Az ötödik gyerek 74% 218 csillagozás

Nem nekem írta.
Először is gond volt a mennyiséggel, ez az Ulpius-os kiadás marha nagy betűkkel nyomtat, ennek előnye, hogy gyorsan olvasható és olyan, mintha falná az ember… legalább valami pozitív érzést kelt ezáltal… Ez a két csillag.
Aztán a minőséggel is voltak gondok, inkább tényleírás, annyira hiányzott belőle a lélektan. Talán ez egy picit a vége felé oldódott, de én rettenetesen hiányoltam, mert enélkül nem lett tökéletesen érthető, hogy miért ezeket a döntéseket hozták a szereplők. Én tényleg nem értettem meg őket tökéletesen.
A mondanivaló: ezzel volt a legnagyobb probléma számomra. Szeretem azokat a könyveket, ahol az író véleménye és nézetei egyeznek az enyémekkel, nos ez nem az a könyv volt. Számomra nem.
Minden gyermek nevelhető, és ebben a könyvben nevelésről szó sem volt, tekintve ép intellektusú, vagy éppen nem ép intellektusú gyerekeket. Erről egyetlen szó sem esett, pedig engem ez érdekelt volna.
Hiányzott a tudományosság, mintha egy tizenéves írta volna… egyszerűen nem hiszem el, hogy egy szülő, ha már négy gyereket megszült, így viselkedjen. Annyi a maximum, hogy az ötödikért érte megy az intézetbe?!?! Nem, aki ilyen gyerekszerető és családszerető, mint a főszereplő nő, az addig járná az orvosokat, amíg ki nem derül, hogy mi Ben baja (vagy tényleg nem értettem meg a szereplőt…??)
Fordítás? Hát párszor majdnem összecsaptam emiatt (is) a könyvet. Volt olyan mondta, aminek ötödszörre olvasva sem volt értelme, meg a másik, hogy tulajdonnevek elé, nem teszünk a betűt… „a Ben.”
Valahogy az sem tetszett, amit igazából üzent, nem biztatás, hanem inkább azt sugallja, hogy ha nem tökéletesen ép gyermeked születik, azzal csak probléma van, ezt sugallja, de ez nincsen így. Hiszen annyit tudnak adni a gyerekek, ragaszkodóak tudnak lenni, sokkal jobban, mint a „normális” gyermekek… Nem érzem hitelesnek, mintha az írónő csak lefirkált volna valamit, semmi utánajárás nélkül. Engem nagyon érdekelne, hogy miért lett Ben ilyen, de ez se derül ki.
Persze, lehetne azt mondani, hogy 70-es évek vége, de ez nem Magyaroroszág… nem csak olyan intézetek voltak, mint leírta, már itthon is működtek intézetek, vizsgálatok, ott is! Miért nem vitték el Bent soha oda???
A másik, hogy sorozatos rossz döntések halmaza a könyv, egyszer se mondja a gyerekeinek, hogy fogadják el Bent, ő sem próbálja elfogadni, gyógyszerezi magát a terhessége alatt, ősembernek titulálja stb., stb., stb.

Nem győzött meg, hogy A fű dalolt is elolvassam. Egyelőre nem… Lessing nekem túlságosan feminista nézeteket vall ebben a témában, én is akarok négy gyereket, és aki legalább négy gyereket akar, az szereti őket és nem viselkedne így, ha egyik beteg lenne. Nagyon nem értem meg. Pont.

Három szemszögből tudom értékelni:

– A horror-rajongó véleménye: haver, először azt hittem, lesz olyan, mint a Rosemary gyereket vár és az Omen együttvéve, de a végéről lemaradt a vér :(

– A (távoli jövőben egyszer talán majd) leendő apuka véleménye: ez a könyv… hát… fúj.

– Az irodalombarát könyvtáros véleménye: ez egy igen megrázó történet egy édesanyáról, aki etikai elkötelezettségből úgy gondolja, ragaszkodnia kell a krízishelyzetben hozott döntéseihez, még akkor is, ha ez lassan a családja felbomlásához vezethet. És ez a hosszú lelki vívódás végül is átjött, még a tárgyilagos, szűkszavú, már-már pongyola megfogalmazásokkal együtt is (talán a fordítás sem a legjobb) – bár egyes pontokon, ahol hősünk egyfajta mártír szerepre készül, azért éreztem némi didaktikát az írónő részéről.

Na nem. Soha többet Lessinget. Felháborító, h. egy világhírű, Nobel-díjas írónő ennyire hülyének nézi az olvasót.
Nagyon fontos, izgalmas téma, és olyan színvonalon megírva, mintha a fodrásznál olvasnám a Nők Lapjában. És ezzel nem a Nők lapját akarom leminősíteni.
Egyetlen egy szereplőről sem tudok meg semmit. Mit, miért, hogy éli meg? Egy riporteri tudósítás.de annak is rossz, mert nekem ne akarja már senki se bemagyarázni, h. a 20. század végén Angliában, csak úgy szülői bemondásra elvisznek egy gyereket egy olyan intézetbe, majd az ápoló csak úgy kiadja.
Mert így kellett lennie, mert, hogy az anya soha nem tudott orvosi igazolást szerezni arról, h. Ben más.
akkor hogy is van ez?
Vagy egy James Joyce-i csavar? A anya a „más”, csak ezt elfelejtette az írónő közölni?
Szóval kérem szépen én itt hülyének lettem nézve, ráadásul elég gyenge színvonalon.

Zavarba hoz engem ez a könyv. Olyan sterilen van megírva, két dimenziós a könyv, se íze, se színe nincs. Merem azt feltételezni, hogy ez a távolságtartás, csak a látható leírása, és a háttér hanyagolása nem a tehetségtelen író jellemzője, hanem szándékos fogás, direkt hagyta a véleményezést az olvasóra (mivel az írónő más könyvét még nem olvastam, ezért nem tudom a választ biztosra).
A történet nagyon megosztó. A két főszereplő Harriet és David végtelenül önzőek. Kihasználnak mindent és mindenkit, csak hogy a saját vágyaikat megvalósíthassák, és élhessék a „bezzeg mi” látszatéletüket. A család asszisztál ehhez az önzőséghez az első problémáig. Ben születésénél olyan érzésem volt, hogy a szülők arroganciája és sorskísértése miatt kapták ezt tanulópénznek. És nem tudták kezelni.
A rokonok viselkedése nagyon jellemző: amíg csak öröm és boldogság van, addig sáskahadként megszállják a családot, a probléma megoldásában/kezelésében viszont nem segítenek (mert a gyerek bedugása egy intézetbe, hogy ott haljon meg nem megoldás), hanem hátat fordítanak. Az egyetlen ember, aki egy kicsit is próbál foglalkozni Bennel az az anya, de segítség nélkül nem jut sokra.
Elgondolkoztatott a könyv azon, hogy régebben hány „kezelhetetlen”, „rossz” gyerek halt meg van kallódott el, mert nem ismerték fel, hogy mi bajuk, illetve ezzel szemben az, hogy ma már egy apró másságra is ráhúzunk vmi címkét, beskatulyázunk mindent és mindenkit. Nem tudom eldönteni, hogy melyik a jobb…
A könyv nagyon nagy hátránya az iszonyatosan rossz fordítás. Tele van magyartalan és érthetetlen mondatokkal, ami nagyon méltatlan egy Nobel-díjas íróhoz.
(a csillagozás még változhat, nem tudom hova tenni a könyvet…)

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Egyetértek azokkal, akik azt írták, hogy felületes, rövid alkotás. Többre, másra számítottam.

Azért került fel a várólistámra ez a könyv a fülszöveg alapján, mert nekem is van egy „csodabogaram”, akiről ma már tudjuk, hogy autista. Ben a fiamnál 42 évvel korábban született Angliában, ezért nem tudom, hogy akkoriban milyen diagnosztikai lehetőségek álltak rendelkezésre, de elképzelhetetlennek tartom, hogy ne tettem volna meg mindent azért, hogy normálisan kivizsgálják a gyerekem és hogy látatlanban küldjem el egy intézetbe. Az egyetlen hely, ahova elvitték, ott a doktornő megállapította, hogy azért lett ilyen Ben, mert az anyja nem szereti. (Az autizmussal élők esetében is azt gondolták anno, hogy a szülők érzéketlensége okozza ezt az állapotot). Először erről a fiúról is azt gondoltam, ha nem is autista, de fellelhető benne néhány autisztikus vonás. Furcsáltam, hogy a kertész mennyire jól tudta kezelni, Ben mennyire ragaszkodott hozzá, majd később egy banda tagja is lett (újszülöttként, kisgyerekként ezt nem gondoltam volna róla a leírtak alapján)

Mélységesen együtt tudok érezni a családdal, esetükben nem létezett olyan, hogy „megfelelő” döntés. Ha egy ilyen gyerek születik a familiába, az végérvényesen eldönti a sorsukat. Ebből az állapotból nem lehet kilépni a lelkiismeretünk örök furdalása nélkül.

Azzal nincs gond, ha valaki nagy családot akar, de nem szabad arra várni, hogy majd valaki anyagilag támogat, valaki pedig segít a gyerekek pesztrálásában. Ezt látniuk kellett volna előre. Személy szerint tudom, hogy két gyerekre vagyok kapacitálva, többre nem is futná az energiámból és tudom, ha lenne egy harmadik, azt mindenki megsínylené.

Borzalmas….le vagyok döbbenve. Egyszerűen nem tudom feldolgozni. Mit érezhet egy anya, ha nem egészséges gyereke születik?! A család eltávolodik, a férj is…nem tudom mit csináltam volna Harriet helyében. De olyan furcsa volt az egész történet…rengeteg kérdés maradt bennem. Miért született Ben olyannak, amilyennek? Mi volt a betegség neve? Az anyja miért engedte úgy szabadjára, miután elhozta abból az intézetből (ráadásul úgy, hogy a férjével meg sem beszélte).
Nem találok szavakat, most kiakasztott ez a történet.

Ez a könyv egyszerűen nincs rendesen megírva. Jól indult, de a Ben hazatérését követő évekből csak szimpla történetleírás lett, és semmivel nem segít, hogy megértsem az okokat, vagy hogy egyáltalán fogalmam legyen az érzésekről. Nagyon felbosszantott. Csak a témát és a felütést tudom értékelni.

Az elején én voltam Bridget. Aki tágra nyílt szemekkel figyelte ezt a csodát, és még levegőt sem mert venni, nehogy egy pillanatról is lemaradjon. Aztán az egész hirtelen átcsapott egy rossz sci-fibe, nekem meg úgy kellett figyelmeztessem magam minden oldal után, hogy ez bizony valóság (is lehetne). Amíg olvastam, folyton az a kérdés járt az eszemben, amit A felolvasóban kérdett Hannah a bírótól: ’De hát maga mit tett volna?’

Egyhuzamban elolvastam az egészet, két-három óra leforgása alatt a szemem láttára téptek szét valamit, ami fontos számomra. És akkor már arra kellett emlékeztessem magam, hogy ez nem valóság, és főleg, nem velem történt meg.

(Igen, legszívesebben toporzékolnék, hogy nem és nem, ezt nem érdemelték meg.)

U.i. Azzal nem szeretnék vitatkozni, hogy érdemel-e ez Nobel-díjat, vagy sem, de ha már, akkor legalább a fordítás ne legyen tele hiányzó vesszőkkel és olyanokkal, hogy 'sosem is.'

Lehet, hogy most sokakat felháborít a véleményem (@Tíci-vel majd elintézzük egymás között :D) és magamra haragítom a kisgyerekes molyszülőket, de nekem tetszett Lessingnek ez a könyve is. Bár a szenvtelen, sok-sok elfojtástól talán még inkább megterhelt A fű dalol szintjét nem éri el, vitatkoznék az ellene felhozott legtöbb váddal, mindenekelőtt a stílusát ért kritikákkal. Nekem a fent említett könyvnél is nagyon bejött Lessingnek ez a szikár, puritán tőmondatozása, mely nem szépít, érzelemmentes, szenvtelen leírása a történéseknek, illetve pontosan ettől válik a szöveg nagyon terheltté és tömörré, a sorok között hagyott megannyi kimondatlanságtól. És én ezt nagyon tudom értékelni, ez jelenti e könyv esetében azt a bizonyos üvöltenék-a-szereplőkkel érzést. Az egésznek van egyfajta sajátosan ironikus, objektivitás mögé rejtőző elbeszélésmódja, ahol a narrátor valóban nem beszél el sokat, kevés szóval, cikornyák nélkül mesél egy családról, Harrietről és Davidről, négy gyerekről és egy ötödikről. Mindeközben pedig, a felfokozott és túlpörgetett jellemek/jellemtelenségek révén teljesen gunyoros képet kapunk a 70-es évek Angliájának társadalmi-morális meghasonlottságáról. Is.

Szerintem egészen zseniális például a nyitójelenet. Próbálkoznék spoilermentesen írni, mert szeretném, ha sokan olvasnák el az értékelésemet és persze a könyvet is… Mindenesetre ahogy a két „családalapító” szinte tündérmesei egymásratalálását szemléljük egy puccos céges partin, az nagyon sokat felvillant a kor szellemiségéről, életcélfelfogásairól, melyen természetesen középosztálybeli főszereplő párocskánknak mindenképpen felül kell emelkednie. Számukra ez a felülemelkedés a családban mint egyetlen karrier-lehetőségben rejlik. Többet kell elérniük, mint a szürke értelmiségi szülők vagy a milliomos, nőcsábász apuka, mindennek és mindenkinek ellentmondva jutnak el a Családig, mely természetesen az egyedüli Boldogság forrása. A tempó, a sűrítés nagyon jól kiegészíti Harrieték életfelfogását, hiszen nem érnek rá, gyorsan kell létrehozni mindent, hogy eztán élvezhessék a gyümölcsét. Első gyerek. Második, harmadik, negyedik. Négy tökéletes, az eszménynek megfelelő műtárgy, akik pompás kiegészítői az évenként összehívott nagy családi összejövetelnek, mégis sokkal kevesebb szeretetet, Boldogságot sugároznak, mint Down-kóros unokatestvérük.

És megérkezik Ben. A könyv központi kulcskérdése természetesen, hogy mi is valójában ő? Miért ilyen, mit jelképez és hogyan hat születése (vagy már a terhesség híre) az összes családtagra. Szeretek úgy gondolni Benre, és igazából végig így is olvastam, mint szimbólumra. A neten keresgélve, blogbejegyzésekbe olvasgatva, többen említik a könyv gondolati előzményeként a Frankenstein-t. Ott a szörny az emberi beképzeltség és felelőtlenség teremtménye, mely végül felemészti teremtőjét. Harriet és David sem azok a tökéletes, boldog család, melynek eszményi megtestesítőinek szeretnék mutatni magukat. Felelőtlenül vesznek házat, szó szerint „csinálnak” négy gyereket, hogy aztán mindenki más is velük foglalkozzon, hogy ők csak azt hajtogathassák maguknak és mindenkinek, hogy ez a tökéletesen boldog élet. Ben pedig erre cáfol rá. Sosem mondják ki, ki ő, mi ő; büntetés és igazságszolgáltatás? Összegzése mindannak, ami rossz történhet egy (felelőtlenül) megszült gyermekben? Az őt jellemző, nem is evilági lényként leíró sorok nem engednek közel egy fikarcnyit sem Benhez. Az igazi Benhez. Szörny-volta mindig csak a családtagok, a tőle rettegő testvérek, az undorodó apa, a maga módján véghetetlen szánalmat érző Harriet reakcióiban csapódik le. Az idill megkoronázása helyett egy igazi, mondhatni hús-vér jövevény szabdalja szét a családi létet, mindent, amiért gátlástalanul, felelősségérzet nélkül, mindenkin átgázolva küzdöttek. De ezért már sem a társadalom, sem a jól felépített eszmény nem toleráns, a lassan elrothadó kötelékek, a fokozatos összeomlás és az előállt helyzet sokszor érthetetlennek tűnő kezelése rendkívül fullasztó. De akárhogyan is nézem, egy ízig-vérig provokatív, gondolatébresztő társadalmi/szociális szatíra a regény, melyet nagyon is érdemes el- és újraolvasni.

Akkor én most ezt nem értettem(szerintem)…Ben egy alien?Vagy mi?és miért nincs befejezve?Ha ennyit olvastam róla akkor miért nincs vége,hogy meghal vagy élnek „boldogan” amíg..Sajnáltam a többi gyereket,amíg meg nem született az 5. addig nagyon tetszett a könyv.
A betűméret szemnyugtató:)Gyorsan halad vele az ember,csak úgy repülnek az évek,senkit se ismer meg az ember úgy igazán..fura egy könyv volt,és nem ,nem hiszem, hogy rosszkor olvastam volna..:)De megnyugodtam,hogy olvastam 1 Nobel díjas író művét…