pontosan beszél
Sírva-ríva,
Döngve, híva:
Szünt-e, több-e a veszély.
Ezt kiáltja szét a hang,
Amint így váltakozva kong,
Kongva kong,
Kongva kong, kong, kong, kong,
Kong, kong, kong,
Érctelenre félreverve, kongva kong.
Gyásznak vasharangja bong,
Dongva bong,
S benne mennyi ünnepélyes
Gondolat borong,
Bongó, búskomor szavát
Megdermesztett éjen át
Elborúltan érzi mind a szív.
Rozsdamarta torka szól,
És a lélek érti jól:
Halni hív.
Jól megy a harangkötélnek,
Érte rémek – ah, e lények –
Harca vív,
Karjuk húzza rajta csüngve,
Tompított tempója vak,
Nagy követ dönget szivünkre,
S ők gyönyörrel konganak.
Ők se férfiak, se nők,
Ghúlok ők, a Holtevők.
Ghúl-király
Kongat és a himnusz áll,
Messze száll, száll, száll,
Száll
S vasat döngetve bong.
Szíve boldogan szorong,
Torra dong a vasdorong.
Erre táncol és ujong.
Hangja zsong, zsong, zsong,
Rúna-lejtéssel jajong,
Taktust éreztetve bong,
Dongva bong,
Hangja zsong, zsong, zsong,
Rúna-lejtéssel jajong.
A harang dobogva bong,
Dongva bong, bong, bong,
A harang zokogva bong,
Hangja zsong, zsong, zsong,
Messze dong, dong, dong,
Rúna-lejtéssel jajong,
A harang görgetve bong,
Dongva bong, bong, bong,
A harang dörgetve bong,
Dongva bong, bong, bong, bong,
Bong, bong, bong,
Gyászt kiáltva és sovárgva, dongva bong.
A harangok
És lelkem többé az árnyból, melynek itt leng fátyola,
Nem szakad fel – már soha!
Nő az éjjel, nő az árnyék, terjed egyre csöndesen
S nem virrad meg – sohasem!
S így lelkem, kit e rút árnyék ragacsa padlómba zár;
Fel nem szállhat sohamár!
S lelkem itt e lomha árnyból, mely padlóm elöntve száll,
Fel nem röppen ─ soha már!
Külső linkek
Nincsenek linkek.
Ha tetszett ez a könyv, akkor ezeket is olvasd el
Hasonló könyvek címkék alapján
- Louisa May Alcott: Régimódi lány
- Louisa May Alcott: A nyíló rózsa
- Louisa May Alcott: Little Women
- Louisa May Alcott: An Old-Fashioned Girl
- Louisa May Alcott: Little Men
- Louisa May Alcott: Under the Lilacs
- Louisa May Alcott: Flower Fables
- Louisa May Alcott: The Inheritance
- Louisa May Alcott: Moods
- Louisa May Alcott: Good Wives
