Félbeszakadt ​napok krónikája 90% 45 csillagozás

Ha @Emmi_Lotta nem hívja fel a figyelmünket erre a kötetre a márciusi VilágOlvasóban (illetve a Merítés könyvajánló polcra is feltette!), akkor talán sohasem figyelek fel rá. Kár lett volna. Először is olyan kis pofás kötetke ez, mint általában a Modern Könyvtár minden darabja (de ez azok közül is egy egészen új arculatú változata), engem mindig feldob, ha küllemre is csinos egy könyv. :)
A regény kezdetét akár mondhatnánk tipikusnak is, a ’90-es évek elején Belgrádból Kanadába kivándorolt Borisz édesapja temetésére utazik vissza hazájába. Ez adja meg az egésznek a keretet, mert míg ő fizikailag is utazik, Todorovic minket időben visz vissza oda, ahol ez az egész Milosevic-mizéria elkezdődött. Így ismerhetjük meg Johnny-t, Borisz legjobb barátját és Sara-t, Johnny szerelmét. Hármójuk kapcsolata, viszonyuk a háborúhoz, a rendszerhez, a túlélési technikáik, az érzelmi kavarodásaik története ez a krónika. Vannak benne váratlan események, bár a legvége valahogy nekem túl kikövetkeztethető volt. Sajnos.

’90-es évek, Szerbia, délszláv háború. Akkoriban én még gyerek voltam, kis kamasz, Észak-Magyarországon, így erről csak annyit tudtam, amennyit a híradásokból lehetett, azt is egy kamasz érdeklődési körének és felfogóképességének szűrűjén keresztül. Ezért sok minden új volt a számomra, amit a könyvben olvastam, egyaránt gondolok a konkrét eseményekre és az ott élők életkörülményeire, hangulatára.
A könyv 3 fiatalt életén keresztül mutatja be a szerbiai eseményeket, a fiatalok belgrádi életétől, a harcokon keresztül addig a pontig, ahol már nem marad más választása az embernek, minthogy feladja addigi életét -ami már egyébként is megváltozott- és elhagyja hazáját. De hiába megy külföldre, ahol ugyan biztonságban lesz, ott mindig idegen marad, és az életet, amit a háború előtt élt, már soha, sehol nem kaphatja vissza.
Mindamellett, hogy eléggé megrázó könyv, letehetetlen volt.

Két féle irodalom létezik*:

Van az a fajta, amelyik pontosan lejegyez mindent, mint a Félbeszakadt napok krónikája.

Todorovic keres egy faék egyszerűségű formát, amivel kicsit felfuttatja a történetet, egy jelenet itt, egy jelenet ott, leveri a jelen és múlt cövekeit. Amikor úgy érzi ennyi elég, kirántja a nagyobb paneleket, mesélni kezd.
Nem markol sokat, három szereplő elég neki: Egy alkotóművész, egy zenész spoiler, és egy múzsa. Az ő szemükön keresztül meséli el a Jugoszláv háború méretes bakancsa elől futkosó kis hangyák életét. Folytatja az építkezést, a háború stációi követleznek (kezdeti felpezsdülés, kapcsolati beszűkülés, tisztogatások a kormányban, kormányon kívül, majd a teljes reménytelenség), pörgősen és élvezetesen leírva, majd bemos egyet a tényleges háborúval spoiler. Todorovic éleslátó, ami miatt a ceruzám gyakran jelölt ki bekezdéseket. Ez a lendület a könyv közepéig elrepít spoiler, utána kissé ellapul.

És létezik az a fajta, ami hiányzó részek által adja át mondanivalóját.

Ez egy sokkal nehezebb műfaj, ami cserébe a világirodalom élére emeli a könyveket.
Az ellapulást én ennek fogom be. A könyv felénél elhatalmasodott rajtam az „ez mind jó, de mi gerjeszti ezt a hiányt?” érzés. Akkor eszméltem rá, hogy a könyv mindent a számba rág, és a jégsipka alatt nincs kilóméternyi befagyott tömb. A másik negatívumként az elbeszéléstechnika érintett. Kezdetben izgalmas, hogy három ember fejébe látunk bele, később –amikor mindenki elkezd monologizálni a kobakjában- már nem. Legutóbb Nabokov: Nevetés a sötétbent olvastam, ahol hasonló eszközöket találtam, ott működött, mert több leíró résszel dolgozik. Csak azt adja szereplői fejébe, ami szükséges. Todoroviccal elszaladt a ló.

Mindemellett a Félbeszakadt napok krónikája egy pörgős regény a Jugoszláv háborúk által szétszóródott menekültekről, akik gyökerüktől elvágva bolyonganak a világban. Érdekes mű, tele megfontolandó gondolattal.

*Természetesen nem, de legyünk öt percre szűklátókörűek!

Ez a történet nem elsősorban a háborúról, hanem az árnyékában elő emberekről szól, leginkább három fiatal művész egymás iránti szeretetéről. És itt ne gondoljon senki a szappanoperák szerelmi háromszögeire!
Ez a kis könyv letisztult, szépséges és megrázó gondolatokkal, érzelmekkel van tele, amelyeket a háború árnyai, az emigráció bizonytalasága, a honvágy, az alkalmazkodás kényszere felerősít, miközben a három (számomra egyaránt szerethető) szereplő keresi a helyét és önmagát ebben a felfordult világban.
Kedvenceim között a helye, reménykedem benne, hogy jelenik meg nálunk még könyve az írónak!

Életbevágó – ha egy szóval kellene jellemeznem.
Visszarepített abba az időszakba, amit már lezártnak tekintettem. Feltépte a sebeket és napokig a múltba lökött. A nosztalgikus gondolatok mellé behozta azokat az érzéseket is, amit már el akartam felejteni, és többé-kevésbé sikerült is.
Dráma ez a regény, a jugoszláviai fiatalok drámája, akiknek elvették a jövőjüket, családjukat, gyökereiket vagy a reményüket. Mindenki vesztett valamit a fentiek közül, és ezt Todorovic három fiatal szemszögéből mutatja be 1992-től 1999-ig.
Nincsenek túlzások a regényben. Csak a szomorú valóság.

Nehéz róla értékelést írni. Nem tudom, elég jól volt-e megírva, de az biztos, hogy beszippantott, magával ragadott. Talán a történet, talán a mögöttes érzések. A szeretet, barátság, háború, család, emigráció, anyanyelv érzései. Az, hogy nincs kiút, nincs menekvés. Van, ami meghatároz, ami elől nem menekülhetsz. És ha menekülőre fogod, akkor előbb-utóbb visszahúz.
Az alapérzelem pedig, amit a könyvet olvasva éreztem, a szomorúság volt. Egy szomorú könyv. Az elejétől a végéig.

Egy nem teljesített kihívás miatt kerestem ezt a könyvet (és végül meg is találtam egy jó eladó birtokában; ajánlom mindenkinek @Swamini-t), és vonzott is a címe rettenetesen. De már a főhős megjelenése sem tetszett és úgy általában a szereplők. A téma, a délszláv háború nagyon jó, sokkal közelebb került hozzám, ahhoz képest, hogy itt volt a szomszédban.

Tetszett a borítója, nagyon, visszarepített a gyerekkoromba, ahogy a regény is, hiszen emlékszem rá, kiskamaszként mennyire féltem, amikor kirobbant a háború a szomszédban, pedig igazából nem érzékeltem belőle semmit. Most pedig belecsöppentem három fiatal szerb életébe, hogy ők hogyan élik meg mindezt, hogyan próbálnak küzdeni a háború ellen, és hogyan jutnak el odáig, hogy máshol kezdjenek új életet. Aztán átélhettem az emigránsok gyökértelenségének problémáit. Megtudtam olyan dolgokat is, amikről korábban fogalmam sem volt, bár azt még mindig nem állítom, hogy teljesen képbe kerültem a délszláv háborút illetően. Tetszett a három főszereplő kapcsolata is, és hogy a szereplők nincsenek idealizálva. Örülök, hogy a kezembe akadt ez a könyv.

A napokban vitatkoztam valakivel, a szerbek-horvátok-bosnyákok megítélésén. Vajon van-e joga bárkinek megítélni őket, a háborút?! Tudjuk-e hogy min mentek át az emberek?! Mit éreztek, gondoltak? Hogyan dolgozzák fel a történteket? Mi van azokkal, akik elmenekülhettek? Számomra ez a könyv egy picit mélyebben bevilágít ezekbe a kérdésekbe és válaszokat ad. Ezek a válaszok nem mindig egyszerűek és könnyűek, de azt gondolom fontos, hogy elgondolkodjunk rajtuk.

Az elmúlt évek legjobb, legfelkavaróbb olvasmánya számomra. Szívfájdító volt olvasni a történéseket egy emigráns nézőpontjából. Derékba tört életek, céltalan jövő, talajvesztett, gyökértelen új élet, kétségbe esett kapaszkodás az anyanyelvbe… Ezt a könyvet ajánlom azoknak, akik szeretik a hazájukat,hogy még jobban szeressék. De leginkább azoknak, akik örök elégedetlenkedők, békétlenkedők, akik szentül hiszik, máshol sokkal jobb az élet. Akiknek megadatik, hogy békében élhetnek, mégsem jó semmi…