Elválik 4 csillagozás

Jó értékeléseket olvastam a friss kötetről, mikor megjelent, aztán nem sokkal utána a Jó éjt!-et a neten, és egyből jó szerzőnek könyveltem el. Csak hát ki kellett várnia a sorát nálam. Aztán meglett a könyv és egy nyomott hangulatomban el is kezdtem… Pár oldalkás próbálkozás után azonban elég ramatyul végezte. Sokáig nem is emlékeztem rá, hogy hova is süllyesztettem és tulajdonképpen miért. Szerencséjére! :) Mert a második nekikezdésre már kíméletlenebbé váltam és rögzült a negatív élmény. Még ilyen rossz kötetkezdést! végigkínlódtam az első novellát, majd a másodikat, aztán az Otthonkánál kicsit kiengedtem: na jó, talán mégis végigolvasom… És nem és nem és nem értettem: mikor jön már az a szívbizsergető hatás, mint a Jó éjt!-ben. Mert nem. Értem én, hogy ez (is) a magyar alja-valóság, de nekem már elegem van belőle. Mármint ebből a látószögből. Merthogy nekem, ahol én élek, nem ez a látószög adódik. És a nézőpontom, hogy nem pusztán a valóság kell széles vásznon, hanem egy tűhegynyi fehér kis virág vagy sok-sok icipici incselkedő vörös szeplő. Egy kék ibolyás műanyag otthonka, egy fehér habos-babos ünnepi lánykablúz. Egy kocogó ételhordó lilára fagyott kézbe. Egy lángra lobbanthatatlan folyton szikrát vető btk-s fiú-lány barátság Margitszigetestül, Szép Ernőstül, mindenestül. No és igen, a két cigánykérdést tematizáló novella is elfogadhatóbb – megéltebb – számomra, mint kocsmás-kurvás-részeg papos többi. Nos, maradjunk annyiban, hogy számomra 2 novella van a kötetben, ami szívszorítóan megírt csúcskategóriás „jó”; van néhány, ami szépen körüljárva-körüllebegve egy témát a lehetséges továbblépésről vagy másként csinálásról elgondolkoztatva villant fel valami valóságot, ezek nálam még mindig mércén felüliek; s aztán van a többi. Nos, e 22 novellánál még a téma dönt afelől, hogy mennyire tartom őket, nem a megírtságuk. A 4 első novella hosszúmondatos tördeletlen folyamát már meglehetősen rühellve és unva vigyorodtam el az 5. bökdöső kezdőmondatain: „Jól van. Alszik. Nem alszik. Hiányzott ez a kis csönd.” Jól van! :) Vállveregetés a szerzőnek. Fogjuk még egymást szeretni. Az igényeimet legalábbis mintha respektálná.

Nem világrengető írások Darvasi Ferenc novellái, de talán épp ezért rokonszenvesek: annyira távol áll tőlük minden tudálékosság és mesterkéltség, hogy ez így nagyon jó alapnak bizonyul. Az a tapasztalati tudás pedig, ami belekerül a szövegekbe, igazán erős hatást kölcsönöz nekik. Néha kicsit túl szembetűnő talán a Mándy- és a Tar Sándor-hatás, de első prózakötet esetében ezt még azért el lehet nézni. Kivált úgy, hogy a szövegek csakugyan működnek. Kőkemény valóság jelenik meg bennük: a Fordított nap például az egyik legizgalmasabb tematizálása a romakérdésnek, amivel mostanság találkoztam. Ez már nem az a kategória, amire azt mondjuk, ígéretes, hanem amire azt mondjuk: sikerült.

Minél hamarabb szeretnék regényt is olvasni Darvasi Ferenctől, és ezzel majdnem mindent elmondtam erről a kötetről.
Nagyon tetszik, ahogy a stílusokat váltogatja, ahogy játszik a szöveggel, imádom a témáit, és igazi sikerélményt okoz olvasás közben, ahogy a nagyon halvány utalások és egymásba fonódások megjelennek. Ha sírós lennék, az Ünnepi ebédet végigbőgtem volna.