Oroszlánkórus 87% 254 csillagozás

Szeretek Dragománt olvasni. Amit még ennél is jobban szeretek – Dragomán novelláit olvasni. Különös érzés fog el, amikor bármely írásának első néhány mondata még igencsak idegenül hat, sokszor taszítónak érzem a közeget, kicsit mindig bizalmatlan vagyok a mesélővel szemben, aztán egyszer csak, minden előzetes figyelmeztetés nélkül és helyett, résnyire nyílik valami láthatatlan kapu, és szinte csábít a sorok között megbúvó mélység, az ismerős tér, vagy éppen annak hiánya.
Szinte már otthonos a ciklikusan ismétlődő motívumok sorát üdvözölni. Jól esik a gyermekkorból felböffenő repetitív jelenetekben, óhatatlanul is nosztalgikus életképekben magunkra ismerni, akár meg sem történt, mégis valahogyan mélyről felhorgadó személyes emlékképeket megidézni, fantomfájdalmas izomrángások gerjesztette ál-érzelmekben dagonyázni (esetleg dragományni).
És akkor még ott van a zene, amit furcsamód az utolsó szóig hallottam, döngicsélt a hallójáratomban, de ez a tény mégis csak napokkal az adott novella olvasása után tudatosult bennem.
Úgy hiszem, hogy pont ez a fajta sejtelmes átitatottság, no meg a – talán nem is létező – háttérszándék (amit talán csak én képzelek az írások mögé), teszi egytől-egyig frissé, újjá, izgalmassá, de legfőképpen otthonossá Dragomán minden egyes elbeszélését. A novella műfajának feszes kereteit az Isten is neki teremtette. Ő pedig magabiztosan, gátlás nélkül él ezzel a tudással.

Október eleje óta olvasom ezeket a novellákat, hol elejtem, hol felkapom, mint a hold meg a nap a találós kérdésben a harmatot. :)
Sajnos sohasem értettem annyira a zenéhez, hogy a felszíni motívumokon túl is értsek valamit az összefüggésekből, de azért szinte mindig élveztem az olvasást. Örülök, hogy ezzel a kötettel kezdtem a Dragomán-életművel való ismerkedést.
Olyan, mint egy csemegekosár. Sok kicsi világdarab van benne, mindenféle fajta. Evilági, túlvilági, érdes, lágy, gyilkos, bűbájos,* könyörtelen, kedves humorú, édes, keserű és keserédes, nosztalgikus, ultramodern, mágikus realista, kelet-európai módra horrorisztikus,** de van abszurd-megrendítő,*** és mutatóba még világfelfordítós-igazságtevős**** is akad. :)
Nem mindegyik pont itt, pont most, pont énhozzám szólt – ezt nem is lehet elvárni egy ilyen sokrétű kötettől –, de a legtöbb abszolúte, és egyik sem taszított el magától. És mindegyik tudott mesélni valami újat, valami olyasmit, amit még sose hallottam. Mellé pedig valami olyasmit is, amit már hallottam, és szívesen hallgatom akárhányszor újra.
Máskor is.

* A „Hevimetál” címűre gondolok. Csak a miheztartás végett mondom. :)
** „Вы выезжаете из американского сектора”.
*** „Szeánsz”. Talán ez volt rám a legnagyobb hatással. A színei olyanok… amilyeneket szeretek. Olyanok… most rájöttem! Mint Borges „A halál és az iránytű” című novellájában!
**** „Adatmentés”. Gurultam a nevetéstől. :D

Némelyiket ismerem régebbről, a zömét nem, a stílust igen. Olyan dragomángyörgyös. Meglepő lett volna, ha – teszem azt – Darvasit írok. Vagy PNL-t? Ja. Merthogy ez dragomángyörgyös. Ez jó. Ami nem jó, az az, hogy nem túl sok maradt meg belőle, míg a minden napra egy tojás, azaz egy novella c., határozottan jó kezdeményezésre olvasgattam. Amúgy is sok novellát olvasok, így még többet. Szóval, kicsit szétesett, viszont többek között kiderült, hogy mi maradandó. Nekem maradandóak (közös/hasonló élmény mián) a gyerekkoriak. Ezt már írtam máshol, de: tetszik az, hogy nem fordít magyarról magyarra. És ez nekem jó, mert én értem. Mivel nemzetközi használatú szavakról van szó, más is, nekem viszont részben visszahozza a gyerekkorom, hiszen sokan így beszéltek a környéken. A gyerekkori témák is jók, nagyon szerettem a Rosszaságok-at. Karcsika története pedig megdöbbentő, nem az első, a második rész, mert ez van, ez így van, mert én is, mert nekem is, mert. Hogy azzal a szerencsétlen Hevimetállal mi a baj, fel nem foghatom. Először is: a népek káromkodnak. Én is. Másodszor: rendes rockerrel/metálossal még nem találkozott az, kinek fülét zavarják ezen repetitív szók. Merthogy a rendes, az ilyen. Ha már nem ilyen, biztosan volt neki ilyen korszaka. Csak elmúlt. Az enyém még nem. Most stílusos lett volna egy káromkodás, de inkább visszanyeltem. Harmadszor: ha ez zavaró, akkor le lehet helyezni a könyveket szépen az asztalra, visszamenni az időben cca. negyven, de jobb, ha hatvan évet (külföldi irodalomnál még többet), elő lehet keresni az akkor született irodalmat és máris ott a káromkodásmentes verzió. Ne olvassunk Esterházyt soha többet, hiszen – bazdmeg – ő káromkodik. Sokat és szépen. Szeretem, muzsika füleimnek. Ne olvassunk egyáltalán kortárs szépirodalmat, mert a kortársak eljutottak odáig, hogy káromkodnak, nem csak visszafogottan, udvariasan, cizelláltan, elhagyták az eufemizmusokat és végre szépen, szabadon szárnyalhatnak mindennapi, betevő káromkodásaink. Haláli, komolyan.
Na de visszatérve dragomángyörgyös Dragomán Györgyünk novelláira. Ha sokan mások fel nem hívják a figyelmem, hogy sok benne a zene és a zenével foglalkozó írás, észre sem veszem. Ez feltétlenül az én hibám, nekem oly természetes a zene, mint a kötőszók. Vagy a névelők. És hát van benne gyengébbecske is, nyilván, most csak egyet emelnék ki, amit már legalább tizenegyszer olvastam másoknál: a Hallevest. De még ez is elmegy. Összességében jó kötet, ajándékba kaptam kedves barátnőmtől és amúgy is aranyból van a szívem, meg rajongó volnék (vagy miféle), ezért nem tudom kevesebbre értékelni, mint amennyire.
Olvassátok, gyerekek.

A fehér király és a Máglya után azt hittem, Dragomán György írhat bármit, az nekem kapásból a kedvencek listájára fog ugrani. Tévedtem. Mert erre a novelláskötetre nem tudok „csak” 4,5 csillagot adni.
Hiszen olykor-olykor ismét elkapott az az érzés, hogy én itt valami nagyon jelentőset olvasok, igen, ez a Dragomán kétségtelenül zseni, hogy aztán hümmögjek egy sort, vagy ráncoljam komoran, komolyan a homlokom. Az a lendület és mélység, ami jó néhány novellájában itt egyértelműen megvan, valahogy nem tartott ki végig, egyenletesen az egész kötetben, így picit keserű szájízzel csuktam azt végül be. Persze sok író összetenné a kezét, ha negyedannyira tudna írni, mint Dragomán Gyuri, és továbbra is az egyik legjelentősebb, legtehetségesebb kortárs magyar írónknak tartom őt, akitől én eztán is nagyon sokat várok. Talán túl sokat is?

Mindig is kedveltem Dragomán György írásait, de igazán nagy kedvencemmé csak 2014-ben vált, mikor is hosszas hallgatás után megjelent tőle a Máglya, ami olvasás közben teljesen magával ragadott (nálam egyértelműen az év könyve is lett akkoriban). Ennek fényében persze gondolkodnom sem kellett, hogy elolvassam-e a tavaly év végén kiadott első novelláskötetét, az Oroszlánkórust. Így, utólag belegondolva, elég furcsa, hogy a szerző korábban nem jelentkezett önálló novelláskötettel, ugyanis regényeit mindig is a külön, magukban is életképes fejezetekből való építkezés jellemezte. De sebaj – hogy a legeknél maradjunk, ez a mű nálam letaszította Szvoren Edina Az ország legjobb hóhéra című kötetét az „év legjobb novellagyűjteménye” addigi betonbiztosnak hitt első helyéről.

A kötetbe az utóbbi tizenhárom év legjobb rövidprózai írásait válogatták be (összesen huszonkilenc darabot), amelyek többsége (az írót ismerve) természetesen monológ formájú, de kapunk itt jó néhány külső nézőpontú sztorit is. Bár ezek a történetek számtalan időben, helyen, formában és szereplővel játszódnak, a közös bennük az, hogy a döntő többségüket összeköti a valamilyen formában mindig felbukkanó zene, a sajátos zeneiség, ami egyfajta különös, érzelemmel telített sodrást ad a cselekmény(ek)nek. A szerző saját elmondása szerint egyfajta könnyed játszótérnek tekinti ezt a műfajt, regényírás utáni levezetőnek, pihentetésképpen, ahol is bátran kipróbálhat bármit, teljesen szabadon, kötöttségek nélkül. Ez a játékosság egyértelműen megfigyelhető a kötetben szereplő legtöbb elbeszélésben is.

Csak hogy néhány kedvenc novellámat említsem: a „Cry me a river” egy énekesnő életének apró történetszilánkjait villantja fel nekünk kislánykorától egészen hervadó középkorúságáig, amelyeket a novella címadó dala köt össze, hisz ez a szomorú dal kísérte végig egész életét. Vagy itt van az egyik leghumorosabb, a „Hevimetál”, ami, nem túl nagy meglepetésre, egy lengyelországi metál koncertről szól igen vulgáris, obszcén és szókimondó stílusban tálalva, egy igazi eszement fanatikus által előadva. A „Hangdobozok” egy különös apai örökség története, ami igazán furcsa és általam nem várt módon ér véget, a „Rendszer és ellenségei” pedig egy külső nézőpontú elbeszélés egy művészettörténész nőről, aki egy számára teljesen ismeretlen városban keveredik egy tüntetésbe. A „Puerta del Sol” pedig egy, a szülei álmait beteljesítő fiú gyönyörű szépen megrajzolt portréja.

Már ennyiből is látszik, hogy olcsó poénnal éljek, az író hihetetlenül sok szólamban képes játszani – mégis a próza minden ízében ott érezni a csak rá jellemző egyedi és eredeti elbeszélésmódot és hangulatot. Egyébként az egyes történetek elolvasása után mindenképpen megéri meghallgatni az abban szereplő dalokat – a legtöbb esetben, nem túl meglepő módon, hangulatilag remekül kiegészítik a korábban olvasottakat.

Természetesen nem remekmű az Oroszlánkórusban szereplő összes elbeszélés, de nagy számuk ellenére is viszonylag egyenletes színvonalúak, élvezetesek, hangulatosak, gördülékenyek – Dragomán novellistaként is nagyot alkotott. És ahogy már itt-ott lehet olvasni, szerencsére nem kell sokat várnunk a következő kötetére sem. A polcomon már megvan a helye…

A novella különleges műfaj. Rövid terjedelme ellenére egész világokat, hatalmas lelki vívódásokat és színes történeteket foglal magába. Szerettem ezeket a novellákat, mert minden megjelent benne: zene, élet, család, tapasztalat… off A nagyapa-unoka fantáziadús, mesés képzeteit, az Adatmentés kedves humorát nagyon kedveltem. Szóval, folytatom az író műveinek megismerését.

Tudom, hogy néhány embernél kiverte ez a kötet a biztosítékot egyik-másik novella miatt, ahol Dragomán nem éppen a szépprózához illő szép szavakat használt. Engem nem tudott zavarni, mert ott, ahol alpári volt, okkal tette azt és illett is oda. (A Hevimetál című volt egyébként is az egyik személyes kedvencem a novellák közül.)
Dragomán nálam novellistaként is jól teljesített, szinte végig azonos színvonalú és értékes írások ezek. De azért remélem, hamarosan megörvendeztet minket egy újabb regénnyel…

Mindenkinek ajánlom, csont nélkül kedvenc lett. Szépen szól az oroszlánkórus.
http://gaboolvas.blogspot.hu/2016/01/oroszlankorus.html

Nagyon nehezemre esett visszavinni a könyvtárba. Legszívesebben megtartottam volna, vagy legalább még egyszer elolvastam volna.
Már a Máglyánál is csodáltam az írót, ahogy bele tudott bújni egy kislány bőrébe. Ahogy viszont itt cserélgette a „bőreit”, és hol nő volt, hol férfi, hol felnőtt, hol Karcsika, hol fenn, hol lenn, az egészen elvarázsolt.
A vitát keltő Hevimetál $@!#% spoiler az első két oldalon nálam is kiütötték a káromkodásérzékelőt.* Aztán kezdett az egész nagyon vicces lenni, olyan szinten átment paródiába, hogy csak röhögni lehetett rajta. Az meg annyira tetszett, hogy tudtam, ki az a Dzsúdaszpríszt. :) (Erre jó, ha az embernek Dzsúdasz-rajongó rockzenész is akad a családjában…)

*Igen, tudom, az emberek káromkodnak, én viszont nem (vagyis nagyon elvétve, kiélezett vagy vicces helyzetben), talán ezért van az, hogy minden egyes káromkodásnál, kötőszavas b+-nél – legyen az az irodalomban vagy az „életben” – úgy érzem, mintha megszólalna egy csengő. Sajnos, szól rendesen, bárhol legyek is.

Nemrég olvastam egy másik novelláskötetet, ami szintén tavaly jelent meg. Objektíven, az szerintem jobb volt, szubjektíven ez mégis sokkal jobban tetszett. Sokkal inkább „túszul ejtették” a gondolataimat, érzelmeimet Dragomán György novellái, olyannyira, hogy volt olyan történet, amelyikről ebéd közben még a kollégáimnak is meséltem. Igaz, hogy nem tetszett mind maradéktalanul, volt egy-két történet, amit kicsit gyengébbnek találtam, de a legtöbb hihetetlenül feszes, érzelemgazdag és továbbgondolásra ösztönző volt. Volt néhány kedvencem, pl. a Limon con Sal, a Karcsika, a sok Nulla-nulla-nulla-nulla-nulla, a Füles fotel és a Mennyből az angyal. Többekkel ellentétben a Hevimetál c. novellán én nagyon jól szórakoztam! Kicsit tényleg sok volt benne a b+, érted, b+? Ami furcsa is, meg túlzás is volt – én ezt a stílust nem feltétlen „a metállal” azonosítom –, de mégis, miután megszoktam, annyira, de annyira vicces volt, hogy hangosan röhögtem olvasás közben. Még a férjemnek is felolvastam, így egy reggeli kávé mellett együtt nevettünk tovább. Jó élmény volt, még sok ilyet szeretnék olvasni, mint ez a könyv volt.