A ​bomlás kézikönyve 81% 78 csillagozás

Nem csillagozom. A csillagozás olyannak próbálja feltüntetni a könyveket, mintha valami mérhető sport versenyzői lennének. De míg távolugrásban, vagy súlyemelésben hiába mondja a vesztes, hogy ő volt a jobb, ha a győztes hosszabbat ugrott, vagy nagyobb súlyt lökött a feje fölé, addig bőven akadnak olyan sportok, ahol a bírók, vagy pontozók szubjektív döntése örökké a szurkolók vitáinak tárgya lesz. Ilyen az olvasás is. Ugyanabból a könyvből, ugyanazokból a mondatokból néha még a legjobb cimborámmal is ellentétes következtetésekre jutunk. Hogyne ítélhetne meg hát homlokegyenest ellenkezően két értelmes, de ellentétes beállítottságú ember egy könyvet. Főleg, ha az eleve ilyen mellbevágó, mint Cioran műve, amit több mint hét évtized alatt se igen tudtak még megemészteni.
Cioran nihillizmusa nemcsak kétségtelen, de szerintem meghaladhatatlan is. Az egykori Vasgárdistának viszont nyomát sem találtam. Bár a nihilizmust általában az anarchizmus nyakába varrják, ez csak a rosszul értelmezett 19. századi anarchizmusra jellemző. A 20.-21. századi anarchizmus esetén inkább arról van szó, hogy a célokat csak elvi szinten fogalmazzák meg, mert korai még a megvalósításról beszélni, vagy egy utópikus elképzeléssel útját állni az alulról jövő kezdeményezéseknek. Ilyen utópikus elképzelés például a mai parlamenti demokrácia, ami látszólag a tökéletes demokráciát valósítja meg, holott hosszú, és keserves tapasztalatokat szereztünk már ennek az ellenkezőjéről. Ebben az értelemben tehát a szerzőt semmiképpen sem vádolhatjuk anarchizmussal.
Cioran nihilizmusa tökéletes. Tagad embert és istent, a fejlődést, és magát az életet is. Ennek ellenére gondolatai inspirálóak. Olyan, mint a téves diagnózis alapján műtő sebész, aki rossz helyen vág a testbe, s véletlenül egy eddig fel nem derített tályogra bukkan.
Cioran művének legérzékenyebb részei istennel és a vallással foglalkoznak. Ha máshol nem is, de itt feltétlenül ütközni fognak a vélemények. Nekem, mint ateistának, roppant tetszettek szellemes megállapításai. A másik oldalról viszont ez nyilván felháborító.

A saját holttetememtől elválasztó idő sebet ütött rajtam; és mégis, mindhiába áhítozom a csábító sír után: képtelenségem arra, hogy bármitől is megváljak, hogy felhagyjak a szívdobogással, és egyáltalán egész benső valóm arról biztosít, hogy a férgeknek nem sok dolguk marad az ösztöneimmel. Annyira nem értek sem az élethez, sem a halálhoz, hogy gyűlölöm magam, és gyűlöletemben egy másik életről és egy másik halálról álmodom. És amiért olyan bölcs akartam lenni, mint még soha senki, most nem vagyok egyéb, csak egy őrült a sok közül…

Egyfajta Mizantróp Műalkotás.
Beszéljenek az író alábbi aforizmái helyettem:

„Összeakadok X.-szel. Nincs olyan áldozat, amit ne hoztam volna meg, csak hogy ne találkozzam vele többé. Hogy efféle szörnyetegeket legyek kénytelen elviselni! Amíg beszélt, vigasztalhatatlan voltam, amiért nem rendelkezem olyan természetfeletti hatalommal, amely mindkettőnket nyomban megsemmisítene.”
„Amint kilépünk az utcára, és embereket pillantunk meg, az első szó, ami eszünkbe jut: kiirtani.”
„Ha a világ egyre jobb lenne, az öregek, elkeseredve, hogy nem fogják élvezni, meghalnának mérgükben. Szerencséjükre a történelem menete már első pillanatától fogva megnyugtatja őket: lehetővé teszi, hogy szikrányi irigység nélkül dögöljenek meg.”

Továbbá keserű gondolatok öngyilkosságról, halálról, vallásról, mindezt szarkazmussal adagolva. Nagyon negatív beállítottságú egyén, viszont bizonyos pontoknál azt gondolom, erős értékeket volt képes felmutatni.
Olvasásnál afféle levertségérzet lett úrrá rajtam, miszerint a mindennapjait igen kemény lelki tusaként élte meg. Sok gondolkodó sajátja.

Egyik kedvencem a szerzőtől:
"1937 tavaszán a szebeni elmegyógyászati klinika parkjában megszólított egy „ápolt”. Néhány szót váltottunk, majd azt mondtam neki:
– Kellemes itt, ugye?
– Kellemes. Érdemes őrültnek lenni – felelte.
– De a kórház mégiscsak olyan, mint egy börtön.
– Igen, többé-kevésbé, de az embernek itt semmi gondja. Ráadásul, hiszen maga is tudja, hamarosan ki fog törni a háború. Ez itt biztos hely. Bennünket nem hívnak be, no meg egy elmekórházat nem bombáznak. Az ön helyében rögtön behozatnám magam.
Zavartan, csodálkozva búcsúztam el tőle, majd megpróbáltam megtudakolni, hogy kicsoda. Biztosítottak róla, hogy csakugyan bolond. Akár bolond, akár nem, soha senkitől nem kaptam ésszerűbb tanácsot."

Csupa önsajnálat és világfájdalom, egy hitetlen sértettsége, hogy nem jön Isten, és nem kíséri személyesen, kézenfogva, azonnal a mennybe.
A legjobb részei a vakhit és a fanatizmus elleni vádbeszédek, de ezek is inkább próféciák, mint racionális érvelések.

Zsigeri nihilistaként furcsa volt ilyen könyvet olvasni. Sok gondolatát nem értettem, de ezek a filozófusok már csak ilyenek.
Néha felnevettem, mikor Cioran olyan gondolatait olvastam, amik már bennem is megfogalmazódtak szóról szóra.
Kezdő nihilistáknak ajánlott, nagy világmegváltást nem kell remélni a könyvtől. Klasszikus görög-római filozófia és XIX, századi európai irodalom tudományok ismerői előnyben. (én hátrányban)

„Egy könyvnek sebeket kell feltépnie, sőt ütnie kell. Egy könyvnek veszedelemnek kell lennie.”

Ha ez a könyv horror film lenne, a korhatár-besorolók a szokottnál nagyobb gondban lennének. Én leginkább ezt írnám rá: óvatos befogadásra ajánlott.

Sötét füveskönyv. Mindenkinek és senkinek. Mindennapi rövid olvasásra. Hogy kicsit kibillentsen, kirázzon a hazugságokból.

Random idézet:
Minek Platónt bújni, ha egy szaxofon is föltárhat előttünk egy másik világot?

A sors – ha az időbeliség álarcosbáljaként szemléljük – maga is ragozható,
ám letépve róla a maszkokat, éppoly ridegnek és kopárnak mutatkozik,
akár egy sírfelirat.

Szerintem ezek a sorok nagyvonalakban megmutatják mit kaphatunk ettől a könyvtől. Nem mondanám cinikusnak de leginkább mégis ilyen hangvételű volt a számomra. Érdekes egy élmény volt az biztos.

Jóleső, bensőmet melengető érzés arra gondolni, hogy sokaknak milyen meghökkentő, sőt visszataszító lehet ezeknek a gondolatoknak a gyűjteménye. Mi másnak lenne ez a bizonyítéka, mint annak, hogy remekművel állunk szemben?
A szerző gyűlöli az életet, az embereket, a legnagyobb könnyedséggel űz gúnyt úgynevezett legnemesebb emberi érzéseinkből. Leginkább azoknak fog tetszeni ez a kis kötet, akik nem hisznek abban, hogy bármi emberi dolog lehet “szent”. Cioran szerint, azt hiszem, még a szent sem lehet szent. Én, aki szinte minden sorával egyetértek, remekül szórakoztam és bármelyik napon szívesen újra előveszem ezt a könyvet.
(A kötet szerkesztése néhol logikátlan, furcsa, ez egy kisebb csalódás.)

Miféle átok evangéliuma?! Inkább a haszontalan tipródások gyűjteménye. Van benne pár érdekes gondolat, mert ugye olyan könyvet azért még senkinek sem sikerült írni, hogy minden mondata értelmetlen legyen. Kár, hogy Cioran ilyen ellenségesen viszonyult a kereszténységhez, pedig az a sok filozófiai zagyvasághoz képest egy rendszerbe foglalt egység. Én azt érzem a sorok között, hogy Cioran tudatalatt vagy be nem ismertem szerintem tudta, hogy van Isten. Nem akarok a szavak értelmén lovagolni, de szerintem az, hogy nem hitt Benne, nála inkább azt jelentette, hogy nem bízott Benne, ezért kritizálta, perelt vele, néha gúnyolta, ami már káromlásszámba vehető. Úgy látszik ezek a nietzschei hülyeségek egyes filozófusoknál már kötelező „tornagyakorlatok”…
Nem csoda, hogy Cioran a Vasgárdában sem hitt sosem igazán – ezért „csak” az egyik legismertebb szimpatizánsa maradt az utókor szemében, tagja nem volt – mivel a Vasgárda keresztény (ortodox) nacionalista és szocialista mozgalom volt, ellenben pl. a nemzetiszocializmus német gyakorlatával – ez történelmi tény, de politikai és morális elemzésekbe most nem fogok bele. Mert mosakodás ide vagy oda, sokunknak az jut az íróról eszünkbe, hogy az egykori Vasgárda szimpatizáns, aki ha a múltját nem is, de az eszméit megtagadta.
A könyv egyébként érdekes.