A ​piszkos tizenkettő 89% 149 csillagozás

Kitűnő könyv, kitűnő történet, ebből kitűnő mozi, bár a film csak egy töredékét adta vissza a regény gazdagságának. Mindenképp emlékezetes alkotások és alakítások. Olvasni és megnézni is ajánlom!

Van egy olyan érzésem, hogy Nathanson olvasta Heinlein Csillagközi invázióját*, és arra az elhatározásra jutott, hogy megírja a „saját verzióját”… a különbség annyi, hogy jelen esetben inkább antihősökről beszélhetünk, és a történet alapját valós történelmi háttér adja. A párhuzam viszont alá is támaszthatná a feltevésemet:

Nathanson (is) óriási hangsúlyt fektet a szereplőkre; rengeteg információt ad arról, ki honnan jött, hogyan került a jelenlegi helyzetébe, stb. A könyv tetemes részét teszi ki ezek leírása, valamint az Amnesztia fedőnévre keresztelt akció – kísérlet(?) – előkészítése; a rabok „toborzása” és kiképzése spoiler.
Úgy gondolom a filmet és a regényt nem igazán lehet összehasonlítani, viszont együtt kezelni érdemes, mert – bár nagyon régen láttam a filmet – érzésem szerint, oda-vissza kiegészítik egymást.
Bitang jó történet, ajánlom mindenkinek, aki szereti a II. Világháborús regényeket/filmeket!

*Aki nem látta/olvasta, annak ez semmit nem mond, de ez jutott eszembe.

Miert lesz katona a katona? Mi veszi rá, hogy harcoljon az ellenséggel, és engedelmeskedjen a tisztjeinek. Hogy csak az ellen használja fegyverét, akik kijelölnek neki ellensegnek. Hogy elmenjen oda ahol a halál van – másé, és az övé egyként.
Összeterelhetünk egy rakás embert, egyforma ruhát húzhatunk rájuk, kijelölhetünk tiszteket, hogy dirigáljanak nekik, és fegyvereket nyomhatunk a kezükbe, de az még nem lesz hadsereg. Az csak felfegyverzett emberek tömege lesz.

Az újoncok valahogy belesimulnak a katonasorsba. Miért teszik meg?
Ezek a háború legfontosabb kérdései.
A regény kiélezi ezt a szituációt, de kérdésfeltevése általános. Nem csak a halálraitéltek, de egyszerű emberek esetében is. Ennek a dinamikáját rajzolja meg ez a regény, jó lélektani érzéssel, remekül összevállogatott karakterekkel, akik a 40-es évek Amerikájának társadalmából hoznak egy vaskos merítést. Az író nem fordítja ki a karaktereit önmagukból. Fejlődésükben, változásukban is megőrzik önmagukat, saját korábbi életük, korábbi sorsuk, belső és külső mozgatórugóik viszik el őket a harcba, amely egy sajatos „igazság pillanata”-ként jelenik meg a regény végén.

2021/24, 28/121 eddigi olvasás

Hát nagyon érdekes egy olvasás volt. :)
Azt hittem, a katonaság alatt (83-84) már olvastam a könyvet, de egészen máshogy kezdődött, mint a film. Az elejéből semmire sem emlékeztem… (Komoly szereplői előtörténeteket kaptunk.)
A közepe táján meg mégis csak ismerős motívumokat találtam, tehát valóban második a nekifutás, de az újdonság erejével hatott. Azt hiszem, keresve sem találhatnánk jobb példát arra, amikor egy jó regényt összevetünk egy belőle készült jó filmmel. Mindkét felületnek megvan a maga ereje (a könyvé a részletek kidolgozottsága és a tartalomgazdagság, a filmé pedig épp ellenkezőleg, a kiemelés és a sűrítés – persze a nagyszerű színészi alakítások mellett), mert mindkét realizálás korrekt és hatásos.

A regény jó, mert hangsúlyt fektet a háborúk hátterére (mert ugye a csaták csak a felszín, a küzdelem már korábban, a mélyben dőlt el). Persze akció- és kalandregény, nem várhatunk például túl nagy jellemfejlődést a szereplőknél – de hát nem is ez volt a cél.

Ha van olyan háborús regény, ami tényleg megmutatja a háború aljasságát, kegyetlenségét valamint a hadsereg és a civil élet sötét oldalát a nehéz időkben, akkor „A piszkos tizenkettő” egyike azoknak!
A filmet láttam már nem is egyszer, és mind a mai napig nagyon kedvelem. De most, hogy jó pár év után kézbe vettem a könyvet, megállapítom, hogy elmarad az eredeti műtől. A film „csak” egy látványos, akciódús háborús film (annak persze kiváló), remek szereposztással.
A könyv viszont teljesen más képet mutat. Egy kemény kiképzés, amely alatt betekinthetünk antihőseink (azt hiszem ez a legjobb szó rá) hátterébe, és közben javulhat, vagy inkább csak palástolódhat a bennünk lakozó erőszak, düh. Mert annyi biztos, hogy a könyvbeli piszkos tizenkettő alaposan rászolgál a megnevezésre – és nem csupán a külsejük miatt. Tulajdonképpen igazán felmenteni, de elítélni sem tudjuk őket. Mondjuk Posey az, aki a leginkább érdemes arra, hogy új esélyt kapjon.
Bár maga a történet nem bővelkedik akcióval, de egyáltalán nem unalmas, mit több nagyon is leköti az olvasót a felkészülés és a jellemrajzok bemutatása. Háború, személyes sérelmek, vak düh, elnyomás, jellemfejlődés, kiút(?) – ez lenne a könyv! Nekem pedig tetszett. 5*

Itt is, mint oly sokszor már, a filmet láttam hamarabb, kb. jó tucatszor már. A könyv első olvasás, az elején számomra kicsit nehéz olvasmánynak tűnt, kevésbé volt olvasmányos, mint egy regény, sok volt az infó egyszerre. Aztán megszoktam, bele is rázódtam. Nehéz, nagyon nehéz könyv ez, elgondolkodtató. És bár voltak benne megmosolyogtató jelenetek is, azért alapvetően keményen az ember arcába vágja a háború kegyetlenségét. Az ember tényleg embernek farkasa, ha a saját kis életéről van szó. Van ebben minden, ami kell. Aljasság, kegyetlenség bőven, mindkét oldalon, sőt a civilek sem kivételek.

Ez a könyv…
Szóval van a film, amit imádtam. El akartam olvasni a könyvet is, hogy mégis milyen, ha már ilyen jó filmet sikerült belőle készíteni. A film csak a jéghegy csúcsa!!! A könyv olyan szálakat is leír, amiben a filmben hozzá sem szagoltak, és olyan részletes jellemrajzok vannak benne, amiket a filmből szintén kihagytak.
Egy szó, mint száz ez egy nagyon-nagyon jó könyv!

Csupán egy kihívás miatt vettem a kezembe a könyvet, pedig évek óta lesegetjük egymást.
De milyen jól tettem, hogy belekezdtem.
mivel a kihíváshoz a filmet is kellett néznem, ezért azt is újranéztem, úgy kb. százharminckettedszer.
Mégpedig azzal a módszerrel műveltem mindezeket, hogy olvastam egy kicsit, és megnéztem az arról szóló részt a filmből. Nem mondom, kicsit macerás volt, de én élveztem.
Különösen tetszett, hogy néhol szóról-szóra ugyanúgy zajlott a film, mint a könyv.
Nagyon szerettem Donald Sutherlandot, szerintem az egyik legjobb szereplő a filmben.
Maga a történet egyszerűen fenomenális, a százados egy remek pasi, csak a filmben szerintem jóval idősebb, mint a könyvben. Ami egyébként nem is baj, hiszen ennyi tapasztalattal, emberismerettel és életismerettel nem rendelkezhet egy férfi sem. Még akkor sem, ha történetesen katona.
Ebben a könyvben nem zavart, hogy katonákról szól, illetve katonákról is szólt.
A kedvenc jelenetem az volt, amikor a fiúk német egyenruhába öltöztek, és lazán hülyét csináltak a német tisztekből.

Nem emlékszem, hogy láttam volna a filmet, bár az alapokkal tisztában voltam, de így teljes meglepetés volt a történet.

Az eleje (spoiler) annyira nem fogott meg, de Reisman beszélgetései az elítéltekkel már annál inkább, bár ekkor még sokat nem tudunk róluk és a századosról sem, egyesekkel már ekkor szimpatizálni lehetett.
Persze lassan az elkövetett bűneikre is fény derül, ezek kezdték árnyalni a piszkos tizenkettő tagjait, bár alapvetően nem változtatták meg a hozzájuk fűződő viszonyomat, inkább a jellemük volt az, ami megerősítette az első benyomásaimat.

A könyv legnagyobb részét a kiképzés időszakának leírása teszi ki, Reisman kezdi felmérni az embereket, ráadásul nem csak rájuk lesz hatással, hanem az őrökre is, spoiler. Mellette a néha spoiler.
A rabok közül spoiler, ám a többiek is képesek voltak a fejlődésre.

Eközben Reisman múltjának újabb fontos mozzanataival és spoiler.

Az alapkiképzés után, az spoiler.

Miután sikeresen spoiler.

A zárás is érdekes felépítésű volt, spoiler.

A befejezés spoiler! :D

Amúgy Reisman remek karakter, jó vezető, feladatát kiválóan végzi el, képes komoly hatással lenni az embereire, értéket, célt adni nekik, kihozni belőlük a legjobbat, megcsináltatni velük olyan dolgokat, amikről nem gondolták volna, hogy képesek..

Bátran ajánlom, a szereplők érdekesek, páran szimpatikusak is, a történet pedig remekül illeszkedik a valódi eseményekhez!

Gimibe jártam, mikor az egyik koleszos osztálytársam meglepett vele névnapomra. Már akkor nagyon tetszett (nagy könyvmoly voltam). Utána megnéztem a filmet is, de a könyv nagyon beleette magát az emlékeimbe. Aki látta a filmet, az a könyv szempontjából olyan, mintha nem látott volna szinte semmit. Vagy legalábbis csak a jéghegy csúcsát!
Hiszen ezt a könyvet el kell olvasni, és a filmet meg kell nézni! Nagyon jól kiegészítik egymást. Senkit ne tántorítson el az első cc. 60 oldal, ahol felettesei parancsára Reismann-nak egy akasztásos kivégzést kell végignéznie. Amikor először olvastam, féltem, hogy végig ilyen lesz a könyv, de nem, nem ilyen, viszont kell a későbbiekhez. Azt mondanám, hogy a lélektan ebben a könyvben legalább annyira jelentős, mint a katonai vonal.