Emlékek 88% 65 csillagozás

Olyan ez a regény, mint egy igazi francia csokoládé mousse. Könnyed, légies, egyszerre édes és egy kicsit kesernyés, kellemesen eltelít, de nem fekszi meg az ember gyomrát.

Eddig még nem olvastam semmit az írótól, de egy könyv után is teljesen egyet tudok érteni azzal, hogy David Foenkinos nagy mesélő, pillanatok alatt magával ragadja az olvasót abba a bájosan álnaiv, bohókás francia miliőbe, ahová jó érzés elszakadni néhány órára a való világból.

Hangulatában Anna Gavalda műveit idézte fel bennem.

Az Emlékek pontosan azt adja az olvasónak, amire a fülszöveg is utal: egy írói ambíciókat dédelgető férfi emlékmorzsáit, fiatal éveinek legboldogabb és legszomorúbb, legoptimistább és legkétségbeesettebb pillanatainak melankolikus humorú meséjét.

Olvasmányos, csavaros, de többnyire kiszámítható fordulatokkal teli lektűr, amelynek révén az olvasó is visszarepül egy kicsit a saját gyermekkora emlékképei közé.

Kedves @Gelso, köszönöm ezt az élményt.

A minap tanultam, hogy egy egyes szám első személyben írt vers alanya nem a költő, hanem az ún. egyes számú lírai hős. Ennek mintájára, ennek a regénynek a szerzője sem a főhőse a műnek. Mégis olyan, mintha önéletrajzot olvastam volna. Pedig szó sincs erről a fülszövegben. Még furább, hogy olyan, mintha Foenkinos az én gondolataimat szőtte volna regénnyé: az én világlátásomat, érzéseimet, problémakezelésemet, a gyásszal, a szerelemmel, a hozzánk közelállókkal való kapcsolataimat, útkeresésemet, mindent, amit gondolok az írásról, az álmokról, szülőkről és gyermekekről. Elképesztően érdekes út volt ez is, ahogy Foenkinos eddig általam olvasott három könyvének mindegyike – a szellemmel, humorral, finom iróniával, jóízléssel, mesélőkedvvel megáldott író újra és újra magába bolondít. Emlékeket oszt meg, melyek egy része biztos, hogy valós (természetesen nem a szerzőé, hanem az "egyes számú lírai hősé"), más részük talán kitalált, talán nem. Foenkinos az egyik író, akivel szívesen megismerkednék – és ha érteném, mit mond (lévén egynyelvű vagyok), valószínűleg jó barátságba kerülhetnénk :) Kedvenc könyv lett ebből is.

„Az emlék – megérkezés; és talán az egyetlen, ami valóban hozzánk tartozik.”

Foenkinos nagy mesélő, emlékeket rakosgat egymás mellé, elvarázsolja, magához köti az olvasót. Nagyon tetszik a humora, a mesélőkedve, a történetei, a különböző nézőpontok, személyek (írók, színészek, művészek és hétköznapi emberek, akikkel találkozik) felidézi az emléküket, egy-egy jellegzetes mondatukat. Olyan mondatok, amelyekre lehet emlékezni. Egy család élete bontakozik ki a regényben, egy fiatalember (aki írói babérokra tör), az unoka elbeszélése alapján, a kötet utolsó emléke az íróvá válás pillanatáról szól.

Valójában tetszett, az érzelmek közvetítésében nagyot alkotott, ráhangolódtam, ám maga a történet, a cselekményszál kissé kevésnek bizonyult számomra. A nagyi-unoka kapcsolat példaadó, szerethető volt. Paul boldogságkeresése, Louise-zal való megismerkedése pozitív volt, de amikor az utolsó oldalak felé haladtam, összességében a lehangoltság érzése kerített hatalmába.

Régen nem olvastam ilyen intim könyvet, amiben a szerző ennyire közel enged minket a főhőséhez. Hogy ott lehetünk mellette a nagyszülei halálos ágyánál, magányosan töltött napjai végeláthatatlan soránál, a depresszióval és öregedéssel küzdő szüleivel való szembesülésnél, majd a szerelem betoppanásánál és elmúlásánál. Az ifjúkori álmok feladásánál. Az élet minden hullámhegyénél és völgyénél. Rendkívül szépen megírt regény.

Csillagok miriádjai sem tudnák kifejezni,amit éreztem olvasás közben.Foenkinos mester,az elfeledett szavak,a megismételhetetlen metaforák,a helyesen,tudattalanul/tudatosan jól kimondott érzések,a felkavaró emlékek mestere.Ez a könyv pedig az én(aktuális) Bibliám (épp ma beszéltünk erről az egyik kedves kolleganőmmel a közös kis munkahelyi-házikönyvtárunk előtt.) :) Pedig a könyv elején csak az elmúlást éreztem (vonaton kezdtem el olvasni a könyvet) és arra gondoltam,milyen hülye ez a David,mert amit eddig felépített bennem az elolvasott műveivel-azok leleményességével,üdítő vidámságával,-az mind szertefoszlani látszik.Mi ez a letargia,ez a suhanás?Ezt nem lehet,hogy az én kedvenc franciám írta.Innen üdvözlöm a fülszöveg íróját(lelőtte az összes felfedezésre váró talányt és jól felbosszantott ezzel.Amúgy szeretem elolvasni a fülszövegeket)…én most direkt nem arról írok,hogy miről szól a könyv,hanem az érzéseimről.Amit úgy érzek,nem tudok leírni.Annyi minden kavarog a fejemben és közben meg a semmi is.Mostanában akaratlanul is összekapcsolok számomra kedves könyveket/filmeket/zenéket.Az Emlékek olvsása közben eszembe jutott Laster Burnham mondata az Amerikai szépségből:"Nehéz dühösnek lenni, amikor oly sok szépség van a világban. Néha úgy érzem, hogy egyszerre látom mindet és túl sok: a szívem felduzzad, mint egy léggömb, és majd szétrobban. Aztán eszembe jut, hogy ellazuljak, és ne próbáljak meg belekapaszkodni. Aztán esőként rám hullik az egész és nem érzek mást, csak hálát hülye kis életem minden egyes percéért." Szóval megtaláltam én,hogy mit érzek…csak más öntötte megfelelő szavakba helyettem.
A kedvenc részem pedig ez volt:
-Érdekes városnézés volt-mondtam.
-Az biztos,hogy ezt a kórházat egy turista sem keresi fel.
-Te teljesen bolond vagy.
-Te meg beteg vagy.És most már azt is láttam,milyen az,amikor tombolsz.
-Te meg állhatatlan vagy.És megfoghatatlan.
-Te is.Nem csinálsz mást,csak álmodozol.
-Az legalább valami könnyű,lebegős dolog.De te súlyos vagy.
-Én tömény vagyok,nem súlyos.Nincs érzéked az árnyalatokhoz,az itt a probléma.
-Louise…az én problémám az,hogy szeretlek.
-Én is szeretlek,de az én számomra te a megoldás vagy,nem a probléma.
-Érzem,hogy megint behúzol a csőbe.Nagyon ravasz vagy.De legalább ma csak fél szemmel látlak,ami valóságos felüdülés.
-Fél szemmel is szépnek találsz?
-Igen.Olyan vagy így,mint egy kissé halványuló csillag.

Kedvelem az egyszerű, hétköznapi szereplőket, akik túlgondolkodják a dolgokat, bizonytalankodnak, meg bénáznak, nincs határozott jövőképük (pedig már lehetne), és még maguknak is szégyellik beismerni, hogy a sült galambra várnak; de azért időnként kilépnek a komfortzónájukból és valami váratlant művelnek – nem szuperhősöset, csak olyan hétköznapian vagányat, abból pedig valami kellemes és kedves alakul… vagy ha mégsem, akkor is legalább megpróbálták.
Ennek a könyvnek az elbeszélője is egy efféle figura. A történet inkább mélázgatós, kicsit szomorkás, finoman humoros, és olyan szerethető az egész.

Idézetnek ugyebár a legmagvasabb, legérdekesebb, legjobb mondatokat választjuk a műből, azokat, amelyek valamiért megragadnak bennünk. Azt kell, hogy mondjam, nem tudnék kiemelni egyetlen ilyet sem, az egész könyv zseniális. Ha a benne szereplő gondolatok és humor valóban az író sajátja (és nem csak megkomponált, a karakterek szájába adott szöveg), hihetetlenül vágynék Foenkinos barátja lenni. Visszavonhatatlanul kedvenccé vált.

Most már biztos, hogy nem szeretem, ha egy könyvben hirtelen fölgyorsul az idő (vagy eddig nem olvastam olyat, amiben szerettem volna). Legyen bármilyen is az addigi cselekmény, a gondolatok, a mélység – összetör mindent. Nem jó. És nem arra gondolok, amikor csak egy összefoglalás van a történet végén arról, hogy kinek hogy alakult az élete aztán. Hanem ez az értelmetlen fölgyorsulás, ahol hirtelen bekezdésekké töpörödnek évek, mikor előtte egy órányi időnek is fejezetek jutottak akár.

Mindemellett jó könyv volt ez, tetszik, ahogy Foenkinos ír. Szerettem ezt a srácot is, minden „lúzerségével”, magány/izoláció-keresésével együtt. Mert jólelkű. Csak az életét nem irányítja sokszor, inkább sodródik benne. De mindezt számomra nem dühítően tette (pedig van olyan verzió is, amikor megőrülök ettől, ezt már tudom). Jót akar, tud haragudni, viszi a lendület, rajong is néha picit, ugyanakkor szerintem a „nagy” gondolatai sokszor a sekélyességét takarják… De sebaj.
De visszatérve magára a könyvre: nem átütő, nem extra nagy hatású, nem is sokkolóan lehengerlő, de határozottan kellemes – azonban ettől még tragédiákkal van tele.

(Elképesztő, hogy néhány könyv az olvasása pillanatában mennyire rárezeg az életemre. Sajnos éppen ez is aktuális bizonyos szempontból. Mikor elkezdtem olvasni, az már-már borzongató volt.)

Szép volt. Minden szempontból. Néha jó lenne nem rohanni és az egyszerű dolgokat is így megfogalmazni. Szívesen emlékszem rá.