Balbec Beach nem egy hely, és nem egy tánc. Talán csak egy tengeri fuvallat, egy különös fénytörés, egy távoli dallam. De ott van Budapest utcáin, amikor egy sápadt énekesnő az apja után kutat az éjszakában, és ott van Velence tengerpartján is, mikor az érzelmes utazónak választania kell két szerelem között. A berlini metró járataiban, ahol kísérteteket sodor magával az alagútszél, névtelen fennsíkok pszichiátriáin és a Józsefvárosban is, mikor egy huszonéves műfordító egy negyvenéves nővel beszélget a pornográfia természetéről. Vagy a párizsi Ritz különtermében, Marcel Proust és Sigmund Freud sosemvolt találkozásakor. Dunajcsik Mátyás tizenhárom története ezekbe a pillanatokba viszi magával az olvasót, hogy aztán annak rendje és módja szerint el is veszítse a vágyak és emlékek tükörlabirintusában.
Balbec Beach 25 csillagozás
Enciklopédia 3
Szereplők népszerűség szerint
Most olvassa 2
Várólistára tette 22
Kívánságlistára tette 11
Kölcsönkérné 1
Kiemelt értékelések
Tizenhárom különleges hangulatú novella. Mindegyiknek egyik fontos témája egyfajta visszaemlékezés a múltra, de mindenféle cukormázas nosztalgia nélkül. Igazából nem is a történések voltak a fontosak, hiszen valójában nem történtek fontos dolgok, hanem a főszereplők gondolatai a múltban, ill. a jelenben történtekről. Talán ami legnagyobb hatással volt rám, az a szereplők között lévő szeretetteljes kapcsolat, legyen szó nagyszülőről, volt, jelenkori kedvesről, édesapáról, vagy külföldön élő nagybácsiról. A legunszimpatikusabb szereplő is egy macska volt. Talán most értettem meg először, hogy mi a különbség az irónia és a szarkazmus között. És Dunajcsik Mátyás az irónia/önirónia nagymestere. A novellákkal úgy voltam, mintha egy folyóban úszó gyönyörű halat próbáltam volna kifogni kézzel: mindig kicsúszott a kezeimből, de ahelyett, hogy feladtam volna, újra és újra el akartam kapni. Nehéz választani közülük, de talán a legjobban A láthatatlan Budapest tetszett: a vers az elején, és a végén gyönyörű metaforaként a Duna és a halászlé találkozása.
Ez volt a 2016-os novellás kihívás első olvasott könyve, melynek jegyében naponta csak egy történetet olvastam el a könyvből, és ebben az esetben ez jót is tett az olvasmányélménynek.
Összességében nem voltam elragadtatva a történetektől, ennek legfőbb oka, hogy a forma és a tartalom nem simult össze eléggé, az egyik mindig kicsit több volt a másik rovására. Nem tudtam, hogy viszonyuljak a majd' minden írásban megjelenő homoszexualitáshoz, mert gyakran nem eszköznek éreztem, hanem kényszerítő erőnek, terápiás írásnak.
A Szlovák tangó és a Berlin alatt a föld viszont azonnali kedvenccé váltak, előbbiben az elmúlt szerelemmel való, hosszú idő utáni ismételt találkozást mutatja be nagyon érzően (és itt egyáltalán nem éreztem azt, hogy a nemi identitást arcomba tolva azon keresztül mutat meg valamit, sokkal inkább azt, hogy minden élő emberrel így van ez, akárkit is szeret – ez fontos!); utóbbiban a történetet parádésan egészítik ki a grafikák, és amúgy is mekkora ötlet, kár hogy nem tudok rajzolni. (Meg Berlin a legkedvesebb városom, tehát aki már egy mondatot is dicsérően ír róla, azt rögtön szentté avatom magamban. De jó az a novella. Tényleg.)
Ha nem veszed komolyan, szórakoztató. Tizenhárom bölcsésznovella, megidézve Prousttól Freudig, Adytól Nádas Péterig sok jeles szerzőt (de én mögöttük Dunajcsik Mátyást nem nagyon láttam).
Ha komolyan veszed, akkor egy meleg író könyve, amelyben hangsúlyos a meleg szerelem és szexualitás, és ez fontossá teszi.
Ha ez a fülszövegből kiderült volna, nem vettem volna a kezembe, jól meg lettem volna nélküle. Így néha viszolyogtam, és ilyenkor nem tudtam, hogy a feszültség a szövegből vagy a heteroszexuális olvasó leküzdhetetlen ellenérzéséből fakad. Ehhez képest két nap alatt elolvastam, és többnyire jól szórakoztam.
Mindenesetre Dunajcsik legközelebbi könyvével óvatos leszek, és csak akkor fogom elolvasni, ha biztosan nincs benne meleg szex. Nem vagyok prűd, nem vagyok homofób, de én a nőket szeretem.
A stílusát imádom Dunajcsik Mátyásnak, nagyon jó ötletei vannak. Ahogy egy barátnőm mondta, jórészt melegekről ír, de nem tolja az arcodba, hogy hello, buzikról van szó! – igen, én is ezt tapasztaltam. Minden szereplő ember, és nem határozza meg a preferenciája.
Az utolsó novellával nem igazán tudtam mit kezdeni, ennek ellenére a stílusa miatt még azt is élveztem.
ui.: szeirntem az utalások és intertextualások 90%-a mellett elmentem (klasszikusok ismeretének hiánya :( ), de így is működnek a szövegek.
Dunajcsik a generációjának egyik legtehetségesebb költője/írója. Magas elvárásokkal kezdtem olvasni. A bevezető novella, a Balbec Beach meg is felelt ennek.
Az utána következő két novella, az Elefánt, és A Láthatatlan Budapest viszont nagyon nem tetszett. Elgondolkodtam azon, hogy becsukom a könyvet, nem olvasok tovább. Zavartak a feleslegesen hosszú mondatok, a passzív mondatszerekezetek, és az erőltetett, feleslegesnek tűnő hasonlatok. Mi értelme van egy olyan festményhez hasonlítani bármit is, amit az olvasó nem látott?
Szerencsére végigolvastam a novellákat, és minden a helyére került. Az elsőre erőltetettnek tűnő hasonlatok végül a helyükre kerültek: a festmény, amit nem láttam, a halott nagymama beteg lábának az ellenpontja.
Szerintem az Elefánt című novellában vagy több van, vagy kevesebb. Akár ki is lehetne hagyni azt a festményes hasonlatot, hiszen nagyságrendileg harminc olvasó tudja, hogy miről is van szó. Vagy ha annyira fontos az a festmény, akkor valahogy fel lehetne vezetni, hogy a naív olvasó is kapjon belőle valamit. Erről majd később írok bővebben.
A láthatatlan Budapest után szerencsére sokat javult a színvonal. Passzív szerkezetet már alig láttam. A mondatok is lerövidültek. Megjelentek az egyszerűbb kötőszók, pl és, meg. Ezektől szerintem csak olvashatóbb lesz a szöveg. A legtöbben úgyis tudják, hogy a könnyű szöveget csak olvasni könnyű.
Nagyon tetszett, hogy Szerb Anta megkísértését naívan is el lehetett olvasni. Megjelentek Szerb Antal életrajzi elemei, az egyik műve is – de nem ez szervezte a sztorit, hanem valami más. Nagyon tetszett, ahogy Dunajcsik szervezi a történeteit. Ügyesen sejtet, felvezeti a fontosabb poénokat.
A meleg karakterek is fantasztikusak voltak. Azt minden épeszű ember tudja, hogy a melegek is emberek. A novellákból viszont kiderült, hogy csak a szex mechanikája más, meg az, hogy titkolózni kell. Amúgy pont olyanok, mint a heteroszexuálisok.
A mondatokkal sajnos nem vagyok kibékülve. Modoros, csevegő szöveget olvashatunk. Leginkább Rejtő Jenőre mondataira hasonlít. Valahogy ide mégsem illik. Hiszen komoly dolgokról van szó.
Szerintem lehetne kicsit egyszerűsíteni a mondatokon. Lehetne könnyűnek látszó irodalmat írni. Az egyik novellában Szerb Antal nevében lekommerszezik Ecot. Pedig szerintem A rózsa nevéből van mit tanulni. Lehet, vannak más hasonló könyvek is, de az én felületes műveltségembe csak ez fért bele. Szóval:
A rózsa neve a felszínen egy zseniális, transzcendens krimi. A naív olvasónak egy jófajta lektűr. A képzettebb olvasók már elszórakozhatnak az irodalmi, történelmi utalásokon, azon, hogy milyen szépen írta le a kolostort, vagy bármi máson.
Persze mindig a szerző dönti el, mit ír, merre megy. Szerintem ez a potenciál simán benne van Dunajcsikban – csak finomabban kéne bánnia a naív olvasóval.
Dunajcsik Mátyásról már eddig is tudtam, hogy az egyik legtehetségesebb fiatal irodalmárunk, bár eddig elsősorban kritikusként ismertem. Számos általam nagyra tartott műről és szerzőről írt már, többek között Sebaldról, Pynchonról, Proustról, Nádasról, Rubinról. Idén tavasszal jelent meg második szépirodalmi kötete Balbec Beach címmel a Librinél, annál a kiadónál, aminek ő a főszerkesztője. Pikáns dolog.
De lássuk a könyvet. A pofás borítóval rendelkező kötet 13 novellát tartalmaz, amit a szerző két részre oszt, az egyik a címadó „Balbec Beach”-csel indul, a másik pedig a „Berlin alatt a föld”-del. A kötet novellái nagyon hasonlóak egymáshoz, mégpedig több értelemben is: főszereplőik általában művészek, akik igen nagy irodalmi, szobrászati stb. tudással rendelkeznek, de igazából nem történik velük semmi olyan, ami a való élethez tartozna. Életük legnagyobb eseményei például, hogy írnak néhány sort, gondolkodnak azon, amit lefekvés előtt olvastak és más effélék. A helyszínek sem túl változatosak: Bécs, Berlin, Budapest – mindegyik egyfajta művészeti központ.
A szövegeket pedig folyton átszövik a különféle kulturális utalások, amelyek, sajnos, nem mindig ágyazódnak be a történetekbe, sokszor erőltetettnek hatnak, például egy Szerb Antalt felidéző novellában egy Szerb An(i)ta nevű nő szerepel, aki Antának (még jó, hogy nem Antalnak) ejti a nevét; egy napsütésben hempergő macska kapcsán pedig azonnal Petri Györgyre terelődik a szó. Ezekkel az utalásokkal kapcsolatban gyakran érezni, hogy csak azért szerepelnek, hogy a szerző felidézhesse kedvenc íróit, könyveit. (Ezt egyébként a könyv végén direktben is megteszi: itt szerepelnek a nagy elődök, azok, akiknek írásművészete inspirálta Dunajcsikot.)
A könyv szerzője nyíltan vállalja homoszexualitását, és a Balbec Beach is hemzseg a különféle homoszexuális/leszbikus szerelmektől. Bár a leírások egyáltalán nem pornográfok és nem mondhatóak kifejezetten polgárpukkasztóknak sem, egy idő után egyszerűen sok lesz belőlük, legalábbis számomra unalmassá vált, hogy majd minden novella egy „más” beállítottságú művész nem túl eseménydús életéről szól. Emellett a kötetet helyenként túl elitistának is éreztem. Olvashatóak és élvezhetőek ugyan a történetek a különféle utalások, irodalmi elődök ismerete nélkül is, de az összefüggések igazi megértéshez azért kell hogy az olvasó igen nagy előzetes tudással rendelkezzen.
Ugyanakkor ki lehet emelni az igen klasszikus, gördülékeny nyelvezetet és a találó leírásokat, mint a könyv jól sikerült részeit. Illetve a novellák egy része az intertextuális utalásoktól függetlenül is működik. Azt gondolom, a tehetség megvan, és remélem, a következő kötet már emberközelibbre sikerül majd.
Nehéz eset… tetszett is, meg nem is. Volt egy-két ötletes novella, például az Elefánt és A láthatatlan Budapest, de nekem túlságosan hasonlítottak egymáshoz: művész főszereplők, nem sok cselekmény és egy-két kivételtől eltekintve nem volt valami frappáns végük – szerintem –, amit az Elefánthoz legalább mertem volna remélni.
Huh, majdnem tökéletes, nekem néha túl direkt/öncélú volt/nem is tudom mi a pontos szó arra, hogy mekkora hangsúlyt fektetett a nemiségére, de ettől függetlenül 5, mert elkezdtem olvasni és megint azt a pezsgést éreztem, amit csak kortárs magyar novelláknál lehet, hogy végre megint itt van valami nagyon jó, friss, érdekes, ami nekem teljes mértékben fekszik és annyira kár, hogy véget ért a kötet.
Egyre több kortárs magyar szerzőtől olvasok és nagyon jó élményeket köszönhetek nekik. Dunajcsik könyve sem volt rossz, bár nem mindig rezdültünk össze. 13 történet, jó helyszínek, hangulatok, rengeteg kulturális utalás. A borítója nagyon szép. A leírások miatt igazán élvezetes olvasni, de ha háromnál több írást olvastam belőle egymás után, akkor kezdtek kicsit összemosódni. Nagyon mély nyomot nem hagy, de kikapcsolódásnak tökéletes olvasás.
A legjobb könyv, amit idén olvastam. Mán-Várhegyi Réka kötete óta (Boldogtalanság az Auróra-telepen) nem olvastam olyat, amit ne bírtam volna letenni. Ez a cucc totál beszippantott. még-még-még akarok ilyet !!! *_*
Népszerű idézetek
Régóta megfigyeltem már, hogy ha zavarban vagyok, előbb-utóbb egy könyvesszekrény előtt találom magam. Házibulik és unalmas vendégségek alkalmával rendszeresen menekültem a könyvespolcok mellé azokban az időkben, amikor még jártam házibulikba és vendégségekbe. Mostanság jobbára idegen városokba járok: ilyenkor ösztönösen betérek az első szimpatikusabb antikváriumba, ahogyan az idült alkoholisták is úgy érzik, szinte meg sem érkeztek az ismeretlen városba, amíg nem kóstolták végig a helyi söröket.
Szlovák tangó 103. oldal
Ősz volt, épp egy irodalmi esten ültem egy krisztinavárosi pincehelyiségben, mikor az egyik alagsori ablakban megláttam atyai jóbarátom, Szív Ernő alakját. A színpadon a szokásos felállás: középen a műsorvezető, jobb kezénél a középkorú, második nagyregényéből lábadozó író, bal kezénél a fiatal költő, a barátom, akit az idősebb író választott maga mellé. Az egyik egy olyan városból érkezett, amit folyton elöntött a víz, a másik egy olyanból, amin tízévente végigsöpört a tűzvész: erről beszélgettek, miközben hátul, a bárpult mögött húsleves készült – egyszóval a kinti hideg ellenére is egy meglehetősen otthonos budapesti estének néztünk elébe.
Mivel nem sokkal az est kezdete előtt tanúja voltam, ahogy egy városszerte ismert költőnő talpig fekete bőrbe öltözve megérkezik, és ismeretlen tetteseknek átad egy középhosszú, fekete parókát, ehhez képest Szív Ernő feltűnése már egyáltalán nem lepett meg, hiszen tudtam, hogy éppen Az irodalom ellenségei című ciklusán dolgozik, s tulajdonképpen dolgozni jött ide. Hátrafordulva egy biccentéssel üdvözöltem az öregedő hírlapírót, aki most épp a vizet rázta le súlyos lódenkabátjáról. Kacagva szálltak róla az esőcseppek, mint egy Krúdy-novellában. Levetette magát egy távoli fotelba, közel az ajtóhoz, ahol még rágyújthatott, és a henteslegények szeretetteljes unalmával nézett végig a publikumon.
227. oldal, A Herrgottssohn-portré
Istenek anyja, szórend ne hagyj el, imádkozott magában, amikor végül hozzákezdett, mert tudta, hogy egy tisztességes magyar fordítás szinte minden esetben a megfelelő szórenden áll vagy bukik. A magyar nyelv szórendje hihetetlenül hajlékony, a legortopédabb tükörfordítást is képes befogadni. De attól az még idegen mondat marad.
85. oldal
Első összezördülésük után mindannyian azt hittük, hogy a kidobott hírlapírót soha többé nem fogjuk látni. Ehhez képest Szív már a másnap reggeli nyitáskor ott állt apám műtermében, karján egy alig tizennyolc éves, halványan szeplőzött könyvtároskisasszonnyal, és a következő harminc-negyven évben rendre apámmal fényképeztette újabb és újabb szerelmeit.
A Herrgottssohn-portré, 231. oldal, Budapest: Libri, 2012
…. Kis üvegekbe gyűjtötte a Dunát: volt esti Dunája, hajnali Dunája, tavaszi Dunája, haragos Dunája, zajló Dunája (ezt a jégszekrényben tartotta), volt zöld Dunája, szőke, szürke és kék Dunája, és ki tudná mind felsorolni; ott sorakoztak az ágya fölött egy kézzel faragott polcon, és minden tisztelőjének, aki ott járt, végig kellett nézni a kollekciót.
64. oldal A láthatatlan Budapest
Rásegítettem a bundáját, vagy micsodáját, mert nem volt igazi szőrme, hanem az a loncsos, fehér szintetikus izé, ami körülbelül tíz évvel ezelőtt volt divatban a tizenéves plázalányok körében. Téli csizmák szárát is bevonták vele annak idején. Kicsit kurvás volt az egész, de valahogy sejtettem, hogy ez is a műsor része, rossz lánynak öltözni, és az örök szerelemről énekelni.
A láthatatlan Budapest, 51. oldal
Budapestet az különbözteti meg más városoktól, hogy levegő helyett föld borítja, idéztem fel magamban egy ősrégen olvasott könyv emlékké halványult mondatait. Az utcákat teljesen eltemeti a föld, a szobák a mennyezetig tele vannak agyaggal, a lépcsőkre másik lépcső lenyomata borul, a háztetők fölé úgy nehezednek a sziklás földrétegek, akár a felhős égbolt… valahogy így.
A láthatatlan Budapest, 52. oldal
Hasonló könyvek címkék alapján
- K. M. Holmes: Mason 97% ·
Összehasonlítás - Moskát Anita: A hazugság tézisei 94% ·
Összehasonlítás - Koós Patrícia (szerk.): Jégvirágok 93% ·
Összehasonlítás - Moesko Péter: Megyünk haza 91% ·
Összehasonlítás - Ronnie W. A. (szerk.): Csillagtalan 91% ·
Összehasonlítás - Bodnár Alexandra – Monos Anett – M. Z. Chapelle (szerk.): Sssh! 90% ·
Összehasonlítás - Nádasdy Ádám: A szakállas Neptun 89% ·
Összehasonlítás - Vágyom rád 84% ·
Összehasonlítás - Szvoren Edina: Az ország legjobb hóhéra 84% ·
Összehasonlítás - Tíz igaz történet 84% ·
Összehasonlítás