No és Én 88% 225 csillagozás

Letehetelen. Lenyűgöző történet. Szívszorító, de egyben szívgyönyörködtető is. Fájdalmas, de még is szép. Ezek azok a szavak amikkel leginkább jellemezni tudnám a könyvet. Se többel, se kevesebbel. Úgy jó, ahogy van az egész.

Volt a könyvben egy mondat ami még mindig hallok a fejembe, hogy ha a szemembe becsukom. Egy mondat, ami jellemez egy kicsit mindenkit, mert ezaz erzés szerintem már mindenkiben előkerült és kicsit elrontotta egy-egy napját. Amikor kirekesztve érezzük magunkat. Hogy melyik az?

„Világéletemben kívülállónak éreztem magam, bárhol voltam is, mindig kilógtam a képből, a társaságból, mintha más hullámhosszon lennék, mintha egyedül én hallanék meg dolgokat vagy szavakat, amit a többiek nem észlelnek, és süket lennék azokra, amiket ők meg a látszólag hallanak, mintha csak kívül esnék a kereten, egy hatalmas, láthatatlan üveg túloldalán lennék.”

Ugye már te is éreztél így? Szerintem igen, nem kell titkolni. Mert mint ahogy mondtam: mindenki érzett már így. Jó volt olvasni, ahogy No-t felkarolja valakit, mindezt valamilyen szinten önzetlenségből és valami féle szeretetből. Az éreztem amikor a köynvet becsuktam, hogy: igen vannak még tisztességes, jó emberek. Akik önzetlenül képesek segíteni, hogy talán nem én vagyok egyedüliként a világban aki ilyen. A könyv reményt ad, kitartásra ösztönöző. Érezteti az emberrel azt: hogy valami hiába a legrosszabb, még helyre jöhet. Minden a helyére kerülhet!

A hátsó borító felirata szerint „szíven üt és elgondolkodtat”.
Így van, ez a két kifejezés találó, és tökéletesen leírja azt az érzést, ami átjárja az embert olvasás közben és még után is. Ez egy kis gyöngyszem a VP-könyvek közt: semmi misztika, viszont annál többet kaphat az olvasó az élet valóságos, ugyanakkor megrendítő szeletéből.

Nagyon-nagyon. Istentelenül.
Az első felén konkrétan úgy bőgtem, mint egy kisgyerek. Imádtam minden sorát. Szükségem van erre a könyvre.
Mint azt sokan sejthetik, vagy tudhatják, nagyon szeretem a különcöket a maguk kis világával, történeteivel. És itt van három csodaszép példa, hogy hogyan lehet az ember kirekesztett, különleges.
A három főszereplőt konkrétan egy ember személyiségének részeiként tudom azonosítani. A lázadó, a logikus, aki nem akarja felfogni, mi is történik vele és a nemtörődöm. Lou, Lucas és No rossz tulajdonságai között önmagammal találkoztam.
A vége felé kicsit megutáltam No-t a gyógyszerezős- alkoholizálós akcióiért. Meg tudtam érteni, de nem tudtam vele megbékülni. Ennek ellenére a legvégén a szívem szakadt érte és utáltam is. Így egyszerre. Ez volt benne a legjobb – hogy egy embert is megoszthat…
Drága @Mes , nagyon szépen köszönöm ezt a csodás élményt!

Nehéz értékelést írni erről a könyvről. Olyan gondolatokat tartalmaz, hogy egy rakás idézetet kiírhattam volna belőle, jelentős igazságokat fogalmaz meg ez a 13 éves lány, aki más, máshogy látja a világot, mint az átlag. Olyan kérdéseket tesz fel, amit senki sem. Tetszett, ahogy a kapcsolata megalapozódott Nóval és Lucasval, és egyre szorosabbá vált köztük a kötelék. Hogy nem adta fel, mikor No helyzete rosszabbra fordult, és képes volt áldozatot hozni, amikor kellett.

Igazából ez azt hiszem nem csak a hajléktalanokról szólt. Legalábbis én úgy érzem. Lehet valaki teljesen elveszett akkor is ha van fedél a feje fölött. Engem nagyon megérintett.

Igazából bár mit írok is ide,nem adja vissza amit érzek. El kell olvasni ezt a keserédes történetet…..

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Fájdalmasan szép könyv. Adott három szereplő, akiknek meg van a maguk problémája, Lou, aki intellektuálisan koraérett, és a családjában történt tragédia miatt, az édesanyjával nem igazán tud kapcsolatot teremteni. Lucas a többször bukott lázadó fiú, aki nem csak vagány, és menő, hanem még szuper jól is néz ki, és No a tizennyolc éves hajléktalan lány. Ezek az emberek egymás mellett élnek, amikor is egy iskolai feladat miatt, a sorsuk összekapcsolódik. Lou kibújik az üvegfal mögül és elkezd élni, Lucas egy kicsit visszavesz a lázadásból főleg, ha látja, hogy semmit sem ér el vele. No pedig megpróbál élni a lehetőséggel, és rendes életet teremteni. De sajnos vannak olyan sebek No életében, amik annyira égnek és fájnak, hogy néha kevés az igyekezet. Kevés az, hogy valaki tűzön vízen keresztül fogja a kezed, úgy érzed, hogy felesleges, ideig óráig próbálkozol, de aztán történik valami negatív dolog, és a csöndesen lüktető sebek, újra égni, marni kezdenek. Lou, Lucas, és No kapcsolata szép, de valahol annyira fájdalmas.
A regény szerintem gyönyörűen meg van írva, olyan dolgokat mond, amit már előtte sokan leírtak. Mégsem éreztem elcsépeltnek, vagy közhelynek. Életem egyik legjobb ajándékkönyve. Remélem ha van másik regénye az írónőnek, akkor lefordítják és kiadják, mert az ilyen igényes művek megérdemlik, hogy olvassák őket. Ha magyarul nem is adják ki,remélem angolul elérhetőek lesznek, mert különben kénytelen leszek megtanulni franciául.

Nincsenek szavak. Elfogytak a szavaim, amellyel kifejezhetném az érzéseimet eziránt a könyv iránt. Őszintén szólva, belül zokogtam, annyira megható volt. Esküszöm, nem találok rá szavakat. Sokan mondják, hogy ez a valóság – részint egyet is értek vele.
De ez sokkal több annál.
Egy élettapasztalattal gazdagított ez a könyv, olyan érzéseket váltott ki belőlem, hogy még most is remeg a kezem. Mindenkinek csak ajánlani tudom.

Én ezt bevezetném kötelezőnek.
Szívszorító könyv és tele van bölcsességgel. Bemutatja, hogy attól, mert valakinek meg van mindene nem biztos, hogy boldog is, mint ahogy azt is, hogy kéne másokkal viselkednünk. Az írásmódja nem tetszett, de ettől még mindenkinek nyugodt szívvel ajánlom…

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Azért olvastam el, mert itt annyian írtak róla jókat, noha azt hiszem, csak nőneműek, de ez azért nem kizárólag csajos könyv. De ha az is, kit érdekel, mert bejött, kösz.
Nem tudom, ideillők-e az olyan jelzők, mint hogy kemény, meg szomorú, meg megrázó, meg elgondolkodtató. A téma miatt mindenki azt gondolja, hogy annak kell lennie, miközben nem sablonosan szól a dologról – ahogy nem is egyénieskedően, egyszerűen csak megvan a saját (bár végül is nem minden irodalmi előzmény nélkül való) hangja, amin egyszerűen csak elmeséli, amennyire el lehet. Nagyon szeretem Lou hangját, egész lényét, és azt is, hogy minden kis okossága mellett mégis gyerek még, és a könyv végéig végül is az is marad, pedig ő is miken megy/ment már keresztül… De az utolsó oldalt nem értem. Azt tényleg Delphine de Vigan akarta, vagy valami rámenős, nagyokos szerkesztő, vagy pénzéhes kiadó? Semmi szükség nem volt rá, és majdnem elrontotta az egészet. (Bocs, romantikus tinilyánykák.) Meg Rosoff vagy David Almond nem csinált volna ilyet. Viszont ők angolok, de Vigan meg francia, és ez is érződik, és ez jó.
Szóval, magával ragadott, meg jó is volt gyorsan túl lenni rajta, mert túl sok benne, ami lehúz. Tudom, hogy ez a valóság, a dolgok ilyenek, de… de ehhez tényleg elég lemenni a metróba, és akkor meg minek olvassak? Amivel nem azt akarom mondani, hogy ez a könyv nem adott valamit. Megoldást, feloldozást talán nem, mármint egy ilyen óriási problémára, de valami kis… fényt? meleget? reményt? Lehet, hogy az a legjobb benne, hogy egy fia nagy szó nincs benne kimondva, és mégis, ha össze kellene foglalni, mit mond, nem lehetne nagy szavak nélkül megtenni. És az írónak/Lou-nak valahol mégis sikerült. Ill. persze, nem, de nem nagyon megy bele moralizálásba, nem beszél sorsról, magunk választotta végzetről, semmi efféléről. Mint mondtam, egyszerűen csak elmesél egy történetet, ami tart ettől eddig, és ez így a jó, mert végül is így is van, nem? Egyfelől semminek nincs vége soha, másfelől viszont egy halom dolog csak azért nem ér véget, mert még emlékszünk rájuk, de különben visszafordíthatatlan, és nem jön újra el. Meg minden.
Ennél is bővebben (és kipihentebben és megfontoltabban és átgondoltabban): http://www.ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2011-08-13+13%3A00%3A00/delphine-de-vigan-no-es-en