A ​kitömött madár 4 csillagozás

Domonkos István: A kitömött madár Domonkos István: A kitömött madár

Első ​kötete megjelenésekor még ünnepelte a költészetet. „Fetisizálom a verset: a vers győzelem!” – írta akkortájt, majd nemsokára hallgatásba burkolózott. Amikor újra megszólalt, romantikus lelkendezésének vulkánjai már kialudtak, s versei buja vegetációját kaktuszos sivatag váltotta fel.
A kitömött madár mintha csak folytatása, sőt betetézése volna a szerző életérzésében bekövetkezett nagy fordulatnak. Már nem a versre, nem a leírt szavakra esküszik, hanem egészen egyértelműen a mindennemű gúzstól, megkötöttségtől mentes életre.
Regényének egy-egy epizódja irodalmunkban eleddig soha nem tapasztalt őszinteséggel szól a szerelemről, a testről. Mintha egy ember örökös menekülésének egyetlen stációját mutatná fel, mintha az ösztönök elementáris erejében fedezné fel azt az egérutat, amelyen „függetlenedni” lehet beteg századunktól.
A széles mederben áradó, nyelvében is erős, tömény, de ugyanakkor rendkívül olvasmányos mű helyenként mély ízű lírába csap át, mintegy… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 1969

>!
Forum, Újvidék, 1989
208 oldal · keménytáblás · ISBN: 8632301918
>!
Forum, Újvidék, 1969
272 oldal

Kívánságlistára tette 1


Népszerű idézetek

Gabii>!

engem a nők éltetnek, Norvo, én ilyen ember vagyok; van, aki a munkájának él, van ilyen is, te a gyerekeidért vagy oda meg a szárított húsért;

97. oldal

Gabii>!

milyen jó, istenem, milyen jó, hogy asszonyok vannak a világon! egész életemben az egyetlen komoly és jelentős dolgot az a parányi kis lyuk jelentette nekem ott a lábuk között

98. oldal

Gabii>!

Norvo, azt hiszed, nekem nem fáj az ilyesmi? azt hiszed, én nem tudom, hogy nem akartál egy szobában aludni velem, azt mondtad, hogy még soha nem aludtál moréval, és hogy nem is számítasz, mondd meg most nekem, elloptam én valamidet? az ágyba hugyozok éjjelente? büdösebbek-e a lábaim, mint másoknak, én nem szólok soha semmit, hallgatok, mert kérdem én tőled, hol lennék én ma, ha oly sértődékeny lennék, mint te, akinek ha azt mondja a főnök, hogy piano, halkan, még halkabban, akkor felállsz a zongora mellől, és elmész lefeküdni, te ezt megteheted, de én nem lehetek olyan büszke, mert én még tanulni akarok, ezer és ezer dolog létezik, amit még meg kell tanulnom…

106-107. oldal

Gabii>!

s mint olyankor mindig, ha érvekre volt szükséged ahhoz, hogy valahogy áthidald azt az elkeseredett állapotot, melybe az emberi szavak juttattak oly gyakran, a szavak meg a rád irányuló tettek, behunytad a szemed, arra várva, hogy képzeleted kitermelje a valóság elleni mérget, hisz a valóság fullánkjaival tele volt a húsod, annak a valóságnak a fullánkjaival, amely ugyanakkor mérhetetlenül vonzott is, mint egy injekciós tű hatolt a bőröd alá, nyersen, erőszakosan, rést ütve a vénán, mintha csak az a vércsepp lenne a célja, mely sűrűn, kocsonyásan a karodon remeg, mint egy szederpuding a tányéron, miután a tűt kihúzták belőle;

119-120. oldal

Gabii>!

Lujza, mert az élet rövid, nagyon is, az embert műanyagból kellett volna elkészíteni annak idején, hogy tovább tartson, két vödör víz, két marék por, egy kis törmelék, meszetes szalma, ez az ember, Lujza;

128. oldal

Gabii>!

gyerünk újrafesteni a szobrokat, az egyiknek a keze lötyög, puff, bele egy szöget, a másiknak a füle tört le, és nincs sehol, mintha a föld nyelte volna el; mit csináljak, kérdeztem az öregtől, nem engedhetjük a gyerekeket az utcára egy fületlen Szent Antallal; hagyjál békében, nem látod, hogy mennyi a munkám, faragj egyet, és ragaszd rá Ohóval;

182-183. oldal

Gabii>!

te mit gondolsz, Norvo, van isten?
néha, ha az eget nézem este
fura gondolatok jutnak eszembe
meglehet, hogy a mi földünk
csupán egy nagyobb bolygó
büntetőtelepe
meglehet, hogy mi élők valahányan
fegyencek vagyunk csupán
ötven, hatvan, hetven évre ítélve

136. oldal

Gabii>!

miért igyekszel mindenkor mindent elodázni? éppen amikor csakugyan kívánod a beteljesülést, éppen olyankor huzódsz legjobban magad; megkíséreltél-e egyszer is megszerezni magadnak valamit, amit igazán kívántál? megkísérelted-e egyszer is érvényre juttatni akaratod a másokéval szemben, győzelemre vinni egy-egy elhatározásod, visszaütni; túlbecsülöd magad? lebecsülöd magad? gyáva vagy? közömbös?

22. oldal

Gabii>!

nézd, mondjuk, a kezét, megmutatom, bár az utolsó pillanatban is visszaránthatja, kicsúszhat tenyeremből, mint a nedves szappan, vagy egy gondosan megtisztított hal

(első mondat)


Hasonló könyvek címkék alapján

Illés Sándor: Sirató
Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő / Pacsirta / Édes Anna
Illés Sándor: Az utolsó napok
Illés Sándor: A túlsó part
Varga Zoltán: Életveszély
Illés Sándor: Felszáll a köd
Illés Sándor: Vihar után szivárvány
Illés Sándor: Vihar a Tiszán
Varga Zoltán: Szökés
Illés Sándor: A reménység hídja