Értékelések 73%

Borzalmas….le vagyok döbbenve. Egyszerűen nem tudom feldolgozni. Mit érezhet egy anya, ha nem egészséges gyereke születik?! A család eltávolodik, a férj is…nem tudom mit csináltam volna Harriet helyében. De olyan furcsa volt az egész történet…rengeteg kérdés maradt bennem. Miért született Ben olyannak, amilyennek? Mi volt a betegség neve? Az anyja miért engedte úgy szabadjára, miután elhozta abból az intézetből (ráadásul úgy, hogy a férjével meg sem beszélte).
Nem találok szavakat, most kiakasztott ez a történet.

Érdekes a téma, és olvastatta magát. A házaspár nem volt szimpatikus – kihasználtak mindenkit, csakhogy megvalósíthassák azokat a terveiket, amikhez pontosan tudták, hogy ketten kevesek. Háromemeletes ház, szakajtónyi gyerek…? Én mondjuk könnyen elítélem őket, mert felfoghatatlan számomra, hogy valakinek az legyen az életcélja, hogy fél tucat gyereket szüljön.
Nagyon tetszett, amíg meg nem született Ben – kellően antipatikus és önző volt a család, de utána már nem tudtam őket hova tenni, kicsit szántam is őket. Azt is hittem, hogy kicsit konkrétabb lesz majd, hogy mi is a helyzet Bennel. Sokszor gondolkoztam azon, hogy talán nem is beteg, talán egészen normális kölyök, csak a szülei belefásultak ebbe az életmódba…? Nekem nem tűnt úgy, hogy Ben előtt a négy idősebb gyerekkel sokkal többet foglalkoztak volna, mintha mindig Dorothy nevelte volna őket is. Fura család volt.
Nem volt bajom az írásmóddal sem – szenvtelen, érzelemmentes. Távolságtartónak tűnt számomra, nem egy könnyfakasztó bestseller, az tuti, de elgondolkodtató. Nem értem ezt az alacsony százalékot, de ízlések és pofonok. Nekem négy csillagot megért.

A könyv szépen megírt, de a témája nagyon nehéz. És szomorú, nagyon szomorú. Nem tudtam eldönteni olvasás közben, hogy Bent szeretem vagy utálom. Rám nagy hatással volt ez a könyv.

Furcsa, milyen kevesen értették meg, miről szól a könyv. Pedig az írónő láthatóan egyszerűségre törekedett, valószínűleg pontosan azért, hogy minél jobban „átjöjjön az üzenet”. Valahol vicces, mikor tizenévesek vagy max. két gyermeket nevelő nők morgolódnak a történet fölött (ami mellesleg fikció), és bizonygatják, hogy ők mennyivel különbül helytállnának ebben a szituációban stb. Nos, először is: a „beteg” gyerek szim-bó-lum! Jelképe annak, hogy az a nő, aki azt hiszi, megtervezheti a jövőjét, ura lehet a sorsának, valójában sajnos nagyon is ki van szolgáltatva a mindenkori körülményeknek, a véletleneknek, az előre nem látható, kiszámíthatatlan életeseményeknek. Mindez bárkivel előfordulhat. Persze nem fog, és nem is szívesen gondolunk rá, sőt szeretjük elhessegetni a gondolatot, és szeretjük azt hinni, hogy bennünket elkerülnek a nagyobb csapások. Könnyű az áldozatot hibáztatni, hogy bizonyára ő csinált rosszul valamit, ő nem tett meg mindent, ilyen nincs… Pedig van.
A másik dolog, ami számomra megdöbbentő (bár valahol megszokott is már, sajnos), az a magyarok fikázási hajlama, ami szimpla irigységből, tudatlanságból ered. A Nobel-díjas íróknak kijáró utálat és hihetetlen értetlenség. Szomorú.