Balbec ​Beach 78% 25 csillagozás

Tizenhárom különleges hangulatú novella. Mindegyiknek egyik fontos témája egyfajta visszaemlékezés a múltra, de mindenféle cukormázas nosztalgia nélkül. Igazából nem is a történések voltak a fontosak, hiszen valójában nem történtek fontos dolgok, hanem a főszereplők gondolatai a múltban, ill. a jelenben történtekről. Talán ami legnagyobb hatással volt rám, az a szereplők között lévő szeretetteljes kapcsolat, legyen szó nagyszülőről, volt, jelenkori kedvesről, édesapáról, vagy külföldön élő nagybácsiról. A legunszimpatikusabb szereplő is egy macska volt. Talán most értettem meg először, hogy mi a különbség az irónia és a szarkazmus között. És Dunajcsik Mátyás az irónia/önirónia nagymestere. A novellákkal úgy voltam, mintha egy folyóban úszó gyönyörű halat próbáltam volna kifogni kézzel: mindig kicsúszott a kezeimből, de ahelyett, hogy feladtam volna, újra és újra el akartam kapni. Nehéz választani közülük, de talán a legjobban A láthatatlan Budapest tetszett: a vers az elején, és a végén gyönyörű metaforaként a Duna és a halászlé találkozása.

Ez volt a 2016-os novellás kihívás első olvasott könyve, melynek jegyében naponta csak egy történetet olvastam el a könyvből, és ebben az esetben ez jót is tett az olvasmányélménynek.
Összességében nem voltam elragadtatva a történetektől, ennek legfőbb oka, hogy a forma és a tartalom nem simult össze eléggé, az egyik mindig kicsit több volt a másik rovására. Nem tudtam, hogy viszonyuljak a majd' minden írásban megjelenő homoszexualitáshoz, mert gyakran nem eszköznek éreztem, hanem kényszerítő erőnek, terápiás írásnak.
A Szlovák tangó és a Berlin alatt a föld viszont azonnali kedvenccé váltak, előbbiben az elmúlt szerelemmel való, hosszú idő utáni ismételt találkozást mutatja be nagyon érzően (és itt egyáltalán nem éreztem azt, hogy a nemi identitást arcomba tolva azon keresztül mutat meg valamit, sokkal inkább azt, hogy minden élő emberrel így van ez, akárkit is szeret – ez fontos!); utóbbiban a történetet parádésan egészítik ki a grafikák, és amúgy is mekkora ötlet, kár hogy nem tudok rajzolni. (Meg Berlin a legkedvesebb városom, tehát aki már egy mondatot is dicsérően ír róla, azt rögtön szentté avatom magamban. De jó az a novella. Tényleg.)

Ha nem veszed komolyan, szórakoztató. Tizenhárom bölcsésznovella, megidézve Prousttól Freudig, Adytól Nádas Péterig sok jeles szerzőt (de én mögöttük Dunajcsik Mátyást nem nagyon láttam).
Ha komolyan veszed, akkor egy meleg író könyve, amelyben hangsúlyos a meleg szerelem és szexualitás, és ez fontossá teszi.
Ha ez a fülszövegből kiderült volna, nem vettem volna a kezembe, jól meg lettem volna nélküle. Így néha viszolyogtam, és ilyenkor nem tudtam, hogy a feszültség a szövegből vagy a heteroszexuális olvasó leküzdhetetlen ellenérzéséből fakad. Ehhez képest két nap alatt elolvastam, és többnyire jól szórakoztam.
Mindenesetre Dunajcsik legközelebbi könyvével óvatos leszek, és csak akkor fogom elolvasni, ha biztosan nincs benne meleg szex. Nem vagyok prűd, nem vagyok homofób, de én a nőket szeretem.

A stílusát imádom Dunajcsik Mátyásnak, nagyon jó ötletei vannak. Ahogy egy barátnőm mondta, jórészt melegekről ír, de nem tolja az arcodba, hogy hello, buzikról van szó! – igen, én is ezt tapasztaltam. Minden szereplő ember, és nem határozza meg a preferenciája.

Az utolsó novellával nem igazán tudtam mit kezdeni, ennek ellenére a stílusa miatt még azt is élveztem.

ui.: szeirntem az utalások és intertextualások 90%-a mellett elmentem (klasszikusok ismeretének hiánya :( ), de így is működnek a szövegek.

Dunajcsik a generációjának egyik legtehetségesebb költője/írója. Magas elvárásokkal kezdtem olvasni. A bevezető novella, a Balbec Beach meg is felelt ennek.

Az utána következő két novella, az Elefánt, és A Láthatatlan Budapest viszont nagyon nem tetszett. Elgondolkodtam azon, hogy becsukom a könyvet, nem olvasok tovább. Zavartak a feleslegesen hosszú mondatok, a passzív mondatszerekezetek, és az erőltetett, feleslegesnek tűnő hasonlatok. Mi értelme van egy olyan festményhez hasonlítani bármit is, amit az olvasó nem látott?

Szerencsére végigolvastam a novellákat, és minden a helyére került. Az elsőre erőltetettnek tűnő hasonlatok végül a helyükre kerültek: a festmény, amit nem láttam, a halott nagymama beteg lábának az ellenpontja.

Szerintem az Elefánt című novellában vagy több van, vagy kevesebb. Akár ki is lehetne hagyni azt a festményes hasonlatot, hiszen nagyságrendileg harminc olvasó tudja, hogy miről is van szó. Vagy ha annyira fontos az a festmény, akkor valahogy fel lehetne vezetni, hogy a naív olvasó is kapjon belőle valamit. Erről majd később írok bővebben.

A láthatatlan Budapest után szerencsére sokat javult a színvonal. Passzív szerkezetet már alig láttam. A mondatok is lerövidültek. Megjelentek az egyszerűbb kötőszók, pl és, meg. Ezektől szerintem csak olvashatóbb lesz a szöveg. A legtöbben úgyis tudják, hogy a könnyű szöveget csak olvasni könnyű.

Nagyon tetszett, hogy Szerb Anta megkísértését naívan is el lehetett olvasni. Megjelentek Szerb Antal életrajzi elemei, az egyik műve is – de nem ez szervezte a sztorit, hanem valami más. Nagyon tetszett, ahogy Dunajcsik szervezi a történeteit. Ügyesen sejtet, felvezeti a fontosabb poénokat.

A meleg karakterek is fantasztikusak voltak. Azt minden épeszű ember tudja, hogy a melegek is emberek. A novellákból viszont kiderült, hogy csak a szex mechanikája más, meg az, hogy titkolózni kell. Amúgy pont olyanok, mint a heteroszexuálisok.

A mondatokkal sajnos nem vagyok kibékülve. Modoros, csevegő szöveget olvashatunk. Leginkább Rejtő Jenőre mondataira hasonlít. Valahogy ide mégsem illik. Hiszen komoly dolgokról van szó.

Szerintem lehetne kicsit egyszerűsíteni a mondatokon. Lehetne könnyűnek látszó irodalmat írni. Az egyik novellában Szerb Antal nevében lekommerszezik Ecot. Pedig szerintem A rózsa nevéből van mit tanulni. Lehet, vannak más hasonló könyvek is, de az én felületes műveltségembe csak ez fért bele. Szóval:

A rózsa neve a felszínen egy zseniális, transzcendens krimi. A naív olvasónak egy jófajta lektűr. A képzettebb olvasók már elszórakozhatnak az irodalmi, történelmi utalásokon, azon, hogy milyen szépen írta le a kolostort, vagy bármi máson.

Persze mindig a szerző dönti el, mit ír, merre megy. Szerintem ez a potenciál simán benne van Dunajcsikban – csak finomabban kéne bánnia a naív olvasóval.

Dunajcsik Mátyásról már eddig is tudtam, hogy az egyik legtehetségesebb fiatal irodalmárunk, bár eddig elsősorban kritikusként ismertem. Számos általam nagyra tartott műről és szerzőről írt már, többek között Sebaldról, Pynchonról, Proustról, Nádasról, Rubinról. Idén tavasszal jelent meg második szépirodalmi kötete Balbec Beach címmel a Librinél, annál a kiadónál, aminek ő a főszerkesztője. Pikáns dolog.

De lássuk a könyvet. A pofás borítóval rendelkező kötet 13 novellát tartalmaz, amit a szerző két részre oszt, az egyik a címadó „Balbec Beach”-csel indul, a másik pedig a „Berlin alatt a föld”-del. A kötet novellái nagyon hasonlóak egymáshoz, mégpedig több értelemben is: főszereplőik általában művészek, akik igen nagy irodalmi, szobrászati stb. tudással rendelkeznek, de igazából nem történik velük semmi olyan, ami a való élethez tartozna. Életük legnagyobb eseményei például, hogy írnak néhány sort, gondolkodnak azon, amit lefekvés előtt olvastak és más effélék. A helyszínek sem túl változatosak: Bécs, Berlin, Budapest – mindegyik egyfajta művészeti központ.

A szövegeket pedig folyton átszövik a különféle kulturális utalások, amelyek, sajnos, nem mindig ágyazódnak be a történetekbe, sokszor erőltetettnek hatnak, például egy Szerb Antalt felidéző novellában egy Szerb An(i)ta nevű nő szerepel, aki Antának (még jó, hogy nem Antalnak) ejti a nevét; egy napsütésben hempergő macska kapcsán pedig azonnal Petri Györgyre terelődik a szó. Ezekkel az utalásokkal kapcsolatban gyakran érezni, hogy csak azért szerepelnek, hogy a szerző felidézhesse kedvenc íróit, könyveit. (Ezt egyébként a könyv végén direktben is megteszi: itt szerepelnek a nagy elődök, azok, akiknek írásművészete inspirálta Dunajcsikot.)
A könyv szerzője nyíltan vállalja homoszexualitását, és a Balbec Beach is hemzseg a különféle homoszexuális/leszbikus szerelmektől. Bár a leírások egyáltalán nem pornográfok és nem mondhatóak kifejezetten polgárpukkasztóknak sem, egy idő után egyszerűen sok lesz belőlük, legalábbis számomra unalmassá vált, hogy majd minden novella egy „más” beállítottságú művész nem túl eseménydús életéről szól. Emellett a kötetet helyenként túl elitistának is éreztem. Olvashatóak és élvezhetőek ugyan a történetek a különféle utalások, irodalmi elődök ismerete nélkül is, de az összefüggések igazi megértéshez azért kell hogy az olvasó igen nagy előzetes tudással rendelkezzen.

Ugyanakkor ki lehet emelni az igen klasszikus, gördülékeny nyelvezetet és a találó leírásokat, mint a könyv jól sikerült részeit. Illetve a novellák egy része az intertextuális utalásoktól függetlenül is működik. Azt gondolom, a tehetség megvan, és remélem, a következő kötet már emberközelibbre sikerül majd.

Nehéz eset… tetszett is, meg nem is. Volt egy-két ötletes novella, például az Elefánt és A láthatatlan Budapest, de nekem túlságosan hasonlítottak egymáshoz: művész főszereplők, nem sok cselekmény és egy-két kivételtől eltekintve nem volt valami frappáns végük – szerintem –, amit az Elefánthoz legalább mertem volna remélni.

Huh, majdnem tökéletes, nekem néha túl direkt/öncélú volt/nem is tudom mi a pontos szó arra, hogy mekkora hangsúlyt fektetett a nemiségére, de ettől függetlenül 5, mert elkezdtem olvasni és megint azt a pezsgést éreztem, amit csak kortárs magyar novelláknál lehet, hogy végre megint itt van valami nagyon jó, friss, érdekes, ami nekem teljes mértékben fekszik és annyira kár, hogy véget ért a kötet.

Egyre több kortárs magyar szerzőtől olvasok és nagyon jó élményeket köszönhetek nekik. Dunajcsik könyve sem volt rossz, bár nem mindig rezdültünk össze. 13 történet, jó helyszínek, hangulatok, rengeteg kulturális utalás. A borítója nagyon szép. A leírások miatt igazán élvezetes olvasni, de ha háromnál több írást olvastam belőle egymás után, akkor kezdtek kicsit összemosódni. Nagyon mély nyomot nem hagy, de kikapcsolódásnak tökéletes olvasás.

A legjobb könyv, amit idén olvastam. Mán-Várhegyi Réka kötete óta (Boldogtalanság az Auróra-telepen) nem olvastam olyat, amit ne bírtam volna letenni. Ez a cucc totál beszippantott. még-még-még akarok ilyet !!! *_*