Ha újrakezdhetném az egyetemet, akkor egy dolgot biztosan másképp csinálnék. Elmennék eraszmuszolni mindegy merre, bármerre. Még az is lehet, hogy épp Indonéziába.
Eszter – akinek egy ösztöndíjjal sikerült eljutnia Indonéziába – leírása alapján például olyasmiket próbálnék ki, mint például a warungok, ezek általában kis boltok, kávézók, éttermek vagy együtt mind, többnyire indonéz családok működtetik őket, ahány család, annyiféle warung. Nem vetném meg az indonézek csípős szószait és a különböző halas, rizses, rákos, zöldséges kombókat sem.
Aztán ott a jó kis tömegközlekedés, ki tudja hány féle tradicionális és modern tákolmány, no meg a robogók. Érdekelnének az egyes rituálék, ételáldozások, melyek szerves részét képezik a helyi vallásoknak.
Jól esnének a spontán zenélgetések is – amik oly gyakoriak arrafelé – és még azt sem bánnám ha megtanulnék valamilyen hangszeren játszani.
Főhőseink gyakorlatilag átutazták Indonéziát, majdnem végig stoppal, néha olyan távokat megtéve, hogy csak győztem keresni a kis falvakat a guglitérképen.
Ami külön érdekes, hogy a kalandleírások és az egyes települések nevezetességeinek, látványosságainak leírása melett feltűnnek a helyi legendák, hiedelmek, rémtörténetek, melyek olykor nagyban befolyásolják a helyi közösség életét vagy magyarázatot adnak olyan jelenségekre, amik először furcsának tűnnek, de a történet ismeretében már érhetővé válik minden, például hogy a helyiek miért nem mernek halászni a Toliere-tavakban?
A könyvhöz ajánlatos folyamatosan képeket, videókat nézni, hogy az utolsó oldalon egyszerre vágyjunk vissza a könyv írójával Délkelet-Ázsiába, Indonézia bármelyik kis szigetkéjére.
Képek többek közt itt találhatók: https://www.facebook.com/HelloMiszter
A recenziós példányért köszönet jár az AbOvo kiadónak, az élményekért pedig @esteedecsy-nek.
