Ahogy minden közepes színésznő, la Tigg is érdekesebb volt a való életben, mint színpadon. Van az a régi közhely, hogy mind rossz színészek vagyunk, páváskodunk a színpadon, aztán meghalunk… hát én ezt nem hiszem. Legközelebb ha nyilvános helyen vagy, figyeld meg, ahogy a közönséges emberek a legapróbb gesztust is tökéletes kecsességgel és gördülékenységgel adják elő – fogják a mosott ruhát, például, közben az időjárásról motyognak valamit a koreai mama-szannak, akié a mosoda, és ezzel együtt pénzt kotornak elő a retiküljük vagy pénztárcájuk mélyéről. Mesteri. De ha előtte bármelyiküknek adnál egy sort egy szövegkönyvből? Elszúrnák. Az emberek eltolnák a való életet.
230.o. (Budapest: Európa, 2008)
Kyle folytatta: – Szerintem a világon minden olvasónak olyan egyedi a kedvenckönyv-listája, akár az ujjlenyomata. Nekem mindig gyanúsak azok a fiatalok, akik a "ki a kedvenc íród" kérdésre Henry Jamest vagy más halott írót neveznek meg. Ez olyan, mintha arra a kérdésre, ki a kedvenc zenészed, azt felelnék, Vivaldi. Lehet bízni egy ilyen emberben? Véleményem szerint ahogy az ember öregszik, úgy tendál a klasszikusok felé, de azok akkor sem adják meg azt a reményteli színezetet a világnak, amit a kedvenc könyv.
101. oldal, Budapest: Európa, 2008
– … Így hát Kyle, kérem, meséljen azokról a könyvekről, amelyek a személyiségét és az életét formálták.
– Hát…
Kyle beszélni kezdett, Steve pedig nagyon igyekezett tettetni, hogy odafigyel. Gondolatai azonban elkalandoztak más, hasonló pillanatokra, amikor ugyanezt a kérdést tette fel más íróknak. Kivétel nélkül mindenki attól a törtető Salingertől nevezett meg valamit, attól az egytrükkös pónitól, aki olyan szánalmas, hogy minden cselekményét telefonhívások viszik előre.
97-98. oldal, Budapest, Európa, 2008
Don't happy, be worry. Hopp, fordítva.
197. oldal, Budapest: Európa, 2008
Döbbenetes,hogy lehetsz bármilyen faszfej, a lelked akkor is veled lóg. A lelkeket fel kéne hatalmazni, hogy lelécelhessenek, ha átlépünk bizonyos viselkedési küszöböket: én meghúzom a határt a csalásnál a golfban; meghúzom a határt a százezer dollár feletti lopásnál; meghúzom a határt az állatszexnél.
29.o.
Hiszem, hogy a halottak beszélnek hozzánk, de nem hiszem, hogy szavakkal. Azt használják, ami kéznél van: megsimít egy léglöket, aranyszín víz fodroz az amúgy nyugodt tavon, vagy egy szunnyadó virágtönkben megindul a nedv, és bimbó bújik ki ott, ahol amúgy nem lett volna.
Speed Racer, barátom, soha de soha ne hagyd, hogy mások tudják, mit akarsz. Mert annyi erővel akkor már dombornyomásos kérelmet is küldhetsz nekik, hogy "Helló. Ez az, amit ne engedjetek soha elérnem."
Volt egy flúgos belga srác abban a koszlott párizsi hostelben, aki azt mondogatta, hogy mindnyájan két világban élünk egyszerre: a való világban meg a vége-világban.
Az életem legszebb részének annyi, a maradék meg úgy süvít el mellettem, mintha hozzá lennék pillanatragasztózva egy olyan automata rodeóbikához, ami egyben időgép is.
Azt sugallja a tévé, a mozi meg a Reader's Digest, hogy a válság erős személyiségváltozást indukál, és ez a változás az, ami megér minden fájdalmat. De ő úgy látta, mondta, hogy szinte sosem történik ilyen nagy változás. Az ember egyszerűen elveszettnek érzi magát. Fogalma sincs, mit mondjon, tegyen, érezzen vagy gondoljon. Összeomlik és úgy is marad, romokban. Az a pár bejáratott zsoltár meg ima kicsit elviselhetőbbé teszi, hogy elmarad a válság szülte megvilágosodás.
