A történet elején megismerhetjük a főbb szereplőket, a bemutatkozásuk a szerzőtől már megszokott agyeldobós, sírva röhögős bemutatkozás, gyakorlatilag nincs olyan karakter, akit ne tudnánk szinte azonnal megkedvelni. Walliams remekül ért hozzá, hogy szereplőit és az élethelyzeteket az olvasói igényeihez igazítsa, így példának okáért, rögtön egy olyan jelenettel nyitunk, ahol Alfi a fogorvosnál várakozik, hogy kihúzzák a fogát, ám az csak nem akar kijönni. Ezért aztán boldog-boldogtalan a segítségére siet, míg az akció sikerrel nem jár. Pontosabban félsikerrel, ugyanis Alfinak másik fogát húzta ki az orvos, mint amit kellett volna. Ebből is látszik, hogy Walliams remekül ráérez arra, hogy mitől félnek a gyerekek, de annak okát szándékosan eltúlozza, képtelenebbnél képtelenebb indokokat talál ki, így tulajdonképpen pont azt akarja sugallni, hogy nem kell félni a fogorvostól. Aztán persze jön a szokásos gusztustalanság, amitől a gyerekek röhögni, a felnőttek maximum mosolyogni fognak, de ettől még úgy-ahogy a helyén vannak a poénok, nem mennek át abszolút ízléstelenségbe.
A sztoriban felnőttfejjel olvasva vannak üresjáratok, mint például amikor Alfit fejezeteken át kergeti Mici néni, a szociális munkás, csak hogy elvihesse őt a fogorvoshoz, de ezeken hamar túltesszük magunkat, hiszen végső soron tudjuk, hogy nem mi vagyunk a célközönség. Ezeket a jeleneteket leszámítva a cselekmény egyébként végig pörög, szinte minden oldalon akad nevetnivaló (szerencsére a minden Walliams-olvasónak már ismerős Rádzs ismét feltűnik a színen, sőt, a korábbiaktól eltérően szerves részévé is válik a történetnek). A szerző fantáziája és abnormalitása (persze a szó lehető legjobb értelmében) ismét határtalan, így garantált, hogy a gyerekek élvezni fogják az összes abszurd helyzetet – meg a szülők is, akik közben azon gondolkodnak, hogy Walliamsnak ösztönösen jön ez a sok hülyeség, vagy töpreng is rajta pár napot.
A befejezés egyébként eltér a megszokottól, ott egy kicsit elfordulunk a humortól és egy komoly, a gyerekeket is gyakran érintő élethelyzettel találkozhatunk. Az érzékenyebb olvasóknál garantált lesz a sírás, a lezárás egyébként kicsit a Gengszter nagyiéhoz hasonlítható, csak itt egy picit váratlanabbul érinti az olvasót ez a fordulat, főleg amiatt, hogy a történet végére mennyire elrugaszkodunk a realitás talajától.
Összességében a Démoni doki a jobb Walliams-kötetek közé tartozik, bár a szerző esetében nagyon nehéz mérlegelni és besorolni az egyes regényeket, tekintve, hogy mindegyikben más milyen arányban szerepel a humor és a gyerekkori probléma, így ez abszolút egyénfüggővé válik. Én azonban mindenkit biztatok, hogy egy próbát tegyen vele, ha nem is ezzel a regénnyel, bármelyik másikkal, utána úgyis rákap Walliams stílusára.
