Isteni ​színjáték (Isteni színjáték 1-3.) 79% 473 csillagozás

Dante majdnem meggyőzött arról, hogy az isteni igazságszolgáltatás akár ilyen is lehet. Zseniális logikával és rendszerben mutatja be az ember halála utáni állapotát. Közben, én mégis folyton azon gondolkodtam, hogy meg kell-e halni ehhez? Meg kell-e halni, hogy a Poklot (szenvedést) , a Purgatóriumot (az élet értelmének megtalálását, a kegyelemben való élést) , és a Paradicsomot ( az elfogadást, megbékélést, szeretet) megéljük, megértsük. Szóval, én ezt a színjátékot egy kicsit megforgattam, és ami isteni, azt a fejemben emberivé gondolkodtam. Remélem, tanultam belőle.

Újraolvasás vége.

Túlvilági utazás története és beavatástörténet: a szöveg „én”-je (akit összesen csak egyszer szólítanak nevén) két lélekvezető segítségével eljut a földi tévelygésből a pokol minden borzalmán és a purgatórium tisztító szenvedésein át a menny legvégső köréig. Különösen a paradicsomban többször is elmagyarázza az olvasónak, hogy fokozatosság nélkül nemhogy felfogni nem tudná a legfelső szférákat, még csak nem is látná/hallaná őket. Az igazi beavatottá persze az olvasó válik, mármint ha figyel, befogad, hagyja, hogy őt is vezessék. Ha az Istent nem is fogja meglátni, a középkor egész műveltségét – matematikáját, fizikáját, teológiáját, politikaelméletét stb. – alaposan körbejáratják vele.

Részletes értékelés a blogon:
https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/2020/02/29/dante_alig…

Ó, emberi faj, szárnyalni születtél,
s egy gyönge szellőtől mégis aláhullsz?

Grandíozus. Nem csak a mű, az olvasásai is. Tavaly novemberben kézbe vettem és olvastam és olvastam és olvastam. Összesen 8 hónapon keresztül olvastam a Nádasdy-féle fordítást, lázbjegyzetestül, mindenestül. Az egyik legmegterhelőbb olvasmányom volt, nem a nyelvezete miatt, hanem mert hosszú, tömény, bár ebben a fordításban egészen élvezhető is, és a rengeteg lábjegyzet miatt össze-vissza kalandoztam.

Az iskola utána „szabadidős” olvasásom egyik legnagyobb teljesítménye – még ha 8 hónap alatt is – hogy végig olvastam becsülettel. A Pokol egész érdekes volt, ezt már olvastam az iskolában is, bár sok emlékem nem volt róla. A Pokol eseményei, felépítése szerintem Dantet is jobban érdekelte, mert ő maga is itt volt leginkább elemében, míg az olvasókat is ez érdekli legjobban. Kár lenne hazudni, mindenkit ez érdekel. Már csak azért is, mert élmény volt megismerni a korabeli pletykákat, és hogy Dante kiről mit gondol, mert szorgosan pakolta be a halott ismerőseit a Pokolba, illetve jó párat előre jövendölt, hogy majd ide fog jutni, de még él. Nádasdy számtalan lábjegyzete (az e-book verzió közel fele!) pedig sokat segített, hogy én magam is megismerjem ezeket a pletykákat. Dante szorgosan dolgozott, hogy saját véleményét, és az egyház tanításait összehangolja, és ha valamiben nem értett egyet, megpróbálta igazolni az eseményeket off, emiatt Dante igazi emberi arcát láthattuk.

Ezzel szemben a Purgatórium unalmas volt. Az első jó pár énekben semmi nem történt utána is alig volt valami izgalmasbab. Láthatóan Dante is egy átmenetnek érezte, és ő maga sem ölt ebbe sok erőt. Itt sok Dante rész volt, hogy lefekszik, bandukol, megy, de nem történik semmi. Éppen ezért ezt tartott a legtovább elolvasnom, ez volt az amivel hónapokig szenvedtem. Semmi kedvem nem volt, nem érdekelt, de már a lábjegyzetek sem.

Aztán elértem a Paradicsomot, amitől eléggé féltem, úgy éreztem egy ilyen erősen vallásos műben, ez kínszenvedés lesz. Végül jobban tetszett, mint a Purgatórium, de csak mert itt történtek dolgok. Ellenben Beatrice megjelenésével kapcsolatban ambivalens érzéseim voltak. Tudom (ki ne tudná?!), hogy Dante mély érzelmeket táplált iránta, így erősen felmagasztalta, de Beatrice – szerintem – nem feltétlen lenne ott, ahol, de nem vagyok teológus, és nem is jártam még a Paradicsomban, így ez csak a saját véleményem. Dante erősen elfogult vele kapcsolatban, ami engem itt zavart. Sokkal jobb szerettem volna látni egy objektív Beatricet, de ezt meg nem lenen fair elvárni Dantetól.

Mindent összevetve hatalmas dicsőségnek érzem, hogy becsülettel végig olvastam. (Nekem ez a kötet is olyan, ami mehetne a listára, hogy könyvek amikről mindenki azt hazudja, hogy olvasta pedig nem találtam olyan listát, ahol megemlítenék). És hatalmas élmény is volt, úgy érzem kemény küzdelem volt. Ha valaki belekezd mindenképp a Nádasdy-féle fordításban tegye, mert ez a verzió tényleg egy kincs.

Divina Commedia…
Nem hiába tartják a világirodalom egyik, ha nem a legnagyobb költeményének.
Három könyv, háromszor 33 ének + a bevezető, tehát összesen 100 ének, 9 kör, 9 gyűrű, 9 ég, mindegyik könyv kb. 4750 sor, terza rima… ezek mind Dante nagyságát és zsenialitását bizonyítják!
Az elején egy kicsit tartottam a verses formától, de egész hamar hozzá lehet szokni, és félő, hogy a mű olvasása közben már csak rímekben tud beszélni az illető! :) Szerintem nagy elismerés illeti a fordítókat is, (én Babits Mihályét olvastam), hiszen nem lehetett könnyű magyarra átültetni a szöveget úgy, hogy a hármas rímek mind meglegyenek!
Érdekes volt azt is megfigyelni, hogy Dante melyik bűnhöz miként viszonyul, illetve, hogy azok a Pokol mely körében helyezkednek el.
Összességében nagyon élveztem az Isteni színjátékot, tanulságos és érdekes volt. Talán legjobban a Pokol tetszett, briliáns, ahogy Dante felépítette.

„Én rajtam jutsz a kínnal telt hazába,
én rajtam át oda, hol nincs vigasság,
rajtam a kárhozott nép városába.
Nagy Alkotóm vezette az igazság;
Isten hatalma emelt égi kénnyel,
az ős Szeretet és a fő Okosság.
Én nem vagyok egykoru semmi lénnyel,
csupán örökkel; s én örökkön állok.
Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel,”

A Nádasdy-fordítás. Nos, a Nádasdy-fordítás olvasható. Egészen könnyen olvasható. Az elején napi 3 énekre lőttem be a tempót, de 3-4 nap után rájöttem, hogy megy a 6 is.
A N-f nem rímel, ellenben (mondtam már, hogy) olvasható. És iszonyat mennyiségű lábjegyzet van hozzá, ezt ezúttal is köszönöm a műveletlen gyökér énemmel. Jó, oké, persze, miért is lennénk otthon Firenze 1250 és 1320 közötti történelmében valamint a korakereszténység eseményeiben. Ugye? Naugye.
Meg úgy egyébként is, nagyon más világ volt, a korabeli tudásanyagból kiderül, milyen marhaságokat téves dolgokat hittek, és még ha a N-f meglehetősen kortárs szöveg (mert ugye Dante is kortárs szöveget írt, szóval minek klasszicizálni), elég érthetetlen nehéz szöveg így is.

A Pokol meglehetősen érdekes, egészen érthető és egészen vicces, micsoda büntetéseket talált ki Dante. A fő ellenfeleinek is, ami külön szórakoztató, ha az ember elolvassa a lábjegyzetet.

A Purgatóriumnál az volt kicsit az érzésem, hogy fogy Dante szuflája. Itt is szenvednek a lelkek, de ez már nem annyira lényeges, marha gyorsan túlesünk rajtuk, a pokolban vérmesebb, bosszúállóbb volt Dante. Szövegkitöltésként pár fejezetenként rá-rácsodálkoznak a lelkek, hogy „néddmá!, ennek itten van árnyéka!”, meg amúgy is kevesebb a szint és a büntetés, sok-sok egyéb meglehetősen érdektelen szövegelés van.

A Paradicsom meg pokol. Mármint olvasni. Egyrészt dől belőle a malaszt, amit amúgy sem viselek jól, meg az áhitat, meg túl sok a szent. Jó, tudom, ez a Paradicsom, hol máshol lennének. De itt aztán végképp azt érzem, hogy a jó kis poklos lendület kifogyott, mert
1, csupa teológiai észosztás megy
2, a következő soksoros cselekmény kb. égboltonként egyszer lejátszódik:
Dante: kussol, de majd kipukkad a mondandójától, mert nem ért semmit és kérdezni akar. De nem teszi, mert inkább lesüti a szemét, hiába azért van ott, hogy mindent lásson és beszámoljon mindenről.
Beatrice: elnézőn mosolyog. Majd közli, hogy látja, hogy D. tudásszomja/vágya nagy, és belenézve úgyis látja, mit is akar kérdezni, szóval elmondja a kérdést és a választ is, rossz esetben a további felmerülő kérdést és választ is.
Dante: örül, olvadozik, biztosítja az olvasót Beatrice szépségéről és szentségéről, épp csak olyan stílusban, hogy kéne a könyv alá egy lavór. Esetleg kérdez még.

Szóval összességében nem csodálom, hogy főleg a Pokolt olvastatják az emberekkel. És hát pipa, ez is megvolt. \o/

Babits Mihály fordításában olvastam az Isteni színjátékot, és így ebben a változatban nagyon szép volt. A szépség ugyan sokszor az érthetőség rovására ment, mivel egyrészt a kötött szótagszám és a rímképlet kötötte a fordító kezét, így az még akkor sem tudhatott volna egyszerűen és közérthetően fogalmazni, ha törekedett volna rá. Másrészt, ez a vers sokszor olyan szép volt, hogy elmerültem ennek csodálatában, és észre sem vettem, hogy nem figyelek arra, amiről szól. Meg nem is mondhatnám, hogy optimális körülmények között olvastam (utóbbi időben leginkább utazás közben tudok olvasni), ami tovább nehezítette az eleve nem könnyű szöveg megértését.
Ami biztosan megmarad, az a szöveg strukturáltsága, ami nem merül ki a rímképletben és a szótagszámban, sőt még a 3x33 énekre + 1-re való tagolódásban is. Rendszer van itt mindenben, a bűnökben is, és az erényekben is. Ez olvasás közben nem volt mindig evidens, de majd az újraolvasás során jobban odafigyelek. Merthogy újra fogom ezt olvasni, az tuti.
A másik, ami megmarad, hogy e vers elolvasásával mintha egy komplett kurzust végeznél a XIII.-XIV. század Firenzéjéből, Olaszországából, katolikus teológiájából, politikai filozófiáiból és természettudományos ismereteiből. Jól jöttek volna lábjegyzetek, amelyben elmagyarázzák nekem, akinek ezek a dolgok nagyrészt újak voltak, ki miért is fontos, milyen szerepet játszott a korabeli firenzeiek életében, stb.
És végezetül egy figyelmeztetés. Vigyázzatok, ha egy költő a pokolba kíván! Ha pechetek van, akkor még 700 év múltán is arról olvasnak majd az emberek, milyen válogatott kínzásoknak vagytok kitéve az alvilág legmélyebb bugyraiban.

„A hernyó-pokol, báb-purgatórium után következik a pillangó-mennyország.” (Kosztolányi)

3 hónapot töltöttem Dantéval és egy kurzus keretében jól kielemeztük az egészet, kb. 30 oldal jegyzetet írtam a füzetembe, úgyhogy megpróbálom rövidre fogni itt.

Először is a kiadásról: a Nádasdy fordítást olvastam a Magvető kiadásában, ami ugyan elveszti a Babits által követett rímképlethez ragaszkodást, de cserébe sokkal érthetőbb lesz. Mindenki eldöntheti ki melyiket preferálja, bár ez kikerülhető, ha párhuzamosan olvassa valaki a MEK-en lévő könyvvel, csak hát kinek van erre ideje/kitartása? Én mindenesetre elégedett voltam a Magvető munkájával, nagyon alaposak a jegyzetek és még kis ábrák is könnyítik a részek beosztásának felvázolásával az egész elképzelését, szerintem ezekre szükség is volt, mert egyszerűen annyi mindenre kell figyelni, hogy nehéz a sok infót fejben tartani.

Az életrajzi háttér: ugye köztudott, hogy Dante azután kezdte írni ezt a monstrumot, hogy politikai okokból száműzték szeretett városából, Firenzéből. Főleg a Pokolban nagyon érződik ez a keserűség és düh, ahogy szidja az ott élő embereket és a hanyatló erkölcsöket, nem szívesen lettem volna kortársa, aki keresztbe tett neki, tényleg senkit sem kímél, sőt, azoknak sem kegyelmez, akik jótevői voltak (pl: megszállhatott náluk a száműzetése során) vagy csak kedvelte őket (tanítómestere a Pokolba, barátja a Purgatóriumba kerül például). A pápaságot sem kíméli, én őszintén meglepődtem, hogy nem volt betiltva az akkori Itáliában.
Később ez a hangnem már inkább apatikus, valamilyen szinten ironikus is, hogy a pápaság-pártiságért száműzött író élete végére (mikor a Paradicsomon dolgozott) már császárpártivá vált.
Beatricéről is tudni, hogy valós személy volt, akibe gyerekként beleszeretett Dante, aztán mindketten mással házasodtak, a nő fiatalon meg is halt. A Színjátékban nagy szerepe lesz Beatricének, isteni szent nőkét ábrázolja, aki pszichopomposzává válik a Paradicsom-túrán. Kíváncsi vagyok Dante felesége (és gyerekei!) mit szóltak ehhez! Volt is egy rész a Purgatórium végén, amikor Beatrice megvádolja, hogy elfelejtkezett róla (aki ekkor már több évtizede halott volt) és hűtlen volt, hogyan is képzeli ezt az egészet stb. Itt felszaladt kicsit a szemöldököm, Dante reakciója is a földön csúszás lesz (kicsit megszállottja volt ennek a csajnak, nem?), de aztán emlékeztettem magam, hogy Beatrice a teológiát is képviseli és ilyen szempontból el tudom fogadni a dolgot.

Értelmezés: az Isteni Színjáték is olyan, mint a hagyma, sok rétege van :)
Egyfelől ez egy középkori enciklopédia, az akkori tudásanyag összefoglalója. Dante nagyon művelt és nyitott, érdeklődő ember volt, rengeteg mindent helyesen leír csillagászattól kezdve a matematikán át a teológiáig. Csak egyet említve, az ő korában jelent meg először a mechanikus ütőóra és ő be is számol róla. Látszik, hogy érti is amikről ír, például ismertet egy kísérletet, hogy megcáfolja kora egyik hipotézisét a Hold foltjairól, ami teljesen logikus (más kérdés, hogy a levont következtetés hibás, de hát hol volt még ekkor a távcső?)
Másfelől teológiai traktátusnak is mondható, a lélek üdvözüléséről és az Isten-ember szeretetről is szól. Több teológiai kérdéssel is foglalkozik (szentháromság, Jézus kettős léte, a lelkek túlvilági útja és megjelenése, a szabad akarat kérdése stb.) Mindhárom részben szóba kerülnek ezek, de legfőképpen a Paradicsomban. És itt el is jutunk az utolsó szemponthoz.

Élvezhetőség: bevallom, a végére azért elfáradtam, eszméletlen, mennyi minden van belezsúfolva ebbe a 700 oldalba. A Pokol a legkézzelfoghatóbb és valószínűleg legélvezetesebb része az egésznek, utána egyre elvontabbá válik. Megkockáztatom, hogy hívő embereknek talán többet mond a Színjáték, főleg a végére nekem már sok lett a teológiai fejtegetésből és a magasztosságból. De persze mindenki megtalálhatja a maga értelmezését, tényleg rengeteg rétegből tevődik össze ez a mestermű, le a kalappal Dante előtt, nem csoda, hogy idáig fennmaradt. Mondjuk kedves költőnk tudta is magáról, hogy zseni, nem egyszer szembejönnek egoista álszerény megjegyzései, amiket inkább mulatságosnak találtam, mintsem bosszantottak volna. Szóval ezért lett csak 4 csillag számomra (miután kiegészítettem az élvezhetőségi faktorral), önmagában a teljesítmény, az egész mű 5 csillagos és méltóan került be a halhatatlan klasszikusok sorába.

U.i.: Így is túl hosszúra sikerült ez az értékelés, bocsánat. Tervezem még egy-két karcban hosszabban kifejteni a tartalmat/összefüggéseket később, majd linkelem hozzászólásban, akit érdekel, elolvashatja :)

Igen tanulságos mű. Én például azt a tanulságot vontam le, hogy mindenkinek jobb, hogy végül nem lettem magyartanár (csak papírom van róla). Annak idején a gimiben csak a Pokol részt olvastuk, Babits fordításában, és úgy emlékszem, hogy nagyon tetszett, elgondolkodtatott, hogy miért pont ez a bűnök súlyosságának sorrendje. Na, a csúcson (akarom mondani, a Föld középpontjában) kellett volna abbahagyni.
Egy közel 700 éves műről beszélünk, tehát adódik a kérdés, hogy mi a létjogosultsága. Erre a kérdésre persze nálam sokkal okosabb emberek már válaszoltak, ezért inkább csak a benyomásaimat rögzítem.
Egyrészt itt van az újrafordítás kérdése: Nádasdy azzal érvel, hogy mivel megjelenésekor ez egy modern mű volt, most is modernként kell visszaadni, hogy átjöjjön a mondanivaló. (Lásd még: Bánk bán.) Rendben, nem ismerem az olasz eredetit, de a mű érthetőségéről annyit, hogy minden oldal féloldal lábjegyzet, plusz a magyarázó ábrák. A verselésen meg azért változtatott, hogy jobban kijöjjön, mit mondott a szerző, szemben a hogyannal. Ebben is látok rációt, bár Babits nekem a szívem csücske.
Térjünk rá a tartalomra! A Pokolról az a felismerés maradt meg leginkább, hogy Danténak jó sok ismerőse volt. Egy univerzális aspirációjú műben így utólag már kevésbé látom jelentőségét minden egyes szomszédnak, akik nem mellesleg Odüsszeusz, Vergilius és egyéb illusztris személyiségek körében laknak. A Mennyország meg inkább a szentekről szóló legendáriumnak tűnt, valamint folyamatosan ekézi a korabeli egyházat és a kortárs pápákat. A Purgatóriumról sajnos nem sok emlékem maradt, viszont el tudom képzelni, hogy valaki azzal vezekel odaát, hogy ezt a művet kell olvasnia, amíg meg nem tér.
Végeredmény: értem én, hogy megkerülhetetlen, de talán még mindig könnyebb megkerülni, mint átugrani.

Szóval nekem ez a kötelező is tetszett. Nyilván a saját olvasatomban tetszett hiszen gőzöm nem lehetett nekem akkor az élet nagy dolgairól. Arra biztosan emlékszem, amikor vége lett az olvasásomnak azt gondoltam, hogy de jó volt.

Ó, Babits…