Virágzabálók 112 csillagozás

Darvasi László: Virágzabálók Darvasi László: Virágzabálók

Darvasi ​László nagyregénye egyszerre teremt magyar és közép-európai mítoszt, alföldi veszedelmes viszonyokat, tündérmesét és haláltáncot. Árad itt minden – tűzvész, árvíz és forradalom, szerelem és csalódás. Testet ölt egy nő, Pelsőczy Klára, akinek tenyere közepén folt piroslik („angyal lábnyoma lehet, odaszállt, amikor születtél, táncolt a te kicsi tenyereden”), valamint három férfi – Imre, Péter és Ádám –, akik hol izzó szenvedéllyel, hol önkínzó odaadással, hol bohém széptevéssel próbálják egyszer és mindenkorra meghódítani Klárát. Ott van egy nem akármilyen doktor, Schütz bácsi, és egy fűmuzsikus, aki évszázadok óta zenél egy fűszálon, meg az ő kompániája, Mama Gyökér, Féreg úr és Levél úr.
Előtűnik egy tizenkilencedik századi magyar város, Szeged, ahol együtt élnek magyarok, németek, szerbek, zsidók és cigányok, s amelyet hol ékesít és éltet, hol pedig áradásaival pusztít el folyója, a Tisza. 1848-ban itt is föllángol a forradalom, véres ütközetek zajlanak, majd az… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2009

Tartalomjegyzék

>!
Magvető, Budapest, 2015
672 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631426960
>!
Magvető, Budapest, 2015
672 oldal · ISBN: 9789631432770
>!
Magvető, Budapest, 2010
672 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631426960

1 további kiadás


Enciklopédia 13

Szereplők népszerűség szerint

Johann Wolfgang Goethe

Helyszínek népszerűség szerint

Szeged · Bécs · Alpok · Szeged (Rókus) · Tisza


Kedvencelte 26

Most olvassa 14

Várólistára tette 147

Kívánságlistára tette 102

Kölcsönkérné 5


Kiemelt értékelések

szadrienn P>!
Darvasi László: Virágzabálók

Tisza-parti Száz év magány.
Hömpölygő, áradó mese, ballada, aminek az egyik legfontosabb szimbóluma maga a víz, a folyó, amelyik pusztít, rombol, de el is tud ringatni a hullámain, ahogyan azt a szöveg is teszi, hiszen számtalan regiszterben rezeg, egyszer arcul csap, máskor simogat.
A másik jelképrendszer természetesen a virágzás, a növényi burjánzás, egymásba fonódó sűrű indákkal, bódító illatokkal és ízekkel, fűmuzsikával. A szereplők nem csak finoman kóstolgatják a virágokat, de mohón zabálják őket, mintha az élet színeit és törékeny szépségét akarnák felfalni.
Folyondárként csavarodik, tekeredik a szereplőket összekötő kapcsolati háló is, és az írásmód is cizellált, díszes, magán viseli a harsogó növényi lét buja pompáját, a virágba borulás örömét.
A mű igazi nagyregény, önmagában zárt irodalmi univerzum, számos egymásra épülő, együtt lélegző rétegét összeszámolni is nehéz.
Nagyon fontos a közép-európai dimenzió, magyarok, szerbek, osztrákok, zsidók, cigányok egymás mellett élése ugyanabban a földrajzi régióban, halálos ellenségként vagy baráti kötelékben, történelmi sérelmekkel, legendákkal, saját mitológiával. A cigánytábor nyomora és egzotikuma különösen hangsúlyos.
Dúl az 1848-49-es forradalom és szabadságharc a háború borzalmaival, kémekkel, börtönléttel, súlyos veszteségekkel.
A valóság fátylán át azonban áttűnik egy másik világ is, ami igazán mágikussá teszi a regényt, titokzatos természeti lények sürgölődnek az emberek körül, Mama Gyökér, Levél úr, Féreg úr, Koszta Néró, a fűmuzsikus egy életen túli régió időtlen alakjai.
Családtörténet és szerelmi történet is lehetne a kötet, a női főszereplő, Klára, három fiútestvér vágyainak tárgya, és nem is fukarkodik a viszonzással. Imre, a férj, a növényeivel bíbelődő szobatudós, Péter egy zabolátlan, fékezhetetlen óriás, Ádám pedig szinte éterien áttetsző és légies. Ez az édes négyes azonban mégsem felhőtlen, a szereplők gyerekkoruktól küzdenek démonaikkal, aki pedig mégsem, az felnőttként válik önsorsrontóvá.
A szerző most sem mulasztja el, hogy a társadalom kitaszítottjainak a védelmére keljen, ha a való életben nem is, de a varázsvilágban, mint egy tükörben, kárpótolja őket.
Amilyen gyönyörűen építkezik a regény, olyan parádés összeomlási jelenetekkel zárul, lassan széthullik minden, egy hatalmas árvíz mossa el Szegedet és kínál ördögi finálét a szereplőknek.
A szálak finom összeszövése, a különböző regénysíkok összetartása, többféle szemszögből láttatása, a számtalan karakter mozgatása, a visszatérő szimbólumok állandó felbukkanása, a mágikus elemek könnyed lebegtetése nagy írói teljesítmény és különleges harmóniában olvad össze végül.

4 hozzászólás
gesztenye63>!
Darvasi László: Virágzabálók

Talán a leginkább megosztó nagyműve ez Darvasinak. Pedig igazán izgalmas három az egyben keverék spoiler.
Számos – néha egymással is vitázó – értékelés után igyekszem szűkszavúan összegezni a véleményem, amúgy egymondatosan, divatos focihasonlattal élve: Kedves szerzőnk ezer csel után, belehalt a szépségbe.

Engem meg a végeredmény nem érdekel… Vele akarok halni.
Két hónapig olvastam, hogy hosszúra nyúljon az exitus.

5 hozzászólás
csend_zenésze>!
Darvasi László: Virágzabálók

Nehéz. Maga a kötet (súlyra, emésztésre), meg a vélemény szavakba foglalása is.
Szerencsére gyorsan magába szippantott a nyelvezet. Valami hihetetlen, hogy olyan egyszerű szavakat használ látszólag, amiket mi is, de mégis egy furcsa ködben érezzük magunkat ringatózni, ahogy végiggurulnak a nyelvünkön a mondatok. A karakterek egyszerűen szépek, mélyek és mesések. Hiszen minden csak egy mese. Szeged is csak egy mese – itt, ahol mindenki virágot zabál, csak mese lehet, mert csak akkor létezik, ha becsukjuk a szemünket.
Persze nagyon jót tett neki a reális talaj, főleg hogy azon a reális talajon – értsd: Szegeden – letettem már párszor a talpamat. Láttam a Fekete Sas utcát, a tavaszt és a telet, a Boszorkányszigetet, a virágokat. A TIszát. Kavargott, ahogy az „emberi sorsok”.
Igen, hosszú. Igen, néha vannak kósza hullámvölgyek, mert a Tisza is kitérhet, aztán persze rájön, hogy butaságot csinál, és folytatja az útját az igazi, eredeti medrében. Embert, figyelmes olvasót követel, ami nem baj, csak vannak hátrányai. Például kevés az olyan könyv, ami ennyire erősen napszakot, éjszakát követel magának, amikor csend van, az álmok pedig kiszabadulnak a kalickájukból. Sokszor húzta a vállamat a táskámban az a majd' 700 oldalnyi teleírt, gyönyörű lap, de mégis inkább vittem magammal egész júliusban, még ha egy sort se tudtam belőle olvasni a nyaralás során, mert nem volt nyugtom, de velem volt.
Úgy érzem, el kell olvasnom újra. Ha másért nem, legalább azért, hogy ismét és örökre beleszeressek Pallagi Ádámba.

41 hozzászólás
Gyula_Böszörményi IP>!
Darvasi László: Virágzabálók

Ez kemény menet volt – és sajna már megint ostoba olvasónak érzem magam. Tudom én, hogy mágikus realizmus, meg azt is, hogy ez „magas irodalom” [jelentsen ez bármit], de Laci, ezt egy kicsit túltekerted – szerintem. Gyönyörű mondatok, mesébe illő jelenetek, a való életen átderengő legendák, mondák. Ez mind szép, a regény valóban remekmű, ezt irodalmárként látom, elismerem – olvasóként viszont kicsit ledermedtem, hülyének érzem magam, és ez nem jó: az írónak sem.
P.S.: Nagyon sokszor jutott eszembe közben Gaimen Amerikai istenek-je. Hm.

Peónia>!
Darvasi László: Virágzabálók

Darvasi átütötte bennem azt a falat, amely egyre masszívabban vastagodott közém és a regények közé az utóbbi hónapokban. A rosszul választott, majd félbe hagyott könyvekhez kapcsolódó fanyalgások után a Virágzabálók különleges nyelvezete úgy behúzott a regény élvezetébe, hogy a fejem búbjáig alámerültem abba a csodavilágba, amelyben a valóság éles, kontúros elemei, cselekvései közötti időt és teret folyamatosan átlengi a fantázia hol ködös, hol színes, egyszer könnyed, másszor csatakos, súlyos világa. Ez a két világ olyan nyelvi bravúrral, olyan természetességgel szövődik össze a történetben, hogy alig kívánkozik eldönteni, a valóságnak éppen melyik szintjén mozognak a szereplők, hisz a fantáziavilág éppoly valóságos a szereplők többsége (és az olvasó) számára, mint a hétköznapi valóság. Nem tudom, nem is érdekel, hogy ezt a játékot nevezhetjük-e mágikus realizmusnak, és ha igen, mennyire sajátosan magyar. A kategorizálásnál sokkal fontosabbnak tartom a primer befogadói élményt, és én nagyon élveztem azt az érzelmi és nyelvi intelligenciát, amellyel Darvasi be tudta mutatni azt a folyamatot, amelyben egy kislány (Klára) a bő képzelőerővel megáldott, alkoholista apa mellett fogékonnyá válik a valóságon túli valóság konkrét valóságként való megélésére, és végül olyan fiatal nővé válik, akinek a személyiségében hosszú ideig szinte minden amorf. Kláráról az olvasó is sokáig gondolhatja, hogy „csak” önfeledt és naiv nő, akibe a férfiak bármit bevetíthetnek, és aki alkalmas arra, hogy körülölelje, befogadja azokat, akik akarják őt. Kezdetben fiatalasszonyként sem jelöl ki határokat, így a környezete nem is tudja, hogy sebezhető. Pedig ez a hétköznapiságban, a konkrét valóságban mindig csodára váró, földes elemhiányos nő a maga örök várakozásával és vágyakozásával mélyen sebezhető. Ahogy halad előre a történet, megkeményedik, veszít a színeiből, kifosztottá válik. Darvasi örök női kérdéseket szőtt Klára alakjába: megőrizhető-e a szabadság, a csodákra való fogékonyság, az élet íze olyan férfi mellett, akiben a nő a nyugalmat és a biztonságot választotta, amikor összeházasodott vele? Meddig tolerálható egy szabadságra vágyó nő számára a férfiak sajátos szabadságvágya, és hol értelmezhető a hűség határa. Milyen anya válhat egy olyan nőtípusból, mint amilyen Klára? Ezek és még jó néhány jó kérdés ad lélektani mélységet is ennek a többrétegű történetnek.
Három nagyon különböző karakterű férfit tart fogva ez a különös asszony, és a regény egyik érdekessége éppen az, hogy ugyanazt a magtörténetet különböző szemszögekből (Klára, Imre, Ádám Péter) különböző történetként ismerjük meg. Ez a regényszerkesztési forma lehetőséget teremt a történet újraértelmezésére, komplexebbé válik a regényszövet jelentéstartalma, gazdagodunk a kapcsolatok értelmezésének lehetőségével, és egyre tisztábban látjuk a vonzások és taszítások oksági rendszerét.
Újabb jelentésréteget jelent, hogy a személyes történetekre, mint formálható alapanyagokra rányomja magát a történelem. Mindenki azt és úgy kapja belőle, ahogy befogadni képes a rámért nemzeti sorsot. A történet a XIX. századot járja be, és ebből kiemelkedik 1848-49. Hatalmas bravúr az is, ahogy Darvasi a zsidó, magyar, német, osztrák, cigány, szerb szereplők személyes sorsában megkeveri, vagy éppen összecsattantja a Kárpát-medence ezer szállal sodort történelmének egy –egy meghatározó élményét.
Bármennyire sok értéket találtam a regényben, csak 4,5 pontot nyomok rá, mert helyenként soknak, hosszúnak éreztem, ezzel együtt bátran ajánlom azoknak, akinek a lélektan, az élet bár itt van, de „az élet máshol van” határmezsgyéjének bejárása érdekes kalandnak tűnik.

11 hozzászólás
mbazsa P>!
Darvasi László: Virágzabálók

Darvasi igazi könyvmutatványos, bármit is jelentsen ez a szó. Ezt már első vaskos nagyregényével, a Könnymutatványosok legendájával is bizonyította. A Virágzabálók szintén ilyen súlyos kötet, amelyet azzal a könnyedséggel olvashatunk, mint amivel Darvasi ír. Az író azonban nem csak ahhoz ért, hogy sajátos stílusában meglovagolja a magyar nyelvet, és bravúros mondataival sziporkázzon, hanem nagyon jó mesélő is egyben, aki narrációs eljárásaival úgy építi föl a sztorit, hogy a kedves olvasó élvezze a történetvezetést.

Az első nagyregényhez hasonlóan itt is a magyar történelem csak ürügyet szolgáltat, vagy inkább díszletet képez, amely leginkább csak az időt jelöli ki a könyvben. Ezúttal a kora újkor helyett a késő újkorba, a XIX. századba kalauzol el minket Darvasi. A tér pedig elsősorban Szeged. (Persze Pesten és Bécsen is megfordulnak hőseink.) A könyv öt nagyobb egységből áll. Egy-egy rész egy-egy szereplőre fókuszálva mutatja be nagyjából ugyanannak az időintervallumnak az eseményeit. Így a cselekményszálak folyamatosan bővülnek, kiegészítik, átszövik, sőt néha éppen felülírják, vagy megkérdőjelezik egymást. Ez a narrációs technika lehetővé teszi, hogy egy-egy jelenet teljes egésze homályban, titokban maradjon, és akár több alternatív megoldást is megjelenítsen a regény.

A szöveg stílusa direkt túlburjánzott, túldíszített, rengeteg cselekményben bővelkedik, sztoridús, a mágikus realista elemekben is tobzódhatunk rendesen, sohasem tudhatjuk biztosan, hogy mi a valóságos, és mi a képzelet szüleménye csupán, folyamatoson ezerrel égünk az olvasás folyamán. Mindezek a szövegvilág szerves részét képezik, amelyre ha nem tudunk ráhangolódni, akkor tényleg csak kínkeserves lesz az olvasás. De ha igen, akkor viszont visz magával minket ezerrel, mint a nagy tiszai árvíz. A könyvből lehetett volna húzni, ezt az egyet tudom felhozni hibaként, persze miből nem.

Hogy miről is szól ez a mű, erre nehéz, vagy leginkább nem is tudok mit válaszolni, ahogyan a Könnymutatványosoknál sem tudtam. Ha nagyon le akarom egyszerűsíteni, akkor azt mondanám, hogy a cselekmény szintjén, egy szerelmi három-, vagy inkább négyszögről, vagy ki tudja hány szögről szól ez a regény. De szerintem nem ez a lényeg, hanem az olvasás (esztétikai) élménye, ahogyan a mondatok hömpölyögnek, ahogyan a cselekmény sodrása visz előre magával. A főszereplők inkább meseszerűek, mint húsvér-emberek. Ezért érdemes úgy tekintenünk erre a regényre, mint egy nagy mesekönyvre, amelyet a Darvasi László nevű nagy mesélő most elmesél nekünk. És ki ne szeretett annak idején gyerekként meséket hallgatni, majd olvasni. Persze felnőtt mese ez, az életről, a kuszaságáról, a halálról és a szerelemről.

n P>!
Darvasi László: Virágzabálók

Ismét egy Rotary-díjas könyvet vettem a kezembe. Nem tudtam, hogy az. Most, hogy kicsit utána olvastam Darvasinak, látom mennyi munkába tellett neki egy valóban „testes” könyv. Hat évig írta. Azt mondja: „Nehéz ezt a könyvet fekve olvasni…” Én úgy olvastam, de megszokott párnámmal támasztott…am alá, mert igen súlyos volt. Nem csak kívül, belül is. Lassan ballagva vezeti be az író az olvasót a XIX.. századi Szeged forradalmába.
Szerelmi história 673 oldalon.
Három férfinek Klára körül ' forr a dala' és Klára nem tétlenkedik, hogy testi-lelki igényeit forráspont fölé helyezze. Úgy éreztem, hogy a Tisza már az első szónál áradni kezd és a végén belefulladok én is. De nem így lett. A hömpölygő folyón virágszirmok úsznak. S a letépett virágszirmok csábító eledelként rózsállanak a szerelem hevében égő szereplőknek.
Varázslatos történet, misztikus világ.

„Tégy engem mint pecsétet a te szívedre,
mintegy pecsétet a te karodra,
mert erős a szeretet, mint a halál,
kemény, mint a sír a buzgó szerelem;
lángjai tűznek lángjai, az Úrnak lángjai.” ( Énekek Éneke 8:6)

kaporszakall>!
Darvasi László: Virágzabálók

Ugyanaz a történet öt látószögből­*; benne Szeged mikrotörténelme, a XIX. század közepén. Erősen túlírva, a látószögek optikája mentén redundánsan, és egy adag szükségtelen, jóformán testidegen mitológiával nyakonöntve.

Ez utóbbi különösen zavart; mert míg a szerző korábbi – és általam legjobbjának tartott – A könnymutatványosok legendájában a szürreális-mitologikus elemek hézagmentesen illeszkednek a regény szövetébe, addig az itteni mítikus szereplőkre (Koszta Néró fűmuzsikus, Mama Gyökér, Levél és Féreg urak) semmi szükség, úgy fityegnek a cselekmény fonalán, mint birka bundájában a kullancs. Már a cigánytábor (Gilagóg népe) szürreális figuráit is túlszínezettnek éreztem, de ők még belefértek az események láncolatába, viszont a koszovói gyászhuszár és társai már alig.

És a cselekmény bő lére eresztett hömpölygése, mely az események mozaikkockáit lassan érthető alakzatba rendezi, ugyancsak zavart. Sok fölösleges elmélkedést, öncélú stilisztikai zsonglőrködést éreztem az oldalakon; szerintem a regény kétharmad ekkora terjedelemben és mitológia nélkül sokkal jobb lehetett volna. Hogy mire képes az író, ha megzabolázza a tollát, azt a negyedik rész (Fehér árnyék) tükrözi legjobban: kitűnően ábrázolja a negyvennyolc-negyvenkilences délvidéki harcok gyűlölettől átitatott anarchikus kavargását. De sajna a szöveg jelentős része nem lett ilyen ökonomikus.

Némely kitűnő részletek ellenére, mint egész, nekem csalódást okozott.

*(spoiler)

Stendhal>!
Darvasi László: Virágzabálók

A könnymutatványosok után – bevallom – féltem nekikezdeni. Féltem, hogy megint elvesztem a fonalat. Féltem, hogy majd nem értem. Féltem, hogy nem tudom hol ér véget a valóság és hol kezdődik a mese. Mindez talán egy kicsit így is volt.

Valami csodálatosan különleges, ahogy a történet a szereplők különböző szemszögéből kibontakozik az olvasó előtt hol kevésbé, hol jobban beleszipppantva a XIX. századi Szeged, vagy éppen Bécs életébe. …és mint ahogy saját életünk szereplői is hosszú idő elteltével egészen más emlékeket őriznek meg egyazon eseményről, a könyv szereplőinek szemén át is másképp játszódnak le az események.

Talán tényleg nem mindig és nem egészen egyértelmű, hogy hol ér véget a valóság, hol kezdődik a varázslat, talán tényleg nincs meg mindig az a bizonyos fonal, talán csakugyan maradnak megfejtés nélkül kérdések, a szavak keltette igézetet mindez nem gyengíti.

Csak azt tudom javasolni, ne féljetek!

1 hozzászólás

Népszerű idézetek

daniagi>!

Ne feledd, meg lehet tanulni a várakozásban a jót, mondta. Amire vársz, leginkább az a tiéd. Azért vársz rá, mert nincs hozzá közöd. Akkor lesz jó várni, ha meg tudod köszönni neki, egy ígért alkalomnak, egy hiányzó másik embernek, hogy várhatsz rá. Akkor megérted, hogy ő is a tiéd. S ha megkapod, szomorú leszel, hogy nem várhatsz rá többé.

szadrienn P>!

Várni jó, lehelte el a kék füstöt a férfi, és már vigyorgott. Újra ő volt, a mindig bohóckodó, kabátja zsebeiben csokoládét rejtegető, drága apja.
Ne feledd, meg lehet tanulni a várakozásban a jót, mondta. Amire vársz, leginkább az a tiéd. Azért vársz rá, mert nincs hozzá közöd. Akkor lesz jó várni, ha meg tudod köszönni neki, egy ígért alkalomnak, egy hiányzó másik embernek, hogy várhatsz rá. Akkor megérted, hogy ő is a tiéd. S ha megkapod, szomorú leszel, hogy nem várhatsz rá többé.

32. oldal

Kapcsolódó szócikkek: várakozás
3 hozzászólás
szadrienn P>!

Meg kellett tanulnia, hogy a legendák mindig gyámolításra és törődésre szorulnak, s magukban csak annyit érnek, mint az esők vizei, melyek nem hullhatnak földre. A legendák gyerekek, mert ölnek. A legendák kicsik, gyengék, a legendák szülnek.

Az új fűmuzsikus

szadrienn P>!

Reggel eső kezdett csapkodni, meleg lett, a tetőn dadogva igyekezett bűneit bevallani a víz.

53. oldal

szadrienn P>!

Lassan szokta meg ezt a másik életet, lassan költözött bele azok álmaiba és vágyaiba, kiket a legfontosabbnak vélt maga körül. Fehér arca már nem különbözött a verőfénytől vagy a téli sápadtságtól, ami olyan hasonlóvá teszi a délelőttöt a délutánhoz. Még mindig csak ezernyolcszáznegyvenkilenc őszét számolták, és a szél, ha még nem is volt barátja, már az ellensége sem volt. Nem tudta már, mi a magány, a kivetettség vagy láthatatlanság. A hold neki sápadt, a csillagok neki szikráztak, a szellő az ő tarkóját hűsítette, s a szájába illesztett fűszállal most már akkor zenélt, amikor csak kedve támadt. Nem volt többé magányos. Ő maga volt a magány, ami, akár egy hatalmas lélegzet, szerteáradt a földeken, s amit senki sem látott, és mégis mindenki érzett, amikor az életére gondolt.

Az új fűmuzsikus

szadrienn P>!

És elmondták neki, amit eddig talán egymásnak sem, elmondták az elhallgatások, a lélegző csöndek mögötti emberi vidéket, elmondták neki a szavak árnyékában élő növényeket, elmondták a történetekből kihullt történeteket, a világból kihullt világokat.

És Imre azt is mondta

Goofry>!

A fájdalom az, kedvesem, amikor magunkon kívül nem látunk mást.

92. oldal

1 hozzászólás
szadrienn P>!

Azt gondolta, az anyja csak próbálgatja a szenvedés formáit, a magányt, a szeretet hiányát, mert igazán szenvedni sem tud. Nincs elég érzelem benne. Anyja az imákat is színtelen hangon suttogta. Klára sem szeretett imádkozni, nem tudta helyesen elmormolni a kötelező mondatokat, ezért különféle kéréseket talált ki.
Istenkém, fessük kékre az összes embert!
Lesz, Istenkém, lesz egy pillanat, amit én teremtek neked!
Találjak egy olyan könyvet, amelyet csak én tudok elolvasni!
Találjak, találjak egy olyan könyvet, ami csak rólam szól!

36. oldal

Kalmár_Melinda P>!

Ő tisztában van azzal, suttogta a lány, hogy nem szép! Ő csak egy gazvirág!

556. oldal, Péter a kisszínésznőnél

4 hozzászólás

Hasonló könyvek címkék alapján

Fábián Janka: A szabadság szerelmesei
Dobai Péter: Csontmolnárok
Fehér Béla: Kossuthkifli
Vámos Miklós: Apák könyve
Krasznahorkai László: Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó
Bauer Barbara: Kétszáz éves szerelem
Fábián Janka: A könyvárus lány
Bodor Ádám: Verhovina madarai
Halász Margit: Éneklő folyó
R. F. Kuang: Bábel, avagy az erőszak szükségszerűsége