E. Fehér Pál (szerk.) · Lator László (szerk.)

Klasszikus ​orosz költők I-II. 6 csillagozás

E. Fehér Pál – Lator László (szerk.): Klasszikus orosz költők I-II. E. Fehér Pál – Lator László (szerk.): Klasszikus orosz költők I-II. E. Fehér Pál – Lator László (szerk.): Klasszikus orosz költők I-II.

Az ​orosz költészet első emlékei a „daliás idők”, a viharos történelmi múlt emlékezetes eseményei köré kristályosultak: a csodálatos Ének Igor hadáról még szinte krónika, a XI-XVI. században keletkezett bilinák, amelyek alighanem udvari énekesektől elindulva századokon át alakultak, csiszolódtak, hasonultak a népköltészethez, már mondává, mesévé kerekítik a hajdani hősök tetteit. Aztán a XVIII. században kibontakozik az orosz műköltészet, s már olyan kitűnő képviselői vannak, mint Gyerzsavin, aki nemcsak emelkedett ódáiban, hanem elmés szatíráiban, színes leíró verseiben is méltő előfutára a XIX. század nagy hegyvonulatának, amelynek csúcsai a kora minden szellemi-politikai áramát művébe sűrítő, igazi költői világegyetemet teremtő Puskin, a komoran töprengő magányos Baratinszkij, Tyutcsev tündöklő látomásokat villantó, Lermontov sötét szenvedéllyel izzó, a kor s önnön démonaival viaskodó, Nyekraszov haragos társadalmi indulatokkal terhes költészete. S mellettük mennyi új… (tovább)

A művek szerzői: Mihail Vasziljevics Lomonoszov, Nyikolaj Mihajlovics Karamzin, Ivan Andreevich Krîlov, Iván Kozlov, Pjotr Andrejevics Vjazemszkij, Alekszandr Szergejevics Gribojedov, Alekszandr Szergejevics Puskin, Fjodor Ivanovics Tyutcsev, Alekszej Tolsztoj, Ivan Szergejevics Turgenyev, Afanaszij Fet, Nyikolaj Alekszejevics Nyekraszov, Nyikolaj Alekszandrovics Dobroljubov, Vlagyimir Szolovjov, Fjodor Szologub, Vjacseszlav Ivanov, Makszim Gorkij, Ivan Bunyin, Valerij Brjuszov, Alekszandr Blok, Andrej Belij, Nyikolaj Gumiljov, Vlagyiszlav Hodaszevics, Nyikolaj Aszejev, Anna Ahmatova, Borisz Paszternak, Oszip Mandelstam, Marina Cvetajeva, Vlagyimir Majakovszkij, Szergej Jeszenyin, Eduard Bagrickij, Vlagyimir Lugovszkoj, Nyikolaj Zabolockij, Alekszandr Tvardovszkij

Tartalomjegyzék

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Szerző válogatott művei Európa

>!
Európa, Budapest, 1978
1644 oldal · ISBN: 9630714183 · Fordította: Áprily Lajos, Árvay János, Bede Anna, Csoóri Sándor
>!
Európa, Budapest, 1966
1380 oldal · keménytáblás

Enciklopédia 39

Szereplők népszerűség szerint

Alekszandr Szergejevics Puskin · Mihail Jurjevics Lermontov

Helyszínek népszerűség szerint

Szentpétervár · Duna · Oroszország · Kaukázus · Angara · Kaszpi-tenger · Szmolnij Intézet (Szentpétervár) · Terek


Kedvencelte 1

Most olvassa 2

Várólistára tette 9

Kívánságlistára tette 6

Kölcsönkérné 1


Népszerű idézetek

Rawalpindi>!

Radírt ne használj. Lapját ki ne tépd.
– Épségben őrizd lelked füzetét!…

728. oldal, II. kötet, Szemjon Iszakovics Kirszanov, Európa Könyvkiadó, 1978.

Nazanszkij >!

Fjodor Ivanovics Tyutcsev: Éji hangok

A zöld kert édesen alussza álmát,
kék éjszaka becézi, öleli;
hogy sütnek a virágzó almafán át
a hold édes, arany sugarai!…

Csillagaival, ahogy a Teremtés
első estéjén, gyúl a fenti mély;
messziről valami halk zene zeng, és
a szomszéd forrás üdébben beszél…

Függöny szállt le, hogy a nappalt temesse;
várost és munkát álom permetez;
mint az erdők csúcsain, ébredezve
zsong a magasban ezer pici nesz.

Honnan e tétova zaj? Tán a testi
rabságból kitört gondolat-világ,
a hallható, de tündértestű, kezdi
kavarni az éj roppant káoszát?

Szabó Lőrinc fordítása

I. kötet, 352.-353. oldal, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1978

Nazanszkij >!

ALEKSZANDR TVARDOVSZKIJ:
MÉG EGYSZER SZIBÉRIÁRÓL

Kár ültetni Szibériába! –
Így mond a népnyelv igazat,
mert száz udvaron át, hiába,
lombot se lelsz, mi nyugtot ad.
Hol a gonosz fagy jár öldökölve –
nincs meggyfa-ligetekre mód –,
de volna bár egy nyírfa törzse
vagy egy kis berkenyebozót!
Unalmas udvar, puszta porták,
szélfújta házak, szürkeség –
ez az otthontalan komorság
sok mindenről szólhatna még!

Hogy mentek harcba nagyapáink
a vad táj kincses mélyibe,
fejszével, tűzzel, győzni bármit,
magát a tajgát gyűrni le;
hogy nyomta őket vaksötétje
a zsíros termőföldeken,
vetésforgóját évről évre
magának űzve féktelen.
Jó volt-e hát a fák uralma?
Kell-e bokrokért sohaj?
Hisz mögöttük ott állt a tajga:
sűrű sötét, vad és rovar…

Ötletnek is komisz, akárki
kérné: az ültetvényezés;
hisz itt egy tuskót is kivágni
keserves, izzasztóan nehéz;
hisz minden rög miatt dübörgő
bulldózer indul harcba, itt,
hol tuskók ellen küzdve csörlő
feszül, s robban a dinamit…

Így van. De épp ezért szivemnek
még kedvesebb a perc, mikor
utak mentén feltűnik egy-egy
rendezett ifjú nyírfasor,
fogódzó lánca új fenyőknek,
süvölvény nyárfák vonala –
annál inkább szemembe nőnek,
mert általuk Szibéria,
a tajga él: hol irtás-sávja,
a híres főcsapás halad,
mindig új szépséget talál a
jövőbe néző gondolat.

Hiszek a derűs jelben, érzem,
nincs véghetetlen messze már
az idő, mikor majd egészen
javunkra lesz e földi táj, –
szerető gondunktól fölenged,
akárcsak Moszkva tájain
ligetek, házak közti kertek,
vagy a meleg környezte Krím.

Fodor András fordítása

763–764. oldal, Második kötet (Európa, 1978)

Kapcsolódó szócikkek: buldózer · Krím · Moszkva
Nazanszkij >!

ALEKSZANDR TVARDOVSZKIJ:
MIKOR SZOKÁSOS

Mikor szokásos víg üdvözletet
küld ismerős vagy messzi jó barát, s míg
sok hosszú évet kívánnak neked,
téged e posta cseppet sem vidámít.

S mind egyet hajtogatnak ráadásul,
hogy nem könnyen adódnak hosszú évek,
s tizenkilencet, kilencvenet érsz meg,
nem mindegy-é, mikor a számla zárul?

De istenem, mégis fölfoghatatlan,
hogy mind elvész az évek sora kárba,
hogy van ma, és tán holnap is egy nap van,
s aztán egy sóhaj s vége mindhiába.

Nem, elviselhetetlen szörnyü volna
a sors, ha bennünk nem lakhatna itt
az ifjúság gyerekkorunktól fogva,
a teljes lét a legvégső napig.

Fodor András fordítása

776. oldal, Második kötet (Európa, 1978)

Rawalpindi>!

…végtelen
szomorúság a lét
… (Vlagyimir Alekszandrovics Lugovszkoj)

661. oldal, II. kötet, Európa Könyvkiadó, 1978

Nazanszkij >!

SZERGEJ JESZENYIN:
JÓSZERENCSE, ÁLDD MEG

Jószerencse, áldd meg mind, ki fárad!
Kövér hallal áldjad a halászt,
s a parasztot: sokszájú családnak
súlyosodjék bólogó kalász.

Isznak vizet kancsóból, pohárból,
de tenyérből – abból is lehet,
itt, hol ködök rózsaszínje lángol,
arannyal telítve völgyeket.

Jó a zsenge fűvön heverészni,
bámulna a kristálykék eget,
s felidézni fáradtan egy régi
féltő, perzselő tekintetet.

Haris szól… haris szalad a fűben…
Kinek szíve egyszerű maradt,
fényes arccal és örök derűben
él a munka jó terhe alatt.

Paraszt voltam én is – elfeledtem,
s most mesélek – szó a kenyerem.
Szántók, erdők, kiket úgy szerettem,
nem vagyok-e néktek idegen?

Mintha szánna valakit, ki elment,
elment, s vissza nem is integet,
bíbic sírja teli jajjal lelkem
szittyóspartú vadvizek felett.

Rab Zsuzsa fordítása

598–599. oldal, Második kötet (Európa, 1978)

Nazanszkij >!

NYIKOLAJ NYEKRASZOV: SZÜLŐFÖLD

Itt vannak újra mind a jólismert helyek,
hol egykor őseim a dőre életet
múlatták pompa közt, esztelen hencegésben,
mocskos tivornya és vad zsarnokság jegyében,
hol elnyomás alatt sok reszketeg cseléd
irígyelhette csak az úr hitvány ebét,
hol úgy rendeltetett, hogy meglássam a földet,
hol megtanultam azt, hogy tűrjek és gyülöljek,
s hol gyűlölségemet leplezve jámborul,
ha szégyenkezve is, de voltam olykor úr,
hol gyorsan hervadó lelkemből oly sietve,
oly messze elröpült az áldott béke csendje;
és kínzó tűz gyanánt perzselte meg szivem
a sóvár férfi-vágy s a gyötrő félelem…
S az emlékek, miket a boldog ifjuság ad,
amelyre annyi szép, csodás nevet ruháznak,
dühödtté tesznek és haraggal töltenek
elém villantva most valódi színüket.

Sötét, sötét a kert… a hársfák sűrüjében
mily sápadt arc dereng oly bánatos-fehéren?
Tudom, miért zokogsz, anyám, én értelek,
tudom, tudom, ki volt, ki téged tönkretett!…
Örök cselédjeként a barbár férfi-kénynek,
nem ringathattak el be-nem-telő remények,
s mert rémitett csupán a lázadó tudat,
szelíd rabnő gyanánt viselted sorsodat.
Pedig a szenvtelen közönyt sosem szivelted,
mert csupa büszkeség és szépség volt a lelked,
s vajon a terhekért, mit vállad hordozott
halk búcsuzó szavad feloldta gyilkosod?…

S te, ki néma kínt viselted társaképpen,
osztozva bánatán, zord sorsa szégyenében,
te sem vagy már sehol, nővérem, drága nő!
Sok naplopó pecér és jobbágyszerető
lakából szégyened kiűzött, s párja lettél
a jött-ment senkinek, kit percig sem szerettél…
És átélvén anyád keserves életét
így küszködtél, amíg sirodba vont a vég;
hol szádon oly hideg mosolygás árnya rémlett,
hogy ő is reszketett, ki hóhérként kivégzett.

Ez itt a régi ház… Most elhagyott, süket:
se szolga, sem bohóc, se nők, se gyors ebek.
Bezzeg hajdan… De én emlékszem, érzem egyre,
a bús nyomást, mely itt a szíveket sebezte.
Dajkámhoz bújtam… Ó, a dajkát is szegényt
hányszor sirattam én, ha gyötrő bánat ért.
Csak emlitem nevét, már elgyöngít a hála,
de vajon mindig így éreztem-é iránta?…

Jósága, melyet ő ész nélkül szórt reám,
csak néhány képben él, halvány emlék csupán,
s haragra gyúl a szív, új mérget szít magában
nem, nincs e lázadó, e zordon ifjuságban
se nyugtató öröm, se szép emlékezet,
mert mind a rossz, amely kezdettől érhetett,
amelynek átka most legyűrhetetlen átfon,
mind itt nőtt fel körém, e vad szülői tájon!…

Utálkozik szemem, míg lassan körbejár.
A sok sötét fenyő, látom kiirtva már,
hűs enyhelyet nem ád többé a nap hevében.
A zöld mező kisült, delel a csorda tétlen,
lecsüggesztvén fejét a száraz ér felett,
és féloldalra dől a rokkant épület,
hol kelyhek csengtek és a dőzsölés zajára
csak a szenvedés felelt, morajló tompa lárma,
hol szabadon csupán egy ember élhetett:
ki eltiprója volt az összes többinek…

Fodor András fordítása

596–598. oldal, Első kötet (Európa, 1978)

1 hozzászólás
Nazanszkij >!

SZERGEJ JESZENYIN:
FALUSI SZERTARTÁSKÖNYV

1

Ó nap, sugaras nap,
világ kútjába bukó aranyvödör!
Merítsd ki a lelkem!
Húzz fel hazám kínjainak
kútfenekéről!

Minden reggel
sugaraid ostorfáján kúszom
újra meg újra az égre.
Minden este
lezuhanok onnan az alkony szakadékába.

Szívem nehéz, ürömkeserű…
Felvérzi számat az ének…
Hó zúdul, betakarja hazámat,
letépi számról a szót,
darabokra szakítja.

Keresztfán csügg hazám
töretett teste.
Utak, ösvények csupasz lába
átalszögezve…

Farkashangon vonít nyugatról
a szél…
Holló az éj,
csőrét feni a tavak hűlt szemén.
A hegyre felszögezett alkony
mint keresztfán a deszkatábla:

JESUS NASARENUS
REX
JUDEORUM!

2

Ó hold, telihold!
Öregapám vörös sapkája, amit
a vadóc unoka egy felhő-ágra dobott fel –
hullj le a földre!
Födözd el szememet!

Hol vagy…
Hol vagy, hazám?

Mint fűzvesszőket, nyúzta le útjaidat
kemény szél.
Gyapjadat, fehér havadat nyalogatta
kék nyelvével
az orkán.

Bárányként fekszel a földön,
ég felé rándul a lábad,
a vályut az éggel,
a zabkalásszal a csillagokat
már összekeverte szemed…

Nem baj, sose bánd!
Mindent, amit látsz, összekeverhetsz…
Én nézlek napnak is, ha kívánod,
amelynek disznó-képe van,
nem félek, ha akár beleröffen
szertartáskönyvébe
szivemnek.

Nagyságos nagy a titkod.
És halálod örök váltságdíj
a világért.

3

Ó vérpiros alkonyi fény!
Bocsásd meg, hogy kiabálok.
S hogy égi ivócsanaknak néztem
a Nagy Medvét, bocsásd meg!

Puszták pásztorai –
mit is tudunk?
Községi kisiskolát jártam magam is csak –
mit tudok én?
Csak bibliát tudok, meg öreg meséket,
csak azt, hogy a zab mit zümmög a szélnek…
S még ezt:
ünnepnapokon
húzni a harmonikát.

De azt tudom,
annyit tudok: meghalni inkább,
mint élni
lenyúzott
bőrrel!

Halj meg, hazám!

Halj meg, ki a két
testámentom után
megírtad
a harmadikat.

4

Ó csillagok,
ti pillogó kicsi gyertyák,
kik a hajnal zsoltároskönyvére
piros viaszt csöpögettek –
hajoljatok le!

Hogy elérjem lángotokat,
s felágaskodva
lábujjhegyre
sorra kioltsam.

Ő nem tudta, ki gyújtott benneteket,
sem azt, miféle halálról szóltak
énekeim.

Örvendj,
egész Föld!
Örvendj: szűzed, Oroszhon
újjá születik,
ím halljad,
fiat szül
teneked…

Immánuel lesz a neve:
Szabadító…

Örvendj Volga, susogj:
kék bölcsődben rengeti majd az anya
csecsemőjét…

Hiába mondjátok,
hogy az égen
a teljes-hold, ami fénylik,
én tudom:
nem a hold…

Hanem ő!
Hanem ő!
Az ég méhéből
fényességben
ő született meg!

Rab Zsuzsa fordítása

568–572. oldal, Második kötet (Európa, 1978)

Kapcsolódó szócikkek: Nagy Medve · Volga
Nazanszkij >!

GAVRIIL GYERZSAVIN:
MESCSERSZKIJ HERCEG HALÁLÁRA

Idők szava! Érckondulás!
Milyen visszhangot versz szivemben!
Dörgő szavad: az elmulás,
a sír felé vezetget engem.
Halál fenekszik ellenem,
alig születtem a világra,
meglendül villámló kaszája,
s mint fű, levágva életem.

Kinyúlnak szörnyű karmai,
s nem menekülhet senki élve.
Hajdani úr és hajdani
szolgája – síri férgek étke,
koporsójuk megőrletik.
Mint habjai futó vizeknek,
az elmúlás felé sietnek
sebesen pergő éveink.

Tátott verem felé megyünk,
belezuhanunk nemsokára.
Tudjuk: meghalni születünk,
az életnek halál az ára.
És a halál könyörtelen:
a csillagok fényét kioltja,
a napot sötétségbe fojtja,
fölöttünk lebeg szüntelen.

Csak a konok emberfia
nem látja, nem veszi eszébe,
hogy egyszer meg kell halnia.
De a halál csak eljön érte.
Ahol nem is gyanítanád,
ó jaj, ott ér utol gyakorta,
mint sebes mennykő hegyoromra,
nagy hirtelen lerontva rád.

Hol vagy, Mescserszkij? Merre vagy,
pompa, gyönyör, hűs szél barátja?
Lelked már mindent messzehagy,
ott túl a holtak partja várja.
Tested velünk. De lelkedet
hol leljük? – Ott. – De hol? – Ki tudja.
S csak sírunk érted, porba sújtva:
„Ó jaj, halandó, jaj neked!”…

… Mindent-rettegtető halál!
Szörnyű igád nyögi az ember.
Ma isten – holnap sírba száll,
ma lelkében remény dereng fel –
holnap őt magát sem leled.
Órái ahogy múlva múlnak,
sötét káosz mélyére hullnak,
elfut, ami kiméretett.

Hogy elsuhantak hirtelen
fölöttem is az ifjú évek!
Ha örülök, már csendesen,
a szépségtől lázban nem égek.
Hol hagytam szilajságomat?
Már a szerencsém sem a régi.
Kívántam becsületben élni,
s most zajos hírnév hívogat.

Férfikorom is elrepül
és vele a dicsőség szomja.
Szívem-lelkem lassan kihül,
nem vágyom hírre, sem vagyonra.
Szelíden, szenvedélytelen
már az örök kapukban állok.
Hagyj el te is, hazug és álnok
szerencse, nem kellesz te sem!

Ma jön el, vagy egy más napon,
éretted is biztos halálod.
Hát mért kíséri fájdalom
és gyász a halandó barátot?
Létünk az ég rövid kegye.
Nyugalmasan járd végig útját,
s ha a szeszélyes sors lesújt rád,
fogadd el és törődj bele.

Rab Zsuzsa fordítása

85–87. oldal, Első kötet (Európa, 1978)

Nazanszkij >!

ALEKSZANDR TVARDOVSZKIJ:
MONDJUK, LEJÁRTAD MÁR

Mondjuk, lejártad már a magadét,
az utolsó határ is elmaradt –
de ész, tapasztalás megadja még,
hogy elrendezd a végső dolgokat,
megrakodásig – és elindulásig.

Forgatva elmúlt évek levelét,
javítgathatsz, hogy féltő vonalak
válasszák széjjel nyomaid, eképp
hagyatkozva a kétes védelemre,
eképp szépítve eredményeden…
Ámde mit ér,
ocsúdsz kedvetlenedve,
ments isten, hogy ily vigaszunk legyen.

Nem. Jobb inkább félúton összerogyni
ha már erőnk új célt nem ér soha.
Lesz majd, ki jobban végez, mint ahogy mi,
s tán nem is kell annyit hazudnia.

Fodor András fordítása

775. oldal, Második kötet (Európa, 1978)


Hasonló könyvek címkék alapján

Gábor Andor (szerk.): Mirèio / Roland-ének és kisebb műfordítások I-II.
Gyurgyák János (szerk.): Élet és Halál könyve
Lothringer Miklós (szerk.): Örök megújulás
Gál Zsuzsa (szerk.): A zene szava
Jevgenyij Vinokurov: Tilalmas kékség
Rab Zsuzsa (szerk.): Ivótülök
Vlagyimir Majakovszkij: Nadrágba bújt felhő
Szergej Jeszenyin: Szergej Jeszenyin válogatott versei
Szerb Antal (szerk.): Száz vers
Oszip Mandelstam: Csillapíthatatlan szavak