David Mitchell: Szellemírók

Az olaszok nemeket tulajdonítanak a városoknak, és mind egyetértenek abban, hogy az a bizonyos passzol ahhoz a bizonyos városhoz, de egyikük sem tudja megmagyarázni, miért. Ez nagyon tetszik. London középkorú férfi, tiszteletreméltó házasságban él, de titokban homokos.

307. oldal

A hazugság bajba keverhet, de ha igazán nagy katyvaszt akarsz, próbáld csak meg elmondani az igazságot.

306. oldal

A város tenger, amelyben az ember elveszt dolgokat. És csak olyasmit talál, amit mások vesztettek el.

308. oldal

– A világ meglegyinti az arcod, és azt mondja: „figyelj csak, drágaságom. Nélküled is simán megvagyok.”

254. oldal

Én a dzsesszel építem a teremet. A dzsessz jó helyet kínál. A színek és érzések nem a szemeden, hanem a füleden át érkeznek el hozzád. Mintha vak volnál, és még többet látnál.

46. oldal

Nem tudom, mással hogy van, de az én életem kút, és én ott vagyok a mélyén. Nyakig benne, de a fenéknek még híre-hamva sincs.

310. oldal

A nyelv a jelentésnek sokszor még a kottáját sem képes elolvasni.

174. oldal

Katy és én. Mi történt a Szerelemmel?
A Szerelem ágyba bújt. És kefélt, kefélt, amíg csak bírta, míg sajogni nem kezdtek a tagjai. Aztán a Szerelem körülnézett, hátha akad valami más tennivaló, és látta, hogy helyes kis barátainak mind van helyes kis csecsemőjük. A Szerelem úgy döntött, hát ő is csinál egyet, de a Szerelemnek sajnos továbbra is pontosan érkezett a havi vérzése, függetlenül attól, mennyi megtermékenyítő anyagot nyelt magába. A Szerelem elment hát egy meddőségi klinikára és megtudta az igazságot. Azóta valami megbénult a Szerelemben. Ez történt hát a Szerelemmel, kedves gyerekek.

103. oldal

Nem is tudnának a világ létezéséről, ha nem mutatták volna a tévében.

15. oldal (Ulpius-ház, 2004)

– Gyerünk, kedvesem – noszogatja a kígyó. – Vegyél egyet. Hallod? Azt mondja: „szakíts le”. Az a nagy fényes, piros. „Szakíts le, szakíts le azonnal és határozottan”. Tudom, hogy szeretnéd.
– De Isten – szólal meg az okos kis Éva, prvokációt sejtve – kifejezetten megtiltotta, hogy megkóstoljuk a tudás fájának gyümölcsét.
– Isssszten, igen… De hát Isszten adta az életet is, nem igaz? És ő adta a vágyat is, igaz? Meg az étvágyat is. És ki, ha nem Isszten teremtette azokat az átkozott almákat? De mire való az élet, ha nem ehetünk a gyümölcsből, amelyre vágyunk?
Éva kislányos makacssággal fonta össze a karját.
– Isten kifejezetten megtiltotta. Ádám mondta.
A kígyó méregfogát kivillantva vigyorog, csodálja Éva színészi képességeit.
– Isszten nem rossz fickó a maga módján. Merem állítani, hogy tulajdonképpen jót akar. De közöttünk és a tudás fája közt szólva szörnyen bizonytalan önmagában.
– Bizonytalan? De hiszen ő teremtette az egész büdös nagy mindenséget! Isten mindenható!
– Pontosan! Tiszta neurózis, nem? Ez a sok imádás reggel, délben, este. „Dícsérttessék az Atyaúristen, dícsértessék az Ő neve, dícsértessék a Mindenható!” Szerintem ez nem mindenhatóság, ez egyszerűen ssszánalmas. Minden független ssszaktekintély egyetért abban, hogy Issszten soha nem méltányolta kellőképpen a virtuális részecskék ssszerepét a világ teremtésében. Téged és Ádámot mítoszokkal etet, amikor igazán izgalmas információ ide van bezárva ebbe az illatos almába. Hét nap? Ugyan már!
– Én megértelek. De Ádám kitér a hitéből, ha megtudja.
– Á… az a ssszőrtelen, pucér férjecskéd! Pont ma reggel láttam a réten, milyen önfeledten csintalankodik azzal a jó vattás kis báránykával. Annyira elégedettnek tűnt. De mi lesz veled, Éva? Csak nem akarod az örökkévalóság hátralévő részét kezes állatok és egy felsőbb lény társaságában tölteni, aki képes úgy neveztetni magát, hogy „Jehova”? Nem hiszem. Ádám talán egy darabig még duzzogni fog, de majd megenyhül, ha megmutatom neki a bronzhegyű nyílvesszőket, a krokodilbőrből készült bőröndöket és a virtuális valóság érzékelésére szolgáló sisakot. Én azt hiszem, Éva, hogy te nagyobb dolgokra vagy hivatva!
Éva az aranyló délutánban fölpillant a zaftos, piros almára, és nagyot nyel.
– Magasabb dolgokra? Mármint a tiltott tudásra?
A kígyó megvillantja villás nyelvét.
– Nem, Éva, drágaságom. Az csak ködösítés. Valójában a vágyról beszélünk. Egy cigarettát, míg átgondolod?

220-221. oldal