Douglas Coupland: A rágógumitolvaj

Az életem legszebb részének annyi, a maradék meg úgy süvít el mellettem, mintha hozzá lennék pillanatragasztózva egy olyan automata rodeóbikához, ami egyben időgép is.

Döbbenetes,hogy lehetsz bármilyen faszfej, a lelked akkor is veled lóg. A lelkeket fel kéne hatalmazni, hogy lelécelhessenek, ha átlépünk bizonyos viselkedési küszöböket: én meghúzom a határt a csalásnál a golfban; meghúzom a határt a százezer dollár feletti lopásnál; meghúzom a határt az állatszexnél.

Hiszem, hogy a halottak beszélnek hozzánk, de nem hiszem, hogy szavakkal. Azt használják, ami kéznél van: megsimít egy léglöket, aranyszín víz fodroz az amúgy nyugodt tavon, vagy egy szunnyadó virágtönkben megindul a nedv, és bimbó bújik ki ott, ahol amúgy nem lett volna.

Speed Racer, barátom, soha de soha ne hagyd, hogy mások tudják, mit akarsz. Mert annyi erővel akkor már dombornyomásos kérelmet is küldhetsz nekik, hogy „Helló. Ez az, amit ne engedjetek soha elérnem.”

Volt egy flúgos belga srác abban a koszlott párizsi hostelben, aki azt mondogatta, hogy mindnyájan két világban élünk egyszerre: a való világban meg a vége-világban.

Azt sugallja a tévé, a mozi meg a Reader's Digest, hogy a válság erős személyiségváltozást indukál, és ez a változás az, ami megér minden fájdalmat. De ő úgy látta, mondta, hogy szinte sosem történik ilyen nagy változás. Az ember egyszerűen elveszettnek érzi magát. Fogalma sincs, mit mondjon, tegyen, érezzen vagy gondoljon. Összeomlik és úgy is marad, romokban. Az a pár bejáratott zsoltár meg ima kicsit elviselhetőbbé teszi, hogy elmarad a válság szülte megvilágosodás.