Valójában két típusú ember van. Az egyik hagyja, hogy a félelmei legyőzzék őt, nem mer felelősséget vállalni saját döntéseiért, és nem jön rá arra, hogy valójában ő a hunyó a saját boldogtalan életéért. A másik ezzel szemben nem hagyja magát, nem hagyja, hogy a félelmei felülkerekedjenek, hanem nap mint nap újra megküzd velük… tehát harcossá válik.
Bármilyen megmérettetés megoldása mindig azzal kezdőik, hogy elfogadom azt az állapotot amiben vagyok.
A meleg szar kétségtelenül meleg, csak éppen büdös. Az ismeretlenségbe belevágni? Az ismeretlenségbe való ugrás mindig feltételezi a bizonytalanságot és a fájdalmat, hiszen aki beleugrik, nem tudhatja, mire fog esni és szinte biztos, hogy megüti magát. De ha az ember nem mozdul tuti boldogtalan lesz. Ha elindul legalább ötven százalék esélye van a sikerre. Ez annyira egyértelmű és érthető.
Fontos olyan dolgokba beleugrani, amitől az ember fél. Mert sikerélménye lehet. Mindig a félelem nagysága határozza meg a sikerélmény nagyságát.
Ha tiszta lappal akarunk játszani az életben, akkor a fájdalmas dolgokat is végre kell hajtani. Az életnek a velejárója a fájdalom. Aki nem fogadja el, hogy a változtatás fájdalommal jár, annál sohasem fog bekövetkezni a fejlődés.
Az önbizalom mindig sikerélményekből táplálkozik. Ha az élet bizonyos területein nincsenek sikereim, akkor az élet bizonyos területein nem lesz önbizalmam sem.
És emellett azt hiszik, hogy ettől talpig férfiak! Pedig olyanok, mint a halak. A halakat is csak a farkuk mozgatja…
170. oldal
Felelősséget vállalni, kimondani az érzelmi dolgokat, és következetesen cselekedni az érzéseink területén is. Ezt kellene megtanulnunk nekünk, férfiaknak, persze csak akkor, ha férfiak szeretnénk lenni…
149. oldal
A pasik döntő többsége elfojtja az emocionális oldalt: ilyenkor a fej megerőszakolja a szívet.
Ott van például az a gyönyörű, erőt adó Himnuszunk… Sokak szerint minden mondat egy szenvedés. Beszéltem egy pár sportolóval, akik azt mondták, hogy egy döntő előtt a legsúlyosabb próbatétel túlélni a Himnuszt. Azt mesélték, hogy ha egy amerikaival kerülnek össze, akkor azt érzik, hogy az ő himnuszuk csak úgy nyomja az erőt, ők meg csak állnak, és … Előre sírunk-rívunk. Majd az Isten megsegít, majd csinál valamit… A himnuszunk állítólag az idő múlásával egyre lassabb lett. Eredetileg verbunkos, gyors ritmusban játszották, és csak az évszázadok alatt lassult le eddig az érzelgős szintig. Csak mi énekeljük lassabban, mi szólaltatjuk meg így. Miért ne lehetne erősen és határozottan kiénekelni, hogy "Hozz rá víz esztendőt"?
"Nézd meg a Sárit, látod, hogy bömböl? Ez olyan lányos dolog… Te mi akarsz lenni? Nézd meg ott, látod azt a kis kukacot a lábad között? Te pöcsös vagy… Neki ilyen nincs. Ő sírhat. Te nem."
Azt hiszem, itt kezdődik az egyik legnagyobb szarság a nevelés során.
Bizonyos erdélyi embereken szoktam mosolyogni, amikor megmutatják nekem, hogy az ő erdélyi fenyőfáik milyen erősek és milyen nagyra nőnek. Azt válaszolom nekik, igen, ezeket a nagy fenyőfákat a vihar pont derékban szokta kettétörni. A makacsság egy bizonyos szintig jó. De csak akkor, ha kellő rugalmassággal van ötvözve.
Sokan mondják, hogy "muszáj változtatni", de ez csak egy utat jelent. Egy út megléte pedig még nem jelenti a szabadság meglétét. Két út közül már lehet választani.
Az emberek többségét jelentősen befolyásolja a sötétség meg a felhős időjárás. De én jó ideje eldöntöttem már, hogy nem hagyom magam befolyásolni a borús idő által. Mosolygok, mert béke van bennem, és számomra a tél is szép látványt jelent.
A teremtés koronája felteszi önmaga fejére a koronát, pedig valójában mások teszik fel rá a ripacsok bohócsipkáját.
A teremtés koronája, 282.o.
Sok ember szerint a közhelyek csupán semmitmondó üzenetek. A kliséket azonban úgy is lehet mondani, hogy hiszel bennük, és úgy is, hogy nem hiszel. Mindez kisugárzódik. Ha a kliséket úgy mondja valaki, hogy közben szemmel láthatóan keresi a szavakat, azonnal hiteltelenné válik.
A teremtés koronája, 280.o.
