„A 41. évezredet írjuk. A Császár immáron több mint száz évszázada ül mozdulatlanul a Terra Aranytrónusán. Ő az emberiség ura, az istenek akaratából, és világok milliói felett uralkodik kimeríthetetlen seregeinek ereje okán. A Technológia Sötét Korának hatalmától láthatatlanul vonagló, rothadó tetem, a Birodalom Dög-Ura, kinek lelkek ezreit áldozzák nap mint nap, hogy soha ne haljon meg igazán.
De még az öröklétnek ebben az állapotában is, a Császár szüntelen őrködik. Hatalmas hadiflották vágnak át a hipertér démonok fertőzte miazmáján, az egyetlen útvonalon a távoli csillagok felé, útjukat megvilágítja az Astronomican, a Császár akaratának kivetülése. Végtelen seregek indulnak csatába számtalan világban, az Ő nevében. Katonái között a legnagyszerűbbek az Adeptus Astartes űrgárdistái, a biotechnológia alkotta szuperharcosok. Légiónyi bajtársuk akad: a Birodalmi Gárda és számtalan világ bolygóvédelmi erői, az örökké éber Inkvizíció és az Adeptus Mechanicus tech-papjai, csak hogy néhányat megnevezzünk. De sokaságuk ellenére is, alig elegendőek, hogy távol tartsák a vészt, mi az emberiségre les, amit az idegenek, eretnekek, mutánsok – és még ezeknél is rettenetesebb dolgok – jelentenek.
Ilyen időkben élni azt jelenti, hogy az ember egy az arctalan tömegek milliárdnyi sokaságából. Azt jelenti, hogy az ember az elképzelhető legkegyetlenebb, legvéresebb rezsimben él. Ezek azoknak az időknek a krónikái. Felejtsd el a technológia és a tudomány hatalmát, hisz annyi minden feledésbe merült, és sosem tanultuk meg újra. Felejtsd el a haladás és a megértés ígéretét, mert ebben a komor és sötét jövőben nincs más, csak a háború. Nincs béke a csillagok között, csak a végtelen vérontás és mészárlás, és a vérre szomjazó istenek kacaja.”
Előszó
