Csaló vagy áldozat? Ki volt Billy Milligan? A világ máig sem kapott határozott feleletet. Zseniális színjátékos, aki orránál fogva vezette egész Amerikát, a bíróságokat, a pszichiátereket? Vagy egy megkínzott és szétesett ember, akinek testében csakugyan több tucat, különböző személyiség lakott? Az író két éven át faggatta Billyt és környezetét, hogy földerítse, miért támadott és erőszakolt meg a fiatalember ismeretlen nőket. Hogy ő tette-e egyáltalán, vagy a benne lakozók valamelyike: a szenvtelen Arthur, a lezser Allen, a vad Ragen, esetleg Adalana, a leszbikus nő. Keyes páratlan nyomozása a megsokszorozódott személyiségek rég vitatott rejtélyét helyezi új megvilágításba. Az olvasó végigkövethet egy fantasztikus élettörténetet, s a végén maga is ítélhet: bűnös volt-e Billy Milligan?
Szép álmokat, Billy! (Billy Milligan 1.) 458 csillagozás
Eredeti megjelenés éve: 1981
A következő kiadói sorozatban jelent meg: Keyes Alexandra
Enciklopédia 4
Kedvencelte 97
Most olvassa 42
Várólistára tette 440
Kívánságlistára tette 298
Kölcsönkérné 8
Kiemelt értékelések
Csaló vagy áldozat? Ki volt Billy Milligan?
A könyv végigolvasása után továbbra sem tudom mi lehet a válasz erre a kérdésre.
Mit tudunk a könyv főszereplőjéről?
Részlet a wikipédia cikkéből:
William Stanley Milligan (közismert nevén Billy Milligan) (Miami Beach, Florida, 1955. február 14. – Columbus, Ohio, 2014. december 13.) amerikai bűnöző.
Ohiói bírósági ügye nagy nyilvánosságot kapott az 1970-es években. Miután számos bűncselekményt elkövetett, köztük fegyveres rablást és három rendbeli nemi erőszakot az ohiói State University campuson, letartóztatták. A védelem felkészülése során a pszichológusok többszörös személyiségzavart diagnosztizáltak nála. Az ügyvédei elmebetegségre hivatkoztak, azt állítva, hogy a bűncselekményeket Milligan két alternatív személyisége követte el anélkül, hogy ennek tudatában lett volna. Ő volt az első ember, akit felmentettek bűncselekmény alól disszociatív személyiségzavarra hivatkozva. A börtön helyett tíz év gyógykezelésre ítélték az elmegyógyintézetben.
A könyv elejét annyira izgalmasnak találtam, hogy elkezdtem feltúrni a google segítségével az internet bugyrait. Találtam ezt azt, sok meggyőző videót, egy csomó tudományos és persze áltudományos/hatásvadász cikket is. Ennyi információ közül kiválasztani azt ami tényleg igaz, elég nehéz. Ezek után persze nagyon el kellett gondolkoznom azon, hogy mit is gondolok erről a mentális betegségről. Arra a következtetésre jutottam, hogy igen elhiszem hogy létezik ez a jelenség, de továbbra sem tudom eldönteni, hogy jó színész volt-e Billy, vagy végig igazat állított.
A könyvben leírtak alapján Daniel Keyes 1978 -ban kezdett el Billy Milligan -nel beszélgetni az életrajz megírása céljából. Ezek után én úgy gondolom, hogy Daniel Keyes: Az ötödik Sally könyv alapjait ezen beszélgetések alapozhatták meg.
Ha valakit érdekel, akkor magáról a betegségről találtam egy viszonylag könnyen megérthető összefoglalót: https://en.wikipedia.org/wiki/Dissociative_identity_disorder. Persze mivel nem vagyok szakértő csak abban bízhatok, hogy az itt található információk helyesek.
Mikor már azt hittem, elcsépelték az „Igaz történet alapján…” -frázist, jön ez a könyv, és nem egyszerűen a földhöz vág, hanem magadra hagy, összetörten, és csak állsz, könnyes szemmel, suttogod, szép álmokat, Billy.
Álmodj szépeket.
Aludj jól.
Szép álmokat, Billy.
Egy gyermekkori trauma révén William S. Milligan személyisége szétesett. De nemcsak egyszerűen szétesett, hanem 24 (!) szilánkra hasadt szét. A Tízek (köztük Billy, a magszemélyiség), a Nemkívánatosak, és a Tanító.
Mind „önálló” személyiségek, különböző tulajdonságokkal, mind másban tehetségesek, és más céllal születtek, váltak azzá, akik. Állnak a sötétben, és egyszerre egyvalaki áll a folton, a rivaldafényben, övé a tudat.
Félelmetes, és bámulatos, ahogyan színre léptek, és kialakították az életüket, és élnek.
Igen, élnek.
Mindeközben Billy alszik.
Odabent.
Milligant három nő megerőszakolásának vádjával letartóztatják, és jobban megvizsgálva őt, kiderül, hogy többszörös személyiség. Néhány ügyvéd és orvos pedig nem veszi félvállról a diagnózist, és küzdenek Milliganért, akinek kezelésre van szüksége.
Szemfényvesztésről van-e itt szó, vagy egy olyan tragédiáról – amit közhellyel élve –, csak az élet tud írni?
Bűnös, vagy áldozat?
Billy 7 év után ébred fel, és szembesül a valósággal…
Lenyűgöző, izgalmas és keserédesen szomorú napló ez Keyestől. Ott akartam lenni, Billy vállára tenni a kezem, és elmondani neki, elmondani mindegyiküknek, hogy nem lesz semmi baj, együtt megoldjuk, és megoldódik minden.
Minden rendben lesz.
Szép álmokat, Billy.
Megtörtént események alapján.
(A történet folytatása elolvasható a Billy Milligan háborúi című könyvben. Szintén igaz történet alapján.)
Szívemben pedig Algernon mellett immár Billynek is mindig lesz helye. Nem tudom eldönteni, hogy bűnös-e vagy áldozat. De helyet adok neki.
Maga a téma lenyűgöző, legalábbis számomra. Újra és újra figyelmeztet arra, hogy mennyire keveset tudunk az emberről, az elméről és működéséről, hogy miközben magunk körül mindent megpróbálunk meghódítani, és tudásunkat fitogtatjuk, mennyire kicsik és tehetetlenek vagyunk, ha önmagunkkal kerülünk szembe.
Billy Milligan története nemcsak a megsokszorozódott személyiség önmagában is rendkívül érdekes jelenségét taglalja, hanem számos társadalmi-erkölcsi kérdést is fölvet: mennyire szólhatnak közbe az előítéletek, a közvélemény, ennek egyik legfontosabb, ha nem legfontosabb irányítója, a média egy kétségtelenül bűnös, de beszámíthatatlan ember életének alakulásába? Mi a helyzet a jogrenddel? Szabad, lehet egy bűncselekményt elkövető emberrel szemberen nemcsak jogszabályt, hanem emberséget is alkalmazni?
Nem tudom, mennyire fedi a valóságot a regény, mennyire hihető, valószínű vagy akár tényszerű az, amit olvastam. Néhol kételkedtem, sőt, sokszor az volt az érzésem, mintha Billy személyiségeinek – pontosabban a belső embereknek – karakterei, a köztük levő viszonyok mintha bizonyos mintákat követnének, a kommersz könyvek/filmek szereplőfelállásának mintáját. Lehet, hogy tévedek. Szervezettségük is furcsa volt, az a nagyon sokszor tudatosan koordonált együttműködés, a belső kommunikáció, a szinte távirányításszerűen foltra lépések és lelépések stb. De hát fogalmam nincs arról, hogyan működik ez a betegség, és annyi furcsa dolog van az életben…
Volt viszont pár tévedés, következetlenség a regényben (apróságok, de mégis…), ami kétkedésemet és a leírtak bizonyos szkepticimussal való fogadását továbbra is fenntartotta. Mennyire hihetünk egy írónak ilyen bonyolult, orvosok, pszichológusok számára is talányos betegséggel kapcsolatban, ha jugoszláv akcentusról (sic!) beszél vagy ha az arcégést a véredények összehúzódásával magyarázza? Aztán, Arthur mióta pipázik? (Lehet valakinek emléke egy hónapos korából?)
A szerző óriási kutatómunkája kétségtelen, az eredmény viszont hiányérzetet hagyott bennem. Talán a Tanító elbeszélését, Billy életének történetét jobb lett volna szemtanúkkal is elmeséltetni, jobban közeledve a dokumentumszerűséghez. Vagy az első, szikár, száraz részt picit közelíteni stílusban a másodikhoz. Úgy érzem, dokumentumregényhez túl regényszerűre, (szórakoztató) regényhez meg túl dokumentumszerűre sikeredett, néha meg olyan ponyvaszerű kliséket dobott be, hogy felszisszentem tőle.
Összességében mégis érdekes olvasmány volt. Billyt, függetlenül attól, mennyire hihető vagy sem ez a róla szóló történet, megkedveltem, megsajnáltam. Picit elkeserített, milyen könnyen, nyitottságra, empátiára képtelenül kizárjuk a társadalomból azokat, akik önhibájukon kívül szegik meg szabályainkat. Hány embert ítélünk (örök) álomra…
Szintén egy tudathasadásos történet. Vegyes érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatban. Billy a könyv elején nagyon ellenszenves volt, hisz bűnt követett el. Később csodálkozva olvastam, hogy Billy-t a jogászok-orvosok hada próbálta megmenteni a börtöntől, hisz egyedülálló esetként csodaszámba ment. Várható volt a felmentése, hisz az összes bürokrata együtt dolgozta ki a stratégiát. És a megerőszakolt-zaklatott nőkkel mi lett? A kórházi kezelésein már jókat derültem, hisz huszonnégy személyisége különbözőképp reagált, vicces szitukat teremtve. Később az író és a pszichiáterek feltárták múltjának minden bugyrát, elszomorító és végtelenül elkeserítő. Szülői utálatom továbbra is folytatódott. Amerikában minden felnőtt idióta? Aztán ahogy haladt a történet szimpátiát éreztem, keserű gyermekévei, felnőtti életútja, meg nem értése, kirekesztése csak az interjú által változott pozitív irányba, hisz sem a média, sem a nyomozás nem tárja fel az okokat, egyszerűen a megtörtént tényeket látják és az alapján ítélnek. Érdekes gondolat jutott így eszembe, vajon, ha a bűncselekmények okát is néznék és vizsgálnák, akkor más megítélést kapna az elkövető? Hisz a miértekre sosem kapunk választ. Csak a tények ismerete van. És az mennyire lenne valós? Hisz Billyt is először nagyszerű színésznek titulálták, többszörös személyiségei megosztották a társadalom minden szegmensét, van aki elhitte, volt aki kételkedett. Daniel Keyes nagyszerű elgondolkodtató könyvet alkotott.
„… aki a folton van, az hordozza az Öntudatot.”
Billy élete nagyonis érdekelt, de a regény stílusa annyira már nem jött be.
Keyes hozzáállása is furcsa volt számomra. Azt a látszatot akarta kelteni, hogy ő nem foglal állást, miközben ennél egyértelműbb nem is lehetett volna, hogy melyik tábort erősíti. A másik oldalt pedig be sem mutatta. Nem mintha én nem hittem volna Billynek, már a regény olvasása előtt is, de érdekelt volna, hogy a szkeptikusok hogyan/mivel magyarázzák, hogy miért nem lehet ez igaz.
Ennek ellenére nem tudom nem szeretni. Végig kellett ezt szenvedni Billyvel.
Nem tudom, mit írjak erről a könyvről, nekem annyira nem tetszett. Szerintem kissé túl lett misztifikálva Billy. Két lehetőség van: Vagy komolyan beteg volt, vagy egy zseniális szélhámos. Gőzöm sincs!
Ma, 2022-ben nem tűnik nagy teljesítménynek az ő diagnózisához hasonlót eljátszani. Szóval, szerintem volt benne némi színészet is, de leginkább úgy gondolom, hogy valami mély trauma válthatta ezt ki nála, és ebbe menekült, hogy ne fájjon, vagy esetleg azért, hogy ő okozzon fájdalmat.
Nem tudom, komolyan tanácstalanul állok előtte. Bosszant, de sajnálom is, el is hiszem, meg nem is. A dokumentumfilmje után érdekelt a sorsa, viszont így nekem valahogy nem az igazi. Hatalmas kérdőjelek vannak bennem a könyv után is. Azt hiszem, még jobban bele kell ásnom magam a témába.
„Lehet, hogy az ember igen termékeny és kiemelkedő személyiséggé válhat, ha elnyomja az érzéseit és csak az eszére hallgatva él, de közben olyan magányos lesz, mint egy kivert kutya.”
Daniel Keyes ebben a könyvèben sem okozott csalódást,mostmár biztos vagyok benne, hogy az összes könyvèt elfogom olvasni.
Ez a történet egyszerre felkavaró ès nagyszerű, elgondolkodtató ès nyugtalanító.
Miközben olvastam nem tudtam rájönni, hogy Milligan egy elképesztően jó szèlhámos,aki az orránál fogva vezet mindenkit,vagy valójában ártatlan ,aki a gyerekkorában átèlt traumák ès borzalmak hatására hullott szèt,ès hasadt a szemèlyisège több tucattá.
Ami biztos,hogy megszerettem ès vele èreztem.
Elgondolkodtam milyen szörnyű lehet így èlni, hogy nem tudja mi történik vele,hogy milyen nehéz lehet az átèlt traumákat megpróbálni elfeledni.
Keyes remekül adja át a különböző szemèlyisègeket, jobban megismerhetjük az elmbetegsègnek ezt a fajtáját, bepillantást nyerhetünk a bírósági ès kórházi èletbe.
Nem könnyű olvasmány.Az embert olyan erkölcsi dilemma elè állítja, hogy ha minden embernek bűnhődnie kell az elkövetett bűncselekményekèrt akkor egy olyan embert aki nem volt tudatában annak mit tett, hogyan vonható felelősségre.
Kíváncsian várom a filmet belőle.
Ha valaki olvasna Billyről :
spoiler
Amikor Keyes könyveit (főként Sallyt és Billyt) olvasom, mindig az a kérdésem, mi az a határ, ahol eldől, hogy végleg lehasad egy lélekrész egy különálló személyiséggé, vagy mikor marad meg a fájdalomgóc az egyetlen személyiség részeként.
Billy történeténél nem érdekelt, hogy reális-e vagy sem, egyszerűen csak olvastam és szorongtam. Félelmetes, hogy ilyen történik, fura, hogy semmire nem emlékeznek a többiek… És valahol szomorú (bár hihető és védhető), hogy integrálni kell őket, és megszűnnek… Vagy mégsem?
Mindenképpen nagyon érdekes olvasmány, mindig is érdekelt ez a téma a skizofrénia, megsokszorozódott személyiség, filmen vagy sorozatban is kedvenc. Hogy Billy szélhámos vagy zseniális színész, hát, mindenki döntse el maga. Személy szerint azt gondolom, így nem lehet játszani éveken át. Az élete rettenetes, nem csak a pedofil mostohaapa miatt, de hogy lehet úgy létezni, hogy nem emlékszik mi történt vele, hol van és mikor és miért. A bírósági részeket is rossz volt olvasni, a bírók és ügyészek hozzáállását, a médiafelhajtást. A pszichiátriai kezelések meg egyenesen felháborítóak voltak, amik Limában történtek, a betegekkel való bánásmód. Voltak személyiségek, akiket sajnáltam, akikkel együtt lehetett érezni, és persze voltak a bűnöző hajlamúak is, akik miatt kellett főleg elszenvednie a rengeteg rosszat. Egy kicsit lehetett volna rövidebb szerintem, mert sokszor ismétlődtek a dolgok és egy-két rész már nem kötött le annyira. Viszont utána néztem a neten és tényleg gyönyörűen festett. A folytatást is el fogom olvasni.
Népszerű idézetek
Tudta, hogy ha az emberek kedvesek hozzá, azért egy napon fizetnie kell. Mindig volt valami csapda.
87. oldal
– Mi mind a Billy névre hallgatunk. Az megkímél egy csomó magyarázkodástól. De mondani soha nem mondtam, hogy Billy vagyok. Csak maga gondolt annak, én pedig nem láttam értelmét, hogy felvilágosítsam.
31. oldal
A sorozat következő kötete
Billy Milligan sorozat · Összehasonlítás |
Hasonló könyvek címkék alapján
- Ross King: Michelangelo és a Sixtus-kápolna 93% ·
Összehasonlítás - Flautner Lajos: Árnyak Firenzében ·
Összehasonlítás - Cheryl Strayed: Vadon 91% ·
Összehasonlítás - Adam Makos – Larry Alexander: Felettünk a csillagos ég 93% ·
Összehasonlítás - Jack Fairweather: Az önkéntes 95% ·
Összehasonlítás - Heinrich Harrer: Hét év Tibetben 91% ·
Összehasonlítás - Bereményi Géza: Magyar Copperfield 90% ·
Összehasonlítás - Irvin D. Yalom: Amikor Nietzsche sírt 90% ·
Összehasonlítás - Irvin D. Yalom: A Schopenhauer-terápia 89% ·
Összehasonlítás - Frederik Pohl: Csernobil 88% ·
Összehasonlítás