Az emberiség ellen sok rémtettet elkövettek már a történelem folyamán, de amit a vogonok merészeltek, az már tényleg arcátlanság! Egy új hipertér-sztráda építése közben egyszerűen ledózerolták a Földet a Galaxis térképéről. Vagy mégsem így történt? Lehet, hogy az egészet csupán a CIA nagyszabású tömeghipnózis-kísérlete hitette el a bolygó lakóival?Arthur Dent, a borzalmas útépítés szerencsés túlélője, csillagközi hányattatásai után legnagyobb meglepetésére újra a Földön találja magát, és különös útjára csak egy törülköző s egy reklámszatyor emlékezteti. Már-már hajlana rá, hogy az egész dózer-ügyet képzelete szüleményének higgye, de néhány apró jel arra sarkallja, hogy utánajár a dolgoknak. Megpróbálja megtudni, ki keveri a lapokat: az egerek, a titkosszolgálat vagy a magát egyszerűen csak Istennek tituláló Teremtő Munkaközösség? Hogy kiderítse az igazságot, ismét útra kel, természetesen űrhajóstoppal.
Viszlát, és kösz a halakat! (Galaxis Útikalauz stopposoknak-trilógia 4.) 202 csillagozás
Eredeti mű: Douglas Adams: So Long, and Thanks for All the Fish
Eredeti megjelenés éve: 1984
Kedvencnek jelölte 23
Most olvassa 3
Várólistán 47
Kívánságlistán 23
Elcserélné vagy eladná
Népszerű értékelések
A harmadik, szerintem a sorozat többi tagjához képest megdöbbentően gyenge részhez viszonyítva egész jó kötet, de az első két résztől ez is elmarad.
Az alapszituáció nagyon ötletes és ígéretes volt. A regény végig szórakoztató, tele jó poénokkal, érdekes fordulatokkal. Arthur anekdotázásai, főleg, amit Fenchurch-nek mesélt el a kekszét megdézsmáló férfiról, nagyon mulatságos volt olvasni. Hasonlóképp tetszett Arthur beszélgetése a lánnyal, miközben a tombolát osztogató hölgy folyamatosan zavarta őket. Bumfi, a Flúgtalan háza is vicces volt. Arthur talán ebben a regényben volt a legszimpatikusabb, és a legkidolgozottabb.
Szóval a regény végig élvezetes volt, és nagyon lekötött, mert azt vártam végig, hogy kiderül végre valahára a Földdel kapcsolatos rejtély. A delfinek távozása, a hátrahagyott szuvenír, Arthurék nyomozása azt sejtette, hogy a végén kiderül ez. De a vége egyszerűen…lapos. Pedig még az utolsó fejezet utolsó előtti oldaláig is magában hordozta a lehetőséget arra, hogy nagyon jó befejezése legyen. Kár érte.
Na, ez… Ez a könyv szinte hibátlan. Az első három rész viszonylagos gyengesége után letaglózott, hogy ebből hogy tudott Adams egy ennyire jó regényt kerekíteni. A sorozat messze-messze legjobb darabja, fényévekre van színvonalban mindegyiktől! Ez talán annak köszönhető, hogy alaposan borult a status quo már a legelején, és ezzel mintha egy teljesen új sorozatba csöppentünk volna. Remekmű!
Ha nem lettek volna olyan izgalmasabb részek benne, mint a fuolorisz tűzsárkányok, vagy éppen Bumpi a flúgtalan kifordított háza, még jobban untam volna. Fenchurch nekem nem szimpi, ráadásul egész végig arra vártam, hogy merre járnak a többiek. Rájöttem, hogy Arthurt szeretem a legkevésbé, Ford idiótaságát pedig nagyon csípem. Marvin pedig a legjobb – bár ezt eddig is tudtam! Ez a rész sajna nem marad meg annyira az emlékezetemben, mint az előzőek egy-egy máig is tisztán bennem élő jelenete. De azért szeretem ám Douglas Adamst.
Népszerű idézetek
Ennek a mesének eredetileg volt valami tanulsága is, de ezúttal sajnos nem jut a krónikás eszébe.
Utolsó mondat
Úgy éreztem – mondta Bumfi, a Flúgtalan –, hogy egy olyan gyengeelméjű civilizációnak, mely még egy fogpiszkálós csomagra is részletes kezelési utasítást nyomtat, egy percig sem maradhatok tovább aktív tagja, legalábbis ha meg akarom őrizni ép eszemet.
31. fejezet
Kérjük kedves utasaink szíves figyelmét. Ez a 121-es Los Angeles-i járat. Amennyiben Los Angeles nem tartozik mai úti céljaik közé, legfőbb ideje, hogy leszálljanak. Köszönjük.
29. fejezet
Szerelőaknából átalakított mocskos bűzlő fekhelyén Ford Prefect mélyen aludt törölközőitől körülvéve, és álmot látott.
Késő éjjel az East Side-on sétált, a folyó partján, melynek vize olyan elképesztően szennyezetté vált már, hogy rendszeresen másztak ki belőle vadonatúj életformák, szociális és szavazati jogokat követelve.
128-129. oldal – 23. fejezet
Valamilyen oknál fogva az állomások mellett lévő kocsmák különösen félelmetesek, sajátságosan mocskosak, a sertéspástétom pedig speciálisan sápadt. A sertéspástétomnál pedig csak a szendvicsek a borzasztóbbak.
12. fejezet eleje
… Az életet nagyon különös dolognak találom. Te mit tudsz róla?
…-Az élet olyan, mint egy grépfrút.
-Öö, hogyhogy?
Hát, olyan narancssárgás, kívül gödröcskés, belül pedig nedves és kesernyés. Meg gerezdjei vannak. Ja, és egyesek a felét elfogyasztják reggelire.
23. fejezet
Egy pillanatig egymásra néztek.
A pillanat hosszabb lett és hirtelen egy igazán hosszú pillanat volt, annyira, hogy a végén már nem is érezték az idő múlását.
Arthur számára, akinek rendszerint sikerült magabiztosnak éreznie magát, ha elég hosszú ideig egyedül hagyták egy svájci sajtos süteménnyel, ez egy elég hosszan tartó felfedezés volt. Hirtelen úgy érezte magát, mint egy fogságban tartott és állatkertben született állat, ami reggel felébred és a ketrec ajtaját csendesen nyitva találja, és a szavanna a felkelő nap szürke és rózsaszínű fényében fürdik, mialatt mindenütt új hangok ébrednek.
Arthur azon gondolkozott, hogy milyenek voltak azok az új hangok, amint a lány arcát bámulta elég nyilvánvalóan csodálkozó arccal, meg a szemeit, amik mosolyogtak és osztoztak a meglepetésben.
Nem vette észre, hogy az élet hangja szól hozzá: egy hang, ami válaszol azokra a kérdésekre, amiket folyamatosan kérdeznek tőle, és amit tudatosan soha nem észlelt, és azt sem tudta, milyen a tónusa egészen mostanáig, amikor valami olyasmit mondott neki, amit soha nem mondtak még, és ami az volt: Igen.
18. fejezet
Attól tartok, jelenleg nem tudom az Esőisten nevét, de mi példának okáért egy Spontán Para-Alkalmi -Meteorológiai Fenoménnek hívjuk.
– El tudná mondani, hogy ez mit jelent?
– Nem vagyok benne egészen biztos. Legyünk őszinték. Ha valami olyat találunk, amit nem értünk, akkor szeretünk neki olyan nevet adni, amit ti sem értetek, vagy legalábbis nem tudjátok kiejteni. Úgy értem, ha mi csak úgy hagynánk benneteket, hogy egyszerűen Esőistennek hvjátok, az azt sugallná, hogy ti tudtok valamit, amit mi nem, és attól tartok, hogy ezt nem hagyhatjuk.
Azt hiszem – mondta Wonkó a Normális –, hogy a civilizáció, ami annyira elvesztette a fejét, hogy részletes utasításra van szüksége ahhoz, hogy egy fogpiszkálót használni tudjon, az már nem az a civilizáció többé, amiben én élni tudok és amiben normális tudok maradni.
