– Köteleket ki! Most! – üvöltötte Domor. A 2K leszállóhajó vadul megbillent, ahogy a lenti nehézfegyverek ismét eltalálták. – Most?! – kérdezte Haller őrmester elborzadva. – Fogd be, és csináld, vagy mind itt halunk meg! – A… kupolára ugrunk? – Igen. A kupolára. – De… elvétettük a landolási zónát! Vissza kellene… – Csökken a sebességünk! – kiáltott oda neki Milo. – A turbinák kezdik beadni a kulcsot! – hallatszott a pilótafülkéből. – Csökken a magasság! – Mozgás! – mondta Domor fagyosan. A lángoló csapatszállító a kupola fölött bukdácsolt, s most, hogy az építmény eltakarta előlük az ütközet fényeit, immáron teljes sötétségben voltak. Csak a saját gépüket emésztő tűz adott némi világosságot. Gyakorlatilag nem láttak semmit. Amennyire meg tudták ítélni, akár a kupola pereme fölött is járhattak. Minden csupa elmosódott árnyék, sehol egy biztos támpont… Sötét idők járnak a Sabbat világok felszabadításáért küzdő Birodalmi Gárdára. A… (tovább)
A Tanith ágyúi (Gaunt szellemei 5.) 30 csillagozás
Eredeti megjelenés éve: 2002
Kedvencnek jelölte 1
Most olvassa 1
Várólistán 6
Kívánságlistán 4
Kölcsönkérné 1
Népszerű értékelések
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Úgy érzem rendesen rápiríthattak Dan Abnettre a Becsület Őre silánysága utána, mert itt a Tanith Ágyúiban nagyon összekapta magát. Épp akartam mondani, hogy már kicsit uncsi, hogy csak az hal meg akinek új a neve és a többi jól ismert karakter érinthetetlen, erre most úgy nyúlt hozzá az állományhoz, hogy könnyes szemmel szitkozódtam. Újra izgalmas lett a sorozat.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Egy újabb felszabadítandó bolygó és egy újabb véres háború.
A szokásos szintet kapjuk, hullanak az emberek és olyan is, aki minden regényben felbukkant eddig.
Eddig csak a magas rangú tisztek voltak a könyv negatív szereplői, de mostmár Cuu az első számú közellenség.
Népszerű idézetek
Mindenfelé holttestek hevertek. A terem tele volt szentségtelen jelszavakat skandáló, üvöltve rohamozó Vértestvérekkel. A saját emberei is ott voltak mindenhol – agyonlőve, halomra ölve. Zofer, aki a márványpadlón hevert, és nem volt állkapcsa. Vocane, aki holtában is kétrét görnyedve próbálta visszatömködni a beleit a felvágott hasába. Reyuri, akinek csak égett csonkok voltak a lábai helyén. Gofforallo, akinek a medencecsontja és a gerince gyakorlatilag csak egy összeégett, szilánkokra tört csontkupac volt. Hedrient egy törött bajonettel szögezték a falhoz; Jeorjul, akinek hiányzott a bal lába és az egész arca. Olyan katonát is látott, akinek egyszerűen eltűnt a feje. És voltak olyanok is, akik csak égett páncélba és álcaruhába csavart hús- és csontmassza voltak.
Lenyűgöző volt. A levegőt atomjaira robbantott fém és vérpára töltötte be, ami szinte forrásig hevült. Emberek estek darabokra, a pajzs törzseket és koponyákat vágott ketté függőlegesen. Látott szétvágott csontot, agyat, izmokat. Manahide szájában mintha fény világított volna, ahogy a lemetszett arca és a testének egy darabja előredőlt, s a pajzs másik oldalára zuhant. Két széthasított húsdarab esett az ezredes mellé a padlóra, a vágás széle felpöndörödött, és sistergett.
Hadd meséljek a gyilkosokról! Az egyikük, egy sebesült phantine-i rohamosztagos őrjöngeni kezdett, és megölt két ápolót meg egy nővért a tercier kupola kórházában. Egy kerekes hordággyal! Elképzelni sem tudom, hogyan lehet valakit megölni egy ke rekes hordággyal, de azt hiszem, hogy rengeteg düh kell hozzá.
Varl tudta, hogy ezt az ugrást nem ússza meg élve. Miközben üvöltve zuhant lefelé, megpördült, és az oldalára fordult. Aztán két méterrel a talaj fölött az ellensúly visszarántotta, és fejjel lefelé lógott a kötél végén, a feje centiméterekre a talajtól. Kersherin hadnagy sétált be a látóterébe, és fél térdre ereszkedett előtte.
– Tudja, hogy ez milyen volt, őrmester?
– Ööö… mókás?
– Nem. Reménytelen.
Milo érezte, hogy felfordul a gyomra, és csupa libabőrös lesz. Az a szó. Mindennek az az oka. Az a gonosz, torz szó, a néven nevezett sötétség, egy állati üvöltés a hipertér mélyéről. Nem csupán hangok kombinációja volt, hanem valami megnevezése, ami maga volt a gonosz. Olyan volt, mint valami csikorgó zörej… egy hang, ami korokkal ezelőtt eltemetett emlékeket hozott a felszínre, és a tébolyult rettegés húrjait pendítette meg az emberek lelkében. Az emberek nem gyakran hallották a Káosz Igazi Neveit hangosan kimondva. Tiltott szavak voltak ezek, nem emberi ajkakra valók.
A monitorokon és kivetítőkön megjelenő alak valaha talán ember lehetett, de azok az idők már rég elmúltak. Szőrtelen volt. Teljesen. Se haj, se arcszőrzet, de még szempillái sem voltak. A fülei megnyúltak a rengeteg karika és klipsz súlya alatt, s inkább néztek ki egy gyík borlebernyegeinek, mint emberi testrészeknek. A fogait króm háromszögekkel helyettesítették, amelyek úgy festettek, mint egy sor apró tőr. Mindkét arcfelén három-három párhuzamos harántvágás hegei futottak keresztül – az Urlock Gaurral kötött paktumát bizonyító rituális sebhelyek. A torz arcból pupilla nélküli, metszett, hófehér szemek vizslatták a világot. Masszív testét gesztenyebarna űrgárdista páncél óvta, amire fehér szőrmeköpeny borult. A hangja szöges ellentétben állt a megjelenésével. Lágy volt, s olyan, mint egy rémálom tompa lüktetése, amitől az ember verítékben úszva riad föl, bár nem emlékszik rá tisztán, hogy mit is álmodott.
– Tudtuk, hogy meg fogunk halni. Minden nap utcai harcokban vettünk részt a romos külvárosokban, és tudtuk, hogy bármelyik nap meghalhatunk. És minden nap rengetegen meg is haltak. Így azt a szokást vettük föl, hogy ha volt egy kis szabad időnk, készítettünk magunknak egy sírfeliratot. Tudom, hogy rémesen hangzik, de szoktatja az embert a halál gondolatához. És ha mégis meghalna, már készen is van a sírfelirata! Ilyen egyszerű. Mert csak ennyi méltóság maradt nekünk a háborúban. Egy díszesebb sírfelirat. A többi… egy villámgyorsan kivájt, nem túl mély gödör, pár lapát föld a hullára, már ha maradt belőle valami, amit el lehet földelni, meg egy ima… És persze a sírfelirat, ami már készen volt.
