Az ​ártatlanság 85% 27 csillagozás

Nagyon kedvelem a Typotex Világirodalom sorozatát, olyan szerzőket mutatnak be, akik teljesen ismeretlenek a magyar olvasóknak, kitekintést adnak a világirodalom kevésbé hype-olt felébe is. Ráadásul a borítók! Ezek a színes, ötletes képek vonzzák a szemet, szívlapáttal pakolná az ember a kosarába.
Úgyhogy ideje volt végre elolvasni egyet.
Hát akkor legyen David Szalay, aki magyar apa gyermeke, de Kanadában született, viszont Londonban nőtt fel, angolul ír, és angolnak vallja magát, amúgy meg Magyarországon él egy ideje, mert itt lehet írni.
Az ártatlanság tipográfiailag is jól elkülönül két részre; a páratlan fejezetek 1972-ben játszódnak, az idősödő csekista, Alekszandr mindennapjait követhetjük, míg a páros fejezetekben Alekszandr írását olvashatjuk az 1948-ban történtekről. Akkor történt az a nem túl ritka eset, hogy félre kellett valakit állítani, és félre is állították Alekszandr közreműködésével. Na most itt jöhetne egy sztori lelkiismeretről, történelemről, meghasonlottságról, de nem jön. Később egy szerelmi történet bontakozik ki, de aztán kiderül, hogy ez nem egy love story. De akkor mi is? Ezen törtem a fejemet már a könyv utolsó harmadában. Mi az, amit Alekszandr ír? Amolyan irodalmi visszaemlékezés, ami fura módon E/2-ben szólítja meg hol A. öccsét, hol az exét. No meg van az 1972-es idősík, ahol tulajdonképpen nem történik semmi, csak emlékezés, emiatt aztán egy idő után a regénynek ez a része is visszaszánkázik az időben ide-oda. Sőt, a végére megszűnik a két idősík váltakozása, az 1948-as félbemarad, és 1972-ben ér véget a történet. No meg volt Alekszandrnak egy gondolatmenete még az elején, ami szerintem egyértelműen a gorbacsovi időket idézte, azt nem tudtam hová tenni. Na szóval csak azt akarom mondani, hogy szerkezetében ez a könyv nem a legletisztultabb.
Amúgy maga a szerző mondta egy interjúban, hogy a regényt félbehagyta, kétségei támadtak, hogy történelmi témával kell-e neki foglalkoznia, meg is írt közben egy másik regényt, majd mégis visszatért ehhez, és befejezte. Ez azért nyomokat hagyott a szövegen. Pl. teljesen eltűnik Judin története, ami az elején a főszálnak tűnik, Judin ellenség, de egy háborús sérülés miatt nagyon speciális elmezavarral küzd, gyakorlatilag elvesztette a szavak értelmét (ez a rész nagyon szépen rímel az írói kételyekre, az alkotás, az írás mibenlétével kapcsolatban), de A. szerint csak szimulál, de végül is ez a konfliktus elhal a regényben.
No de akkor miről is szól ez a regény? Hát Alekszandrról, a csekistáról, az „ártatlanról”, az ő fejébe láthatunk bele, hogyan éli meg az eseményeket, hogyan tekinti természetesnek mindazt, ami nem az, az utókor szemében nem, de a rendszer végül is legitimál és jutalmaz, megszabadít a gondolkodás nyűgétől.
Kár, hogy Szalay nem ezt írta meg teljes mellszélességgel, hanem belekezdett több történetbe is, majd félbehagyta őket. Az mindenesetre kiderült, hogy jól ír, meg tudja teremteni a hangulatot, a miliőt, úgyhogy kíváncsian várom, mire jut az új regénye, ami már a Booker hosszú listáján van.

Ritkán szoktam a könyvek fizikai megjelenéséről írni, mert általában nem tartom annyira fontosnak, ez a kötet azonban levett a lábamról. És nem csak a borítóval. Nagyon illett a témához, a főszereplő alakjához a betűtípus választása is, mintha a csekista/NKVD-s/KGB-s vagy fene tudja épp akkor hogy hívták, szóval szovjet államvédelmis önmagáról (is) gépelné a jelentéseket egy régi írógépen.
Valami számomra még megmagyarázhatatlan okból kifolyólag vonzódom a témához, és itt ráadásul egy meglepően kiforrt, letisztult stílusban és egy viszonylag szokatlan nézőpontból megközelítve olvashatok róla. Nem az áldozat, a kiszolgáltatott kisember szólal meg, hanem a gépezet egyik alkatrésze (igaz, bizonyos szinten mindenki az: alkatrész és áldozat egyben). Alekszandr a rendszer elkötelezett híve, akinek történetét idősíkok, emlékképek közt ugrálva ismerjük meg, legalábbis részben, töredékeiben. Az elbeszélő remekül ragadja meg a szovjet élet elemeit, alakjait, atmoszféráját, a nemzetközi viszonyokat a sportesemények megidézése révén (ezért külön pont jár részemről), miközben erkölcsi-etikai kérdések merülnek fel, a számvetés és önigazolás problémája.
Egyet kell értenem azokkal, akik részleteiben sikerültnek, egységes egészként azonban kevésbé funkcionálónak tartják a regényt, miközben az is felmerült bennem, hogy ez a nem túl jól sikerült kompozíció akár szándékos is lehetett volna (persze nem volt az). A felbukkanó majd semmibe vesző szálak, gondolatok mintha a szovjet élet mechanizmusát képeznék le. Értelmetlenség, hirtelen, nyom nélkül eltűnő sorsok, bűnös ártatlanok és ártatlan bűnösök… A hittel és az ezzel való állandó konfrontációval mit kezdeni nem tudók téblábolása, tévelygése időben, tudatban, lélekben. Mintha nem állna össze rendszerbe a világ, a múlt, az élet, akár Judin esetében. Valami végérvényesen megsérült az alekszanderekben is, akik mintha hiába próbálnának értelmet, jelentést adni az őket körülvevő és bennük létező világnak, és főként összhangot teremteni a kettő közt.

Mondtam már többször, hogy időnként nem én választok újabb olvasnivalót, hanem a könyvek választják egymást.
Befejeztem a Gubbio-t, aztán felnyúltam a várólistás polcomra, és ez került a kezembe. Olyan volt kicsit, mintha a Gubbio egy újabb fejezetét olvastam volna, ezúttal egy fejezetet a szovjet besúgókról.
David Szalay regénye viszont sokkal jobban tetszett, pedig alapjában véve sok hasonlóság volt köztük: a több szálon futó cselekmény, a múlt és a jelen váltakozása, a hit, mint magyarázat a múlt történéseire, és a visszatekintés, ami egyszerre fájdalmas és önigazoló. Talán ennek a stílusa állt hozzám közelebb, pedig ez is takarékos és visszafogott krónika volt, talán csak kevesebbet markolt, és jobban belevont a szereplők életébe. Vagy talán a Gubbio-t falatonként kellett volna elfogyasztanom.
Nagyon sokat tett hozzá az élvezethez az egyszerű szovjet mindennapok krónikája, a sportesemények leírása (és szerepük a hétköznapi emberek életében), valamint az elmélkedés és beszélgetés Bach Wohltemperiertes Klavierjáról. Ezek olyan kis gyöngyszemek az egész művön belül, amik külön-külön is megmaradnak az emlékezetemben.
Nagyon jó könyv, ezt is csak ajánlani tudom.

A maga nemében egyszerűen hibátlan. Szalay története tulajdonképpen inkvizítortörténet, Alekszandr, az állambiztonsági tiszt életét kísérhetjük figyelemmel a sötét sztálinizmustól a brezsnyevi enyhülés időszakáig, ahogy azt ő érzékeli. A regény dinamikáját az ő kommunizmusba vetett őszinte hite adja, ahogy ez a hit folyton összeütközésbe kerül a lelkiismerettel, a valaki iránt érzett szimpátiával vagy éppen a szerelemmel – és a hit (látszólag) mindig diadalmaskodik. Ez bizonyos aspektusból megfelel a szocreál regénytől elvárt ideológiának, de mi, olvasók pontosan látjuk, mindeközben hogyan morzsolódik le Alekszandr élete.

Szalay tökéletesen megkonstruálta élettel teli dialógusait, meg egyáltalán: ezt a meggyőző, szűkszavú nyelvet, amitől érzem, hogy (Hemingway hasonlatával) a regény hétnyolcad része a felszín alatt marad, magunknak kell megírnunk. Hihetetlen jól bástyázza körül alaptörténetét a szovjet életből vett hétköznapi, emberi jelenetekkel, az NSZK-Szovjetunió Európa-bajnoki döntő, a Fischer-Szpasszkij sakkmérkőzés vagy a kanadai és szovjet jégkorong-válogatottak csatái szépen belesimulnak a háttérbe, egyszerre teszik hitelessé az atmoszférát és adnak többletjelentést a regénynek. A legtöbb Sztálin-korszakról szóló könyvvel ellentétben Szalaynak nem célja, hogy rettentő események leírásával borzassza az olvasót, ő inkább a mindennapok hihető, elképzelhető Szovjetunióját akarja megjeleníteni, és ez kétségkívül sikerül. Az olvasó úgyis hozza magával a rárakódott történelmi tudást, vélheti az író, majd betömi a lyukakat és megalkotja, ami a szavak mögött van. Ez a hozzáállás nekem több, mint szimpatikus.

Nagyon visszafogott, főleg hangulatában erős regény ez, történni nem sok minden történik, inkább a belső rezdülésekre érdemes figyelni. Nagyon jól megfesti a kommunista/szocialista rendszer különböző keménységű évtizedeinek életérzését, az emberek viszonyát az ideológiához (a teljes internalizálástól a csömörig), a vonatkozó erkölcsi kérdéseket, az önvád, megbánás és önfelmentés lelki mozzanatait.
Kicsit az időkezelésben sokat bíz az olvasóra, sokat ugrál és utal vissza időben, az elején emiatt nekem akadozott az olvasás, de bele lehet rázódni, és van a könyv elején egy időrendi táblázat a könyvben is említett történelmi és sportesemények időpontjaival, ami segít betájolni, melyik évben is járunk. (Különben már önmagában a felidézett sportesemények miatt érdemes elolvasni, ezek a részek nagyon jól sikerültek.)

Nem tudok – nem is akarok – szuperlatívuszok nélkül írni erről a könyvről. Nálam már most az év könyve. Barátokra tukmálom, ajándékba adom, ahol tudom. Pedig a téma közel sem olyan, ami sorsfordító lehetne egy olvasó számára. De olyan természetesen és érthetően, mégis ízesen ír Szalay Dávid (tudom, fordítás), hogy meglepett, milyen régen olvastam ilyen szép irodalmat. Megfelelő arányérzékkel, kristálytiszta helyszínekkel erősíti a történetet és a döntéseket. Nem tudok hibáztatni senkit, minden úgy történt, ahogy az történhet egy gyarló világban, amelyet embertelen (vagyis inkább embert mellőző) elvekkel vezetnek.
A két szál néha bonyolult, de inkább csak nem kaptam észbe már az elején, hogy milyen művel van dolgom. Újraolvasós. Ajánlós.
Utólag megdöbbentő, hogy mennyire nem olvashattam sehol, sem az íróról, sem a könyvről, pedig a legtehetségesebb fiatal brit írók között tartják számon.

Páran már leírtak dolgokat, tényeket a regényről, ami miatt a történetet igazi története van-e? már nem ragoznám. Itt vannak az értékelések: https://moly.hu/konyvek/david-szalay-az-artatlansag/ertekelesek
A lassan haladó elmélkedés során folyamatosan gondolkodásra lettem kényszerítve: ártatlan-e, aki parancsra „öl”? Mindig vannak kérdések, amelyek örök dilemma elé állítják az embert…
[A borító meg tényleg jó…]

Az igazság az, hogy piros borítós könyvet kerestem egy kihíváshoz és ezt találtam itthon. :)
Aztán elkezdtem olvasni és már az elején kíváncsivá tett, így nem hagytam abba. De nem az lett belőle, amire számítottam. Tényleg azt hittem, hogy Judin történetét fogja végig vinni, hogy tényleg csak átverés az egész. Biztos van, aki jobban érti a leírásokat, de nekem ez az orosz rendszer, meg KGB nem megy annyira, meg az akkori helyzetek, Lenin, Marx stb. Biztos többet jelent ez a könyv egy olyan embernek, aki jobban átlátja ezeket a dolgokat.
De ennek ellenére nem volt rossz a könyv, könnyen olvasható, bár az orosz nevekkel kicsit meggyűlt a bajom. Érdekes volt még, hogy a fejezetek más betűtípussal voltak írva, az egyik volt az írógéppel gépelt a másik a számítógéppel írt.
A vége valahogy olyan semmilyen volt. Igaziból nem volt nagyon története, inkább csak Alexandr életét vázolta fel a könyv.

Még tavaly tavasszal éltem egy lehetőséggel és többek között ezt a könyvet is letöltöttem a Typotex ingyenes akciója alatt. Enélkül valószínűleg soha eszembe sem jutott volna, hogy megvásároljam, vagy egyáltalán elolvassam. Pedig érdemes.
Nem tökéletes, nehezen tudtam a váltásokat követni, s az orosz nevek, becézések sem segítettek.
A 2 idősík közül az 1948-as jobban tetszett, számomra összeszedettebb volt és jól bemutatta az akkori szovjet rendszert és gondolkodást. Lehet tudni, hogy Sztálin még él.
Az 1972-es események jobban csapongtak, s a légkörön is érezni, hogy ez már politikailag is más világ.
Alekszandr lelkiismeret furdalása, vagy mije, ez számomra nem jött át, teljesen hidegen hagyott. Egy sértett ember kesergésének tűnt.
Ha valakit érdekel az 1940-es évek vége, illetve a 1970-es évek eleje a Szovjetunióban, kisebb kitekintésekkel más időszakokra is, annak érdemes elolvasni.